– A házasságok több mint fele válással végződik. Válságban van a család intézménye?

– Ezt csak az nem látja, aki vak akar lenni. De ez nem friss jelenség, évek óta tart.

– Milyen régóta?

– Mikortól datálódhat az, hogy az emberek zöme nem vállalja a felelősséget?

– Magyarországon a felelősség hárítása általános jelenség, sok évtizeden át szoktatták rá az embereket.

– Ha az emberek szerint azért vannak a törvények, hogy megszegjék őket, akkor ne is beszéljünk az érzelmi törvényekről, amelyekről a legtöbbeknek fogalmuk sincs, miközben szeretnének kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolatban élni.

– Hiányzik egyfajta érzelmi nevelés?

– Igen, és ennek már kisgyermekkorban meg kellene kezdődnie. Az oktatásunk azonban döntően a racionális ismeretanyagra terjed ki, az érzelmeink kimutatását, fejlesztését, az abból fakadó törvényszerűségeket általában nem tanítják sem a tanárok, sem a szülők.

– Nincs megfelelő családi minta sem?

– Ahhoz, hogy egyáltalán családról beszélhessünk, először kellene egy férfi és egy nő, aki önmaga szemében hiteles. A hitelesség mérőegysége pedig az emberekben lévő önbizalom – ami nincs.

– De ha ennek átadására sem a család, sem az oktatás nem képes, hogyan lehet mégis szert tenni rá?

– Önbizalmat is, mint mindent, csakis tudatos és következetes munkával lehet szerezni. De az emberek többsége nem akarja beletenni sem a racionális, sem az emocionális önmegvalósításába azt a munkát, ami elengedhetetlen a sikerélményhez. Inkább a könnyebbik utat választják.

– Vagyis?

– Mondjuk, két ember találkozik, akik a fizikális és egyéb vonzások alapján úgy döntenek, mi most szerelmesek vagyunk, miközben mind a kettő bizonytalan. Így kialakul a vak vezet világtalant effektus. Ennek következtében kölcsönösen elkezdenek támaszkodni egymásra, és egyre brutálisabb emberi játszmák indulnak el, mert a bizonytalan ember általában kisajátít és birtokolni akar: hol voltál, kivel voltál, biztos engem szeretsz, biztos, biztos, biztos. Ezeknek a játszmáknak a jelentős részét a férfiak nem látják át, a nők pedig előszeretettel tudják úgy használni, hogy a férfiak nem is veszik észre. Ott van tehát a nagy szerelemnek mondott valami, ami azonban egyenértékű a társfüggőség megszületésével. Ezt a nyelvünk nagyon gazdagon „se vele, se nélküle” állapotként fejezi ki. Eközben gyakran már benne vannak a korban, a szülők nyüstölik őket az unokákért, hogy alapítsanak már családot, és akkor „jól van na” alapon belemennek, miközben fogalmuk sincs arról az alapvető törvényről, hogy mindenki annyi tiszteletet és megbecsülést kap a másiktól, amennyire önmagát tartja, illetve amennyit ő ad a másiknak. Végül összeköltöznek, tele félelemmel és görccsel, megszületik a gyerek, aki pontosan érzi a két állítólagos felnőtt közt meglévő iszonyú feszültségeket. És amikor ebből baj lesz, elkezdenek rá hivatkozni.

– Joggal?

– Ha én hiszek magamban, és egyedül is tudom – mind racionálisan, mind egzisztenciálisan, mind emocionálisan –, hogyan lehet önbizalmat szerezni, nem fogok a gyerekre hivatkozni. És ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy a férfi iszik, ver, vagy ami még durvább: brutális emocionális terrort használ.

– Azért a legtöbben anyagi okokból sem képesek kiszállni.

– Ez nem igaz. Nem mernek kockáztatni, önmagukra sem mernek felnézni. Ha meg nem mernek, vagyis szamarat csinálnak magukból, akkor miért várják el, hogy bárki is lóként tisztelje őket? Megfelelő önbizalmat csak úgy lehet szerezni, ha tudatosan ugrom bele olyan, számomra új megmérettetésekbe, amelyektől félek. Mert ebből származik a legnagyobb szintű sikerélmény.

– Azaz megerősít a tudat, hogy képes vagyok a félelmeimet leküzdeni?

– Igen, és ebből olyan kisugárzást kapok, amit sokan csak akkor élnek meg, amikor együtt vannak valakivel. Erre mondják azt, hogy mi a fene, eddig senki nem nézett rám, most bezzeg kivirulok. Ez mindig annak a jele, hogy az illető, amikor egyedül van önmagával, jelentős szintű önbizalomhiányban szenved. Mert nem mer kockáztatni, nem mer álmodni, hiszen tudja, hogy a képességeihez mérve irgalmatlanul nagy, következetes munkát kell beletennie. Például ahhoz is, hogy ki merje mondani adott helyzetben a másiknak azt is, mi zavarja benne.

– Nem merünk konfrontálódni?

– A beszélgetés konfrontálódás? Ha már a másiknak sem merek elmondani egy csomó mindent, akkor hogyan fogok válaszolni a gyerekemnek, amikor majd elkezd zűrösebbnél zűrösebb dolgokat kérdezni? A gyerek hogyan érzi majd magát biztonságban, ha én sem érzem magam biztonságban önmagammal szemben? Ha valaki nem hiteles önmaga szemében, nem üti meg azt a szintet, hogy férfinak vagy nőnek hívhatja magát, akkor nincsen család sem. Miről beszélünk? Két, érzelmileg egymást gyilkoló emberről? A serdülők mindig a legpontosabb mutatói a családok stabilitásának. Egy tavalyi felmérés szerint körülbelül egyharmaduk volt már pszichológusnál, pszichiáternél súlyos mentális problémák miatt.

– Egyre inkább terjed a gyerekkori alkoholizmus és a droghasználat is.

– Teljesen logikus. Ha én egy bizonytalan kissrác vagyok, aki nem kap hiteles mintát, és látom, hogy a szüleim megállás nélkül játszmáznak és hazudoznak, például teljesen mást mutat az anyám kifelé, mint befelé, akkor kivel beszéljem meg azt a sok bennem lévő feszültséget, ami a pályaválasztással, nemi identitással, csajozással, pasizással kapcsolatos? Kitől kapok majd adekvát tanácsokat? Persze, hogy ehelyett a saját eszköztárammal fogom oldani a meglévő feszültséget.

– Ezt elkerülendő lenne fontos a korai érzelmi fejlesztés?

– Igen, de ezt az államnak is fel kéne ismernie. Egy kölyöknek például nem szabadna irreálisan megrettennie, amikor egyest kap. S ha mégis, a szülőnek erre meg nem szabadna azt mondani, hogy hát igen, a tanító néni pikkel rá, szadizik vele. Ezek a mondatok már ilyen korán jelképei a felelősség alóli kibújásnak, a másra mutogatásnak. Ahhoz viszont, hogy a hibáimat elfogadjam, és tudjak bocsánatot kérni értük, legelőször azt kell tudnom felismerni, hogy emberből vagyok, tele jóval és rosszal.

– Ez lenne az alapja tehát a jó párkapcsolatnak?

– Igen, de ez nem elég: a párkapcsolat megőrzéséért nap mint nap szükséges megdolgozni. Épp úgy, ahogy nap mint nap eszem, hogy ne haljak éhen. Én is mindig elbuktam, amikor ezt elfelejtettem. Ma már nem szégyellem kimutatni az érzéseimet, kimondani, amit látok, érzek, simogatni szexuális töltet nélkül – erre a pasik nagy része például képtelen. Ha ezeket a dolgokat észben tartom és a félelmeimmel egyedül is szembe tudok nézni, akkor képes vagyok elkerülni a zsákutcákat. Az nem elég ugyanis, ha két ember egymásra támaszkodik, mert együtt jobb. Racionális szempontból persze így van, hiszen két keresettel könnyebben lehet boldogulni. De mi van akkor, ha ez a két ember kölcsönösen nem ismeri fel, hogy a felnőttség egyik alapvető ismérve nemcsak a felelősségvállalás, hanem a szülőkről való érzelmi leválás is.

– Azaz?

– Például ha a nő iszonyúan ragaszkodik az apjához, szinte misztifikálja, szentként tiszteli. Pedig nem az, ő is emberből van. Az jelzi a leválást, hogy ki merem mondani, hogy az apám emberből van, tele jóval meg rosszal, és ez már nem mozgat meg bennem semmilyen érzelmet. Ha ez nem történik meg, akkor a hölgy valójában a megkapott vagy éppen a meg nem kapott érzelmi biztonságot keresi a férfiban – és kialakul a pótapaeffektus.

– Ugyanígy működhet az anya-fiú kapcsolat is?

– Pontosan. Arról nem is beszélve, hogy az anyák jelentős része ma Magyarországon egzisztenciális, önmegvalósítási szempontból abszolút nem érte el, amit szeretett volna, ezért a fiát tartja önmegvalósítása egyetlen eszközének. Vagyis, ha nem csináltam semmit ebben a világban, legalább a fiammal alkottam valamit. Megalkottam azt a presztízst például, hogy az anyósom nem fog cseszegetni, ugráltatni, mert már én is letettem valamit az asztalra. Ezek az anyák azt mondják, mindent megtesznek azért, hogy a gyerekeiknek jobb életük legyen. De azt elfelejtik, hogy valójában pont ezzel kasztrálják nemileg a gyereket. Mert az önbizalom sikerélményből fakad, a sikerélmény megmérettetésekből származik, amik mögött munka van. De ezt a munkát ebben az esetben a mama csinálja, így ez nem a gyerek sikerélménye lesz. S persze, hogy a végén lusta lesz, kényelmes, sértődékeny, hisztis, eltartatja magát, s a feleségében is csak pótanyukát keres.

– Ezért a házastársunk családját szemügyre kellene vennünk már a kezdet kezdetén?

– Mindenképpen. Ha például a pasik számon tartanák azt, hogy „nézd meg az anyját, vedd el a lányát”, rengeteg brutális frusztrációtól kímélhetnék meg magukat, ahelyett hogy csak a cicire vagy a puncira utaznak. Nézzük meg például, milyen az, ha a mama megalkuvó, vagyis nincs önbizalma. Ezt pontosan tükrözi a testtartása is – a lógó mell mindig ennek a jele. Lehet látni a lányokon, hogy ki büszke, ki nem, függetlenül attól, külsőleg mennyire vannak felturbózva. Tehát megnézem a mamát, milyen ötvenévesen, és tudni fogom, a lánya mit tanult el önkéntelenül is otthonról. Hiszen amennyiben ezt a lány nem ismeri fel időben – márpedig ez nem könnyű –, olyan lesz, mint az anyja. De jó eséllyel meg lehet jósolni egy fiú életútját is, az apjára tekintve.

– De sutba dobva e közhelyekben felhalmozódott évszázados bölcsességeket, mégsem így teszünk.

– Pontosan ezért van bajban a család és a gyerek. Ha belegondolok az elveszett generációknak a sorozatába, amelynek tagjai ezek nélkül az alapvető érzelmi ismeretanyagok nélkül nőnek fel, azt kell mondanom: el fognak bukni. A felelősséget lenne szükséges megtanítani a kölyköknek, hogy ki merjenek állni a maguk igazáért, tekintet nélkül arra, hogy az jó-e vagy rossz. Csak persze a fogyasztói társadalomnak nem ez kell, hanem az, hogy legyen egy rettenetesen nagy populáció, amelyik gondolkodás nélkül csőbe húzható. És a legjobb fogyasztói alany az, aki tele van félelemmel és görccsel.

– Jelenleg ennek mégiscsak egyetlen ellenpontja van: a család.

– Család éve? Most mosolyogjak vagy sírjak? Egyiket sem teszem, mert a vak tyúk is talál szemet alapon ez néha működhet. Néha. Bele lehet trafálni, előfordul, hogy valaki ösztönösen jó döntést hoz. De később elfelejti, elkényelmesedik. Ezt pedig nem lehet. Erre jó példa a sport: ha valaki egy adott évben eléri a csúcsot, de a következő évben nem kezd el ugyanúgy dolgozni, el fog bukni. Ha én erről elfelejtkezem, a vak tyúk egyre éhesebb és frusztráltabb lesz.

– Mi vesszük ki egymásból az erőt?

– Pontosan. Vak vezet világtalant, a gyerekek kirepülnek, a két egymásra támaszkodó szülő egymásra néz, bepánikol, csimpaszkodik egymásra, a férfiak addigra számtalanszor félrelépnek, a nők meg a gyerekekre támaszkodnak, majd eltorzítják önmaguk női mibenlétét, és elhíznak, mint a disznó. S ezután csodálkoznak, hogy a férfi nem tud rájuk nőként nézni, mikor ők sem tudnak magukra. De a férfi sem tud felnézni saját magára, mert gyávaként tüneti megoldást keres, hogy a különböző virágokra való szálldogálással mutassa meg önmagának: talpig férfi. Ha ilyen bizonytalanság van már akár a stabil nemi identitás területén is, miért csodálkozunk, hogy akik látják ezt, a gyerekek, hogyan viseltetnek az élet dolgait illetően? A kispapagáj utánozza, amit a nagy csinál.

– Ha általában ilyen reménytelen a helyzet, hogyan lehetne, kellene mégis gyereket nevelni?

– Az első lépés, hogy rendelkezzek önbizalommal, önismerettel, brutális melóval elérjem azt, amitől jól érzem magam. És akkor ezek után jön az, hogy valakivel találkozom és családot alapítok, nem elfelejtve, hogy a húzd meg, ereszd meg taktika helyett a keretek lefektetése a legfontosabb.

– A gyerek felé is?

– Igen. A gyereknek tudnia kell, hogy drága szívem, imádlak, szeretlek, de ha ezt vagy azt csinálod, lesz valami. Például a kályha forró, ne menj oda. Persze a gyerek odamegy, a szülő meg rögtön elrántja a kezét. És akkor a gyerek elkezd játszani, mert tudja, hogy úgyis odarohannak és elkapják. Már háromévesen manipulálja anyukát, aki ettől a pillanattól megszűnik erőforrásnak lenni.

– Engedni kell?

– Igen, de csak miután világosan elmondtam neki, hogyha odamész, megsütöd magad. Tegye, süsse. A legtöbb gyerek egyszer úgyis megsüti magát nagyon, amikor majd anyucit eltemetik, vagy apucit, és rászakad az élet teljes súlya.

– Meg lehet ezt előzni?

– Meg. Bizalommal. Pár évvel ezelőtt például kiderült, hogy a drog általánossá vált, a tizennyolc éves, érettségizett gyerekek 95 százaléka kipróbálta. De nem is ez a lényeg, hanem hogy ezt az élményt el meri-e mondani a szüleinek. Ez a bizalom jele. Ha ez meglenne, az volna a család. Akkor meri elmondani, ha már kialakult évek hosszú munkája során egy olyan mély érzelmi kapcsolat, amelyben őszinte lehet. A szülővé válás egyik legnehezebb folyamata ugyanis éppen annak tudomásulvétele, hogy nem birtokba kapja az ember a gyerekét, hanem kölcsönbe. Persze hogy mindenki a legjobbat akarja a gyerekének, de lehet, hogy ő mégis bűnöző lesz, vagy diplomás helyett szakmunkás. Tehát, ha szülőként nem fogadom el, hogy az éremnek minden szituációban két oldala van, mindig ki fog alakulni bennem a birtoklás. És akkor olyan leszek, mint az emberek kilencvenöt százaléka: szamárként vágyakoznak arra, hogy egy ló végre észrevegye őket.

Farkas Anita