Hirdetés

Rejtőzködés, rajtaütés lesből – a gerillaharcmodort többnyire szabadcsapatok, irreguláris erők alkalmazzák a túlerőben lévő reguláris fegyveresekkel szemben. Az elnevezés a napóleoni háborúk korából származik. A Spanyolországot megszálló francia haderő ellen felkelők harci módszerét nevezték guerillának, azaz kis háborúnak. Reguláris túlerővel a magyar katonáknak is gyakran szembe kellett nézniük, így nem meglepő, hogy hazánkban is gyakran használták a gerillamódszereket. Előkerült ez a legtöbb szabadságharcunk során, de a XVI–XVII. században számos győzelmet arató hajdúk is a modern kori gerillák előfutárainak tekinthetők.

1604 októberében Bocskai Istvánt a Habsburg-udvar le akarta tartóztatni felségsértés vádjával. Válogatott sziléziai vértesezredek és egyéb fegyveresek indultak el Kassa irányából, hogy a későbbi fejedelmet Kereki várából kiostromolják. Ám Bocskai nem várta meg, hogy a császáriak odaérjenek. Hajdúi lesben álltak az út menti nádasokban, és hagyták az ellenséges csapatokat széthúzódni menet közben Álmosd és Bihardiószeg térségében. A források leírják, hogy éjszaka farkasüvöltés hangzott fel a nádasból – ez volt a hajdúk jele a támadásra –, és „mint farkasok a nyájat, széjjelszaggatták a császári sereget”. A sziléziai vértesezredekből kettőt is szétvertek, majd amikor a menekülő császáriak Kassa közelében rendezték soraikat, és megkíséreltek egy ellentámadást, a hajdúk még egyszer megverték őket.

–  Hogyan tudtak a hajdúk akár létszámfölényben lévő ellenséggel is elbánni? Úgy, hogy a maga korában egyedülálló harcmódot alkalmaztak – mutat rá Hidán Csaba régész-történész, harcművészet-oktató. Ennek része volt a hajdúles, vagyis a meglepetésszerű támadás. A hajdúk előszeretettel közelítették meg éjjel az ellenséget, amely így nem szerzett tudomást mozgásukról. A főerőket messze megelőzve haladtak a felderítők, majd amikor az egész sereg elhelyezkedett, az ellenség pedig lőtávolba ért, megkezdődött a rajtaütés. A menetelő csapatokat váratlanul érte a fedezékből rájuk zúduló támadás, a hajdúk félelmetes csatakiáltásától alighanem a vér is megfagyott az ereikben, arra pedig már esélyük sem maradt, hogy rendezzék soraikat.

Korábban írtuk

Bocskai cseles hajdúi

A hajdúkat segítette a harcban, hogy mindenki másnál jobban alkalmazkodtak a terephez. Könnyedén keltek át a folyókon, felmásztak a fákra is, ha ez előnyhöz juttatta őket. Harc közben sem voltak restek alkalmazkodni a tereptárgyakhoz. A hatvani csatában történt, hogy mielőtt a törökök tüzeltek volna, a hajdúk hasra vágták magukat, így a lövés átment a fejük fölött. „A török taraczkinak kilövése alatt az egész magyar gyalogság mind a földre leborult és semmi kár nem lött az taraczkok mián bennök; azután mind talpra állván úgy kezdöttenek harczolni és lőni…” – írja a meglepett krónikás. Tettükkel a hajdúk több évszázaddal megelőzték korukat, hiszen még a XIX. század első felében is tilos volt a nyugati hadseregek gyalogosainak tereptárgyak mögé rejtőzni. Ezt majd a poroszok vezetik be először a königgrätzi csatában.

–  A nyugatiak nem védték az élőerőt, az ő hadi gondolkodásuk szerint az volt a jó katona, aki állta az ellenség lövését akár órákon keresztül is. A keleti felfogás eltért ettől, úgy tartották, az a jó, ha csata nélkül is le lehet győzni az ellenséget, vagy csapdába csalva bekeríteni – mutat rá Hidán Csaba. Bethlen Gábor a Vág menti csatában úgy kerekedett fölül Wallensteinen, hogy csapatait folyamatosan mozgásban tartotta. Katonái a lehető legtöbbször átkeltek a Vágon és mellékfolyóin. Míg a magyarok lőportartói vízhatlanok voltak, nekik ez nem okozott gondot, a császári hadak puskapora viszont át­ázott, ezért kénytelenek voltak elvonulni.

–  A mozgékonyság érdekében a hajdúk rövid csövű puskákat alkalmaztak, amelyekkel mesterien bántak. Nyugati forrásokból tudjuk, hogy amikor Szamosújvárt ostromolták, a hajdú lövészek rövid idő alatt leszedték a várba beszorult császáriakat – emlékeztet rá a történész. Érdekesség, hogy lőfegyverrel még a kor nyugati hadseregeinél is jobban fel voltak szerelve a XVI. század végén; sajnos ez az előny a Rákóczi-féle szabadságharc idejére elolvadt. Harcmodoruk nem tette lehetővé a korszakban népszerű hosszú, de statikus pikák használatát, lándzsát is csak akkor fogtak, ha testőrfeladatokat láttak el. Hordtak viszont szablyát, és sűrűn forgatták a fokos baltát és a buzogányt is. Hogy minél mozgékonyabbak maradhassanak, gyakran még páncélinget sem húztak, mellőzték a sisakot is. Ehelyett kalpagot vagy prémes kucsmát húztak a fejükre. Noha ez nem védett szúrás vagy lövés ellen, Hidán Csaba különböző prémeken végzett kísérletei azt mutatják, kiválóan hárította el a lecsúszó vágásokat.

Alkalmazkodniuk kellett

A hajdúk sikerének titka, hogy észszerűen alkalmazták a különböző harceljárásokat. Kerültek mindent, ami lelassította volna őket. Ezzel szemben az újkori nyugati hadművészet kifejezetten kedvelte a statikus elemeket. Ilyen volt például a gyalogságnál a spanyol terció. Ez egy mérnöki pontossággal felépített harctéri alakzat volt, amelyet azért találtak ki, hogy tökéletesítsék a muskétások és a pikások együttműködését, gyors hadmozdulatokat viszont nem tett lehetővé. A lovasság ütőereje is teljesen elveszett, ők a karakolírozást alkalmazták, azaz közel lovagoltak az ellenséghez, kilőtték pisztolyaikat, majd biztonságos távolságba húzódtak. Ha a hajdúk is így járnak el, a császáriak alighanem felőrlik őket a túlerejükkel. Ám az ő harcmodorukat nem körzővel és vonalzóval tervezték. A hajdúk ugyanis eredetileg fegyveres marhapásztorok voltak, akik az osztrák örökös tartományokba, a délnémet területekre és Észak-Itáliába terelték a vágásra érett marhát. Ezeket útközben nekik kellett megvédeni a ragadozóktól és a rablóktól, ezért kiválóan kellett érteniük a fegyverforgatáshoz. – Sajátos harcművészetüket olyan tökélyre fejlesztették, hogy még a magyarokkal kifejezetten ellenséges császári hadvezér, Giorgio Basta (1550–1607) is megjegyezte: aki a török ellen készül, vigyen magával magyar hajdút – mutat rá az egyetemi docens.

A fegyverforgatáshoz értő, ám szervezetlen hajdúcsapatokból a bécsi udvar is megpróbált zsoldosokat faragni, több-kevesebb sikerrel. Szintén Giorgio Bastának tulajdonítják a mondást, miszerint „ha bolon (vallon) vagy német volna, bizony bírnék avval s megbüntetném, de magyarral nem tudok bírni”. Az is rontott a helyzeten, hogy a hajdúk gyakran nem kapták meg amúgy is szűkös zsoldjukat, ilyenkor pedig fosztogatni kezdtek. Ez a harcértékükből is levont, mint ahogy Bethlen Gábor dühösen megjegyezte a fehérhegyi csata után: „Egy magyar sem vítt, hanem elfutott, […] harmada sem volt jelen, mind a kurva anyjokban voltanak prédálni.” A történész ugyanakkor hozzáteszi, a kálvinista hajdúk körében nagy tekintélyük volt saját prédikátoraiknak, akik egyik kezükben buzogánnyal, a másikban bibliával jártak közöttük, és a fékezhetetlen, kegyetlen népség nekik mindig engedelmeskedett. Meg tudta szervezni őket Bocskai István is, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy mindig pontosan kiadta a járandóságukat.

Felbukkantak a gerillák

Bár a hajdúkat később letelepítették, jellegzetes harcmodoruk még sokáig fennmaradt. Még a Rákóczi-szabadságharc idején is vezettek portyákat, 1707 februárjában például sarkadi hajdúk állították meg az Arad felől támadó császári csapatokat. A gerilla-harcmodor viszont többször feltűnt, akkor is, amikor a hajdúk már nem alkottak egységes katonai kasztot. 1848 augusztusában a Délvidéken hoztak létre szabadcsapatot alföldi betyárokból, amelyet a Kossuth Lajos közbenjárására amnesztiában részesülő Rózsa Sándor vezetett. Leginkább a szerb felkelők akcióinak megtorlásával foglalkoztak. A Felvidéken és az Északi-középhegységben is működött egy százötven-kétszáz fős szabadcsapat, akik gerillaharcmodort alkalmazva többször is le tudtak győzni kisebb császári különítményeket. Ennek hatására szervezték meg később a reguláris haderőtől független védsereget, amely szintén gerillamódszerekkel védte a Felvidéket. A mintegy négyezer fős irreguláris alakulat akkor sem hátrált meg, amikor az orosz csapatok be­özönlöttek az országba. Sőt, ekkor léptek csak igazán akcióba – erdők mélyén, félreeső településeken kiépített biztonságos bázisaikról kiindulva folyamatosan zaklatták az oroszt, lecsaptak a futárokra, szállítmányokra. A cáriak végül a megtorlást választották. Miután 1849. augusztus 1-jén egy védsereg-alakulat Losoncon sikeres támadást hajtott végre egy orosz szállítóoszlopon, a térségben állomásozó megszálló haderő parancsnoka felgyújtatta a várost. Nagyjából száz évvel később, szintén az oroszok ellen alkalmazták hazánkban utoljára a gerilla-hadviselést. Az ’56-os szabadságharcosok nem is tudtak volna mást alkalmazni a sokszoros szovjet túlerővel szemben. Így viszont terepismeretükre és kreativitásukra támaszkodva városi gerillaként képesek voltak sikeres támadásokat indítani. Bár a szabadságharcot a túlerő leverte, a „pesti srácok” ökle volt az, ami a kommunizmus durva betonfalán az első repedést ütötte.