Minket nem lehet megfélemlíteni

A közösség első emberének meghurcolása nagy felháborodást, ugyanakkor tapintható félelmet gerjesztett, hiszen ma is elevenen él a gútai magyarok emlékezetében az 1947-es esztendő, amikor Felvidéket másodszor is igazságtalanul Csehszlovákiához csatolták a nagyhatalmak, és a hírhedt Edvard Beneš végrehajtotta a magyarság erőszakos kitoloncolását. A határtalan bosszúvágy és gyűlölet következményeként akkor 3767 minden jószágától megfosztott magyart deportáltak Csehországba vagy üldöztek a jelenlegi Magyarország területére.

Szent Bálint ünnepén Gútát is hatalmába kerítette az angolszász bolondéria, a kényszeredett mosolybokrétával bekeretezett Valentin-napi őrület. Az epilepsziások, a lelki betegek és a szerelmesek védőszentjének neve napján az ifjú párok, a kedves ismerősök vagy a közeli kollégák kapnak egymástól virágot, festett szobrocskát, üdvözlőlapot – vagy éppen rendőrségi idézést.

– A szlovákoknak, Rastislav Káčer miniszterrel az élen, bűntudatuk van. Ők félnek, ezért minket jelentgetnek, fenyegetnek – mondja sárga csokrot szorongatva Leczkési László, aki munkaidőben ugrott ki virágot venni, de nem Valentin miatt, hanem csak azért, mert húsz esztendeje ezen a napon szerelmesedtek össze az asszonnyal.

– Káčer kínjában hazudik, mint a vízfolyás, mert be vannak tojva az ukrán háború miatt, ahogy a délszláv csetepaté idején is be voltak, hogy jönnek a magyarok a határrevízióval, és jogosan visszaveszik, ami ezer évig az övék volt. Ennek az áldozata az új polgármesterünk. Hülyeség – néz az órájára. – El kellene menni innen a francba, de a feleségem félig tót – mondja és távozik.

A virágbolttal szemben a makulátlan szocreál stílusban épült városháza oszlopos előcsarnoka kong az ürességtől, szinte kínálja az alkalmat az új polgármesternek és szintén magyar képviselőinek a nyugodt munkára. De hiába, ha nyomozók járnak Halász Béla nyakára.

– Először telefonon hívott, aztán személyesen is eljött egy nyomozónő. Ismertette a feljelentés tartalmát, aztán lefoglalta a testület ünnepi alakuló ülésének videófelvételeit, és éppen ma két hete sor került a kihallgatásomra is, ahová ügyvéddel mentem el, mert ki tudja, mit hoz a holnap – tájékoztat a polgármester. – Az ünnepségen lehettünk vagy százan, és miután elénekeltük a szlovák himnuszt, majd elmondtam a beszédemet, befejezésül azt javasoltam, mivel nemcsak a város magyar, de minden képviselő is, énekeljük el közösen nemzeti imánkat. Ezt vették zokon és találták revizionistának meg nacionalistának azon csoportosulás tagjai, akik két éve álltak össze Szucsányban, és szlovák értelmiségieknek hirdetik magukat Združenie slovenskej inteligencie néven.

Hogy mekkora intelligenciáról árulkodik a csoport magyarellenes kirohanása, amelynek lényege, hogy féltik Szlovákia területi integritását a magyaroktól, arra Halász Béla csak ennyit mondott:

– Mindig megnézzük, ki tette a feljelentést. Nos, én szerencsétlenek csoportosulásának tartom ezt az alakulatot; persze sokat tudnak ártani, miközben aggodalmat, olykor félelmet keltenek az emberekben. Ez a céljuk, pedig tudomásul vehetnék végre, hogy a magyarlakta városban a mi himnuszunknak helye van.

Nem vették tudomásul, helyette panasszal éltek a Legfőbb Ügyészségen, szigorú vizsgálatot és a törvényszegés (hazaárulás) elkövetőinek büntetőjogi felelősségre vonását követelve. A bebörtönzés reményében arra hivatkoznak, hogy Halászék megsértették az alkotmány 34. cikkelyének 3. bekezdését, amely szerint „a nemzeti kisebbségeknek és etnikai csoportoknak a szlovák alkotmányban lefektetett jogai nem vezethetnek a Szlovák Köztársaság területi egységének és szuverenitásának veszélyeztetéséhez és a többségi lakosság diszkriminációjához”.

Leczkési László

Halász Béla

Vadkerti Imre

Mayer János

1 2 3 4 / 4

Szlovákia értelmisége tehát azért remeg, mert a magyarok elénekelték a magyar himnuszt, aminek következtében szerintük odaveszhet a nagyhatalmaktól ingyen kapott szlovák haza. Azt mondja erre Halász Béla, ez több mint nevetséges, a panasznak semmi alapja nincsen. Annak a véleménynek viszont annál inkább, miszerint a politikai vezetés gyakori magyarellenes kirohanásainak következményeként érzékelhető hisztéria, fenyegetés, bűnbakkeresés különösen az ukrán események és a szeptemberi szlovákiai választások tükrében egyre inkább beszivárog a magyarlakta településekre, és fertőzi az ott élők mindennapjait.

A 750 éves Gúta tízezer-ötszáz lakosa közül több mint nyolcezren katolikus és református magyarok, a szlovákok 1200-an lehetnek. A város tízmillió eurós költségvetéséből kétmilliónyi a saját bevétel, amiből eddig úgy-ahogy futotta az igényekre, még akkor is, ha a kis Moszkvának csúfolt cigánytelepen közel félezer roma él. A munkanélküliek száma így meghaladja a háromszázat, viszont a szakképzett magyarok közül százan naponta ingáznak a magyar Komáromba vagy a győri Audiba, mert abból a keresetből vaj is jut a kenyérre.

– Fokozza a szorongást az infláció, a kapkodás, mert azt látjuk, hogy miközben Ukrajnát támogatják, a települések, de lassan egész Szlovákia feneke kilátszik a nadrágból – mondja a polgármester. – Egyre több iskolát, uszodát, rendezvényházat kell bezárni, és hiába kérünk állami segítséget, a választások miatt a legtöbb politikus korteskedik, vádaskodik, kivár, mást nem csinál. Régen mezőgazdaságból, fóliázásból, dinnyetermesztésből meg állattartásból éltünk, magam is egy közeli tanyán nevelkedtem, de ma már a többség a szolgáltatás, az ipar vagy a számítástechnika területén szeretne dolgozni, viszont ezek a lehetőségek egyre szűkösebbek.

És nemcsak a tradíciók merülnek feledésbe, de velük együtt a magyarság vállalása és a gyerekek felelősségteljes nevelése is, csatlakozik hozzánk Gúta egyik legismertebb polgára, a háromgyermekes apa, az 1976-ban alakult folk-rock Kormorán énekese, Vadkerti Imre.

– A minap arról beszélgettünk a polgármester úrral, miért van az, hogy az évente 100-110 első osztályos gyerek közül 30-35-öt szlovák iskolába íratnak magyar szüleik. Azért, mert gyengék, akikkel elhitették, hogy így könnyebb lesz a boldogulás a felnőtt életben, mert a tótoknak áll a zászló, ők csinálnak könnyű karriert. Egyre több magyar váltja aprópénzre a származását.

Példának Érsekújvárt említik, ahol a magyar többség mára annyira elolvadt, hogy az önkormányzati választáson bekerült 25 képviselő közül egyetlen magyar kapta meg a szükséges szavazatot. Pozsonyból terjed a divat, ahol tombol a szlovákosítás, hiszen magyarul senkit nem szolgálnak ki, de angolul bárkit. Nagy-Magyarország évszázadokig fővárosi rangot betöltő városáról beszélünk, ahol 11 királyunkat avattak fel a Szent Koronával, és ahonnan napjainkban a tehetősebb szlovákok már elözönlötték a közeli Rajkát, Dunakilitit, sőt Bezenyét is. És közben Káčer miniszter magyar határrevízióval riogat.

Vadkerti Imre meséli, aki csak a pesti újságíró kedvéért ugrott be a hivatalba, mert háromnapos turnéra indulnak Gömörbe, hogy akadt olyan fellépésük, ahol a nacionalista tótokkal együtt részeg magyarok is fütyülni kezdtek, amikor a Nemzeti dalt énekelték. Nem csoda, hiszen több mint száz éve tart az agymosás, és aki a családban egy kukkot sem hall igaz történelmünkről, azt könnyen a fajtája ellen fordítják, mert az iskolában csak a nagymorva birodalommal, Szvatoplukkal, Jánošíkkal meg az oszmán hódítással tömik a fejüket, a magyar, az szitokszó.

– Pedig a mindössze 30 éves szlovák történelem még szellősen is elférne egy Trianonról készült képeslap hátoldalán – summázza kesernyés mosollyal az énekes. – Hogy mit kezdenek Bercsényivel, Kossuthtal vagy Szapolyaival? – kérdi önmagától is. – Hát az ő nevüket egyszerűen szlovákosítják, akár a magyar településekéit, erre annak idején törvényt is hoztak, és beleírják a krónikákba, így lesznek belőlük szlovák hősök.

Példának okáért rákerestünk a városi kultúrház igazgatójának, Mayer Jánosnak a segítségével az imént említett három, történelmünket alakító magyar személyiség nevére, és amit találtunk, önmagáért beszél. Bercsényi Miklósról Mikuláš Berčéni, Szapolyai Jánosról Ján Zápoľský, míg Kossuth Lajosról Ľudovít Košút néven olvashatnak a szlovákok.

– Ha mi nem beszélünk róla a fiataloknak, akkor azt sem tudhatják meg senkitől, milyen kegyetlenkedéseket követtek el Benešék a magyarsággal szemben – folytatja Vadkerti Imre. – Az egyik anyai ági rokonomat csehszlovák katonák zavarták ki a házából, és deportálták a csehországi Mladá Boleslavba, ahová egy 40 kilós zsákot vihetett magával, helyére pedig nincstelen tótokat költöztettek. Másokat elkergettek az anyaországba, de előfordult jó néhány tömegmészárlás is, például a pozsonyligetfalusi haláltáborban. Csak remélni merem, hogy ha Káčer miniszterben nem is, de más józan gondolkodású szlovákokban olykor megszólal a bűntudat meg a lelkiismeret.

Titokzatos és fájdalmas csend ereszkedik közénk. A kétgyermekes polgármester mögött Nagy-Magyarország-térkép a falon, alatta az ötkötetes, bíborkötésű Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története, aztán Az Árpádok története atlasz következik, végül az Acsády Ignác-féle, 1903-ban kiadott A magyar birodalom története című könyv zárja a sort. Vajon hány otthoni polgármester irodájában találni hasonló kiadványt, akár egyet is?

A titkárnő, Katika meg az alpakatálcán érkező porcelán kávéscsészék koccanása riasztja meg múltba révedésünket. Amikor személyes sorsáról kérdezem, azt mondja, édesanyja cseh, apja szlovák, két gyermekét szlovák iskolába járatja, de otthon, a családban, akárcsak itt, a hivatalban magyarul beszélnek egymással, és szerinte minden rendjén volna, ha a politikusok nyugton maradnának.

Megkérdezem, hogy mi a helyzet a szlovákiai magyar politikusokkal és pártokkal. Halász Béla szerint ha valamilyen csoda folytán a magyar kisebbség autonómiát kapna, hát nem lenne alkalmas magyar, aki vezesse.

– Közöttünk is megy a marakodás, a helyezkedés, a hol ide, hol meg amoda állok toporgás, ezért nemcsak a szlovákok, mi sem tudunk megszerveződni – legyint kesernyés mosollyal. – Már csak feleannyian vagyunk Szlovákiában, mint régebben, de még mindig 420 ezren, és a parlamenti küszöb átlépéséhez elegendő volna 150 ezer szavazat, de ennyien sem képesek egy irányba húzni a szekeret. Azért nem, mert az egyik pártszekérnek csak három kereke van, a másiknak meg elvesztették a kocsirúdját. Akkor mit várjunk a választóktól? El sem megy, vagy másra szavaz. Mi lesz az őszi választáson? Semmi jó.

– Még a magyar állampolgárságot is stikában kell felvenni, mert hivatalosan hátrányos következményekkel járna – emel a téten Vadkerti Imre. – Szégyen, hogy csak lopva és csak titokban lehetünk Szlovákiában magyarok. A jelenlegi politikai vezetés, élen a megbukott kormánnyal, kizárólag az USA és a liberális Brüsszel kegyeit keresi, az ő feneküket nyalja, miközben epét hány az egykori példaképre, az oroszokra, Orbán Viktort pedig még a világ színéről is el akarja tüntetni. Velük szemben a kisemberek egyre többen ismerik el Magyarország külpolitikáját és ellenzik Ukrajna ész nélküli kiszolgálását.

– Ne félj – vág közbe Halász Béla –, ha az ünnepi ülésen a magyar helyett mi is az ukrán himnuszt énekeltük volna el, akkor most bennünket tapsolnának. De komolyra fordítva a szót, ha szeptemberben nem kerül be magyar párt a parlamentbe, akkor szerintem már nem is fog.

Kifelé jövet a hivatal egy német kisváros pályaudvarára hasonlító oszlopos csarnokában Forró Beáta, Gúta médiareferense csatlakozik hozzánk, miközben Vadkerti Imre búcsút int, és siet a turné első állomására, Rimaszombatba a Nemzeti dalt is elénekelni.

Az 1965-ös pusztító dunai árvíz beton­emlékműve mellett a parkban meg az Isztanbul nevű hamburgeres büfé előtt néhány sovány kutya társaságában kopott öltözetű, amolyan falurosszai múlatják az időt melengető napfényre várva, de a februári napnak nincs még foga, a város melletti Duna-ágban horgonyzó egykori hajómalom is jégtáblába szorult. A nagy kiterjedésű, mégis kicsiny mezővárost a pusztító árvíz után újra kellett építeni, mert a templomon kívül csak néhány ház maradt állva.

– Ezért túlméretezett és tájidegen sok középület – magyarázza Forró Beáta, aki mielőtt a hivatalra hajazó kultúrmonstrumba invitálna, megmutatja a régi temetőt, ma városi parkot, ahol a sírköveket összegyűjtötték, majd sorba állították, és ahol a néhány évig internált nagyapja földi maradványai is végső nyugalomra találtak a befüvesített hantok alatt. A kultúrház előtt iskoláslányok köszönnek a referens asszonyra, aki ismertségét annak is köszönheti, hogy 22 évig magyart és biológiát tanított.

– Nekünk magyar irodalmat és történelmet annak idején egyáltalán nem tanítottak, mert a magyart tilos volt, szlovákot meg nem lett volna mit, kínál hellyel csöppnyi irodájában Mayer János kultúrigazgató, aki az előbbiekben Bercsényi, Szapolyai és Kossuth szlovákosítása kapcsán rendelkezésre állt.

– Később aztán rájöttek a szlovák vezetők, ha mindent el akarnak hallgatni, akkor nem lesz miből múltat produkálni, ezért a magyar történelmi eseményeket, politikusokat, az egész nemességet és más hírességeket elkezdték honosítani és beépíteni a szlovák szisztémába.

– Ez igaz – vág közbe Forró Beáta –, de nekem például még 1993-ban, amikor Szlovákiát kikiáltották, még akkor sem tanítottak semmiféle történelmet, csak azt tudtam, amit a magyar tankönyvekben olvastam, azt tanítottam a gyerekeknek, pedig hivatalosan nem volt szabad. Engem nem érdekelt, becsuktam az osztályterem ajtaját, és mondtam az igazat. Naponta vásárra vittem a bőrömet, nem is kerestem havonta 280 ezer forintnál többet.

Ma már más a helyzet, viszont a magyar iskolát kevésbé támogatja az állam, mint a szlovákot. A város három magyar nyelvű iskolájába így is 820 gyerek jár, míg a szlovákba 300, úgyhogy nincs minden veszve, nem szabad csüggedni és feladni.

– Azért támogatnak bennünket kevésbé, Beácska – mondja Mayer igazgató úr –, mert biztosra akarnak menni, és mert tisztában vannak azzal, hogy nekik ez a föld nem jár, sohasem járt, ahogy a közmondás is tartja, „lopott lóra fényes nyerget nem vesznek”…

Ennél is tovább megy Nagy Péter, a város fiatal katolikus papja, aki az iskolai hitoktatásról érkezve és temetésre igyekezve röpke félórára mégis fogad a plébánián: Káčer beteges és gyáva hazudozó, amikor azt állítja, hogy a magyar területi revízióval kapcsolatban vaskos titkos­szolgálati anyag birtokában van.

– Ezzel szemben az ilyen Káčer-féle hazafiak azok, akik azt vágták a fejünkhöz, hogy mi, magyarok takarodjunk a Duna mögé, Magyarországra, mert Felvidék igenis az ő hazájuk – mondja a plébános úr, aki az apját ma sem ismeri, és aki liberalizmusba tévelyedett édesanyja elől a Jóistenhez menekült.

– Szlovákiát kikiáltása óta először bokszoló, aztán alkoholista, utána talpas paraszt, később egy baloldali Gyurcsány-féle figura vezette, ma pedig olyan félművelt, nyakkendős maffiózók irányítják, mint Kaliňák, Káčer, Heger és a tipikus szőke nő, Čaputová, akik meghozott törvényeikkel a nyugati irányt szolgálják. A szeptemberi választásokon szerintem a baloldal fog győzni, majd összeáll a liberálisokkal, magyar párt pedig be sem kerül a szlovák parlamentbe.

– Ha megvádolják hazaárulással, mihez kezd Gúta élén? – kérdem kissé nyersen Halász Bélától, mielőtt hazaindulok.

– A vádak alaptalanok, mert ahol magyarok élnek, ott természetes, hogy a himnuszunkat is elénekeljük. Sőt arra szólítok fel és biztatok minden felvidéki magyart, hogy továbbra is énekeljük el nemzeti imánkat, mert erre a kiállásra szükség van. Ugyanakkor ha lesz vádemelés, ha nem, alaptalan és aljas rágalmazás, illetve becsületsértés miatt feljelentést teszek. Minket nem lehet megfélemlíteni.