Hirdetés

„decretum… Ugros eliminandos esse” – adta ki a parancsot 907-ben IV. (Gyermek) Lajos keleti frank király, majd a kor egyik legnagyobb és legjobban felszerelt hadserege élén megindult a Kárpát-medence felé. Az eredmény jól ismert: a jelentős túlerő dacára (a becslések szerint harmincezer támadó állt húszezer magyar harcossal szemben) a német sereg olyan csúfos vereséget szenvedett az Árpád vezér által irányított magyar hadaktól, hogy még maga Lajos király is alig tudott elmenekülni. A magyarok mellé állt a hadiszerencse, vagy más is kellett ehhez a fényes győzelemhez? Minek köszönhették legendás sikereiket a X. századi hadjáratok magyar lovasai? Ennek járunk utána dr. Hidán Csaba régész-történész, harcművészet-oktató segítségével.

Mozgékonyság kontra nyers erő

–  Jellegzetesen sztyeppei lovas nomád hadikultúra a honfoglaló magyaroké. Ez a harcmodor a honfoglalás korában már évezredes múltra tekintett vissza, a szkíták, hunok, avarok is művelték. A világ egyik leghosszabban élő hadikultúrája volt, művelői több fegyvertörténeti korszakon keresztül megtartották jellegzetes harcmódjukat, fegyvereiket. Sikerét annak köszönhette, hogy a hadviselés három alapkövetelményének maradéktalanul eleget tett – ez a mozgékonyság, a tűzerő és a páncélvédettség. Ráadásul egyiket sem fejlesztették túl a többi rovására – mutat rá Hidán Csaba. Az egyetemi docens szerint a sztyeppei népek hadművészete, köztük a magyar is egyedinek számított Európában. Míg a keleti jellegű páncélok lehetővé tették a gyorsaságot, mozgékonyságot, addig a nyugati vértek merevek voltak, viselői nem is az ügyességre, gyorsaságra törekedtek, szemtől szemben akarták legázolni az ellenfelet.

– Nagy lovakon nagydarab emberek állig felvértezve, tiportak, gázoltak – csak a nyers erő. A lenézett, barbár ázsiai hordáknak titulált népek ezzel szemben a hadművészet sokkal magasabb fokát valósították meg. A korabeli krónikák is inkább róluk írtak, Bölcs Leó bizánci császár például a magyarok haditetteit veszi górcső alá hadi értekezéseiben, nem a germánokét, szlávokét, ami a magyar harcos értékét bizonyítja – véli a történész. Mindez a pozsonyi csatában is visszaköszönt: „…elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, nyilaznak és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbeszáguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letiporják, legyilkolják…” – írta le a magyar harcmodort a korabeli krónikás.

Közelharcban sem voltak rosszabbak

A sztyeppei népek tűzerejét legendás íjuk biztosította. Ez volt az a bizonyos összetett, merev szarvú, visszahajló íj, amelyre az íjász felőli oldalán szarulemezeket, a másikra pedig szarvaslábinakat enyveztek. A két végére fecskefarok-csapolással kerültek a merev karok. Felajzás után kapta meg a jellegzetes íjformát – magyarázza Hidán Csaba. Ez a technológia tette lehetővé, hogy egy magyar harcos kétszázötven méterre ki tudta lőni a nyílvesszőt. Voltak távlövő íjak és az ezekhez tartozó nyílvesszők, akár nyolcszáz méteres hordtávolsággal, ám ennek harcértéke kevés volt, hiszen hatékonyan célozni csak kilencven, legfeljebb száz méterre lehetett – mutat rá a történész. Így aztán a magyarok már akkor képesek voltak nyílzáport zúdítani az ellenségeikre, amikor azoknak ők még bőven lőtávolon kívül voltak. A nyilazáshoz kötődik egy speciális magyar találmány is, a készenléti íjtegez.

–  Ebbe felajzott állapotban került az íj, és mindig az övükre csatolták a lovasok, mégpedig a bal oldalukra. Jobb oldalon kapott helyet a nyíltegez, tele nyílvesszővel. Ennek köszönhetően szükség esetén pillanatok alatt képesek voltak lövést leadni – tudjuk meg a történésztől. A magyar harcos övén emellett kézifegyverek is függtek, ugyanis szintén a magyarok terjesztették el azt a gyakorlatot, hogy felváltva használják a távolsági és közelharcra való fegyvereket.

Ha már közelharc, Hidán Csaba nem ért egyet azzal a vélekedéssel, hogy a sztyeppei nomád népek ebben kevésbé lettek volna jók, hiszen a harcosok sírjaiból rengeteg kézifegyver is előkerül. Magyar találmány például a fokél, amely a szablya homorú részén, a fegyver hosszának egyharmadán fut végig. Ez sajátos vívástechnikát tesz lehetővé; Hidán Csaba, aki az Aranyszablya Történelmi Vívóiskolában a gyakorlatban is oktatja a használatát, azt mondja, az ilyen fegyverekkel kiválóan lehet ellentámadni és fonák támadásokat indítani. A magyar szablyák érdekessége, hogy markolatuk a pengével ellentétes irányba hajlik, ami növelte a vágás nyomatékát. Említést érdemel a fokosbalta is. A kézifegyver, amely egyik oldalán ötcentis élhosszú balta, a másikon pedig megnyúlt fokkal van ellátva, annyira bevált a magyar katonák kezében, hogy évszázadokon át töretlenül őrizte népszerűségét. Használták az Árpád-korban; a végvári vitézek kezében is ott volt; forgatták a kurucok; 1848-ban, sőt még az első világháborúban is rendszeresített fegyver volt, rohamfokos néven.

Kellettek a lovak is

A magyarok mozgékonyságukat éveken át nevelt és tanított harci lovaiknak köszönhették. Ezek külsőre a mai huculhoz hasonló, sztyeppéken általánosan elterjedt lovak voltak. Nagyon sok munka volt abban, hogy egy ló hátáról nyilazni lehessen, hiszen a paripának meg kellett szoknia, hogy gazdája a csata közben elengedi a kantárt, és csak testsúllyal irányítja. Fegyelmezetten kellett kötelékben végrehajtani hadmozdulatokat. Hidán Csaba szerint ezért ferdítenek azok a források, amelyek szerint a magyarok zsákmányolt lovakkal mentek csatába, hiszen a harcmodoruk csak kifejezetten erre a célra nevelt, összeszokott lovakkal volt kivitelezhető. Persze a nyugati taktika is megkövetelte a lovak képzését, de ott egészen másra tanították az állatokat. Arra, hogy mindent letiporjanak, zárt harcrenddel szemben se riadjanak vissza. Ehhez egyébként lényegesen robusztusabb lovakat alkalmaztak, melyekkel szemben a sztyeppei népek kitartó, hosszú távon jó futó lovakat neveltek, úszásra is kiképezve őket, így folyókon is át tudtak kelni. A Nyugat számára ez bámulatos és érthetetlen jelenség volt, ami felkészületlenül érte őket. A 899-es Brenta menti csatában például azért tudta egy háromezer fős magyar sereg megverni I. Berengár lombard király tizenötezer katonáját, mert azok számára elképzelhetetlen volt, hogy élő ember a Brentán átkeljen, a magyarok viszont átúsztattak a folyón, lerohanták a lombard tábort, és győztek. – A lombard lovak is tudtak volna úszni, de fel sem merült bennük, hogy ezt gyakorolják, hiszen nem tette lehetővé az általuk használt nyereg és páncélzat sem – mutat rá a történész. Az sem igaz – tudjuk meg –, hogy a magyarok a nyereg alatt puhították volna a húst. A sztyeppei népek ugyanis nem fogyasztottak nyers húst, olyat csak akkor tették a nyereg alá, ha feltörte a ló hátát, a hústól ugyanis az állat hamar rendbe jött.

Szintén a mozgékonyságot segítette a magyarok által is előszeretettel használt sztyeppei eredetű pikkelypáncél. Készülhetett vasból vagy bőrből, a piskótaszerűen lekerekített fémlemezeket vagy bőrdarabokat bőrszíjjal fűzték össze. Takarta a harcos mellét, hátát, oldalát, combját, vállát, felkarját. Egy ilyen páncél hatékonyan védett a vágástól, ötven méter távolságban pedig a nyilaktól is. A nyugati sodronying jóval gyengébb volt; bár a vágást felfogta, gyűrűin a nyílvessző át tudott hatolni, a XV. századi nehézvértesek páncélja pedig irdatlan nehéz volt. Adja magát a kérdés, hogy a nyugati hadseregek miért nem vettek át néhány jobb fegyvert vagy páncélt keleti szomszédaiktól. Hidán Csaba szerint azért, mert az eltérő hadikultúrák között nagyon nehéz lett volna az átjárás. Ha meg is szerzik a tudást, ami egy összetett, merev szarvú visszahajló íj elkészítéséhez szükséges, akkor új ménes, más lovaglási mód, új lókiképzés és felszerelés kellett volna, ahhoz új emberek, így már nem érte meg. A magyarok is sokáig megőrizték saját hadikultúrájukat, bizonyos változtatásokkal ugyan, de megmaradt a közép- és a kora újkorban is. Néhány elemét még a huszadik század elején is használták.