Jogvédők és fájlcserélők

A fájlcserélő netes közösségekben nagy riadalmat keltett a rendőrség novemberi szerverrazziája, ám ma már a legtöbben csak mosolyognak rajta. Az első ilyen típusú összehangolt támadás elsősorban nem őket célozta, ráadásul egy olyan ezerfejű sárkányt ért, amely a levágott fejek helyén mindig nagyobbakat és erősebbeket növeszt. A hanglemezkiadók és filmforgalmazók piaci monopolhelyzetük, a rendelkezésükre álló jogi és anyagi eszközök dacára világszerte egyre inkább védekezésre kényszerülnek a megfoghatatlan és arctalan ellenféllel szemben.

A szerzői jogdíjak megfizetését kikerülve nemcsak multimédiás tartalmakat lehet letölteni vagy illegális másolatokban terjeszteni világhálón. A legkülönfélébb modern vállalati szoftverek, operációs rendszerek vagy több éven át fejlesztett játékprogramok is villámgyorsan elérhetővé válnak a neten vagy a feketepiacon. Az alkotókat és gyártókat érő anyagi kár alig felbecsülhető, dollármilliárdokban mérhető. Egy felmérés szerint a filmipari veszteség közel fele keletkezik az interneten, csak negyede-negyede a házi másolással és másolatok csereberéjével, illetve az illegális lemezek üzletszerű értékesítésével.

Az asztali számítógépe előtt ülő mezei felhasználó két módon férhet hozzá ezekhez a tartalmakhoz. Egyrészt fizetős oldalakon keresztül, emeltdíjas sms-sel vagy bankkártyás utalással néhány száz vagy ezer forintért érheti el az adott szerveren található fájlokat. Korlátlanul, nemegyszer több ezret, köztük általában még mozipremier előtt álló filmeket, zenei anyagokat. Másrészt a világszerte megingathatatlan népszerűségű fájlcserélő rendszerek segítségével, amelyeknek jellegzetessége, hogy nincs központi szerver, a csatlakozott, sokszor milliónyi felhasználó lép kapcsolatba egymással és oszt meg, azaz kínál fel a másiknak filmet, zenét, szoftvert.

A szerzői jogok védelme szempontjából a kettő közötti legfontosabb különbséget az jelenti, hogy míg a fizetős (úgynevezett warez-) oldalak gazdái fizikailag is tárolnak gépükön giga- és terabájtnyi nagyságú, szerzői jogvédett programokat és multimédiás tartalmakat (akár saját, otthoni CD-k és DVD-k tartalmát is), addig a fájlcserélő hálózatok (peer to peer, p2p, magyarul egyenrangú hálózati pontok sokasága) csomópontjaiként üzemelő, a közösséget kiszolgáló komputerek, keresőszerverek pusztán rendszerezik a felhasználók által megosztott anyagokat, illetve hivatkoznak (linkelnek) ezekre. Persze egyik nem létezhet a másik nélkül: leggyakrabban a külföldi fizetős oldalakra felkerült és letöltött filmeket teszik közzé a hazai pénzes társportálok, majd innen letöltve osztják meg a fájlcserélőt használók (immár ingyenesen) egymással, illetve sokan mások tudatlanságát kihasználva, miután a fájlcserélőkön ingyen „leszedtek” néhány filmet, azokat utána pénzért árulják.

A közösség lázadása

Ezzel a különbséggel magyarázható a százezernyi magyarországi fájlcserélő sóhaja, miután egyre több részlet látott napvilágot a Budapesti Rendőr-főkapitányság gazdaságvédelmi osztályának november 8-i akciójáról, melynek során Budapesten és Pest megyében mintegy 30 szervert és számos merevlemezt foglaltak le, ezeken becslések szerint 200-250 ezer jogvédett alkotást találtak. A razzia ugyanis az előzetes hírekkel ellentétben elsősorban a fizetős oldalak ellen irányult, és bár az említett okok miatt szükségszerűen áldozatul esett néhány, a fájlcserélésre vonatkozó adatokat gyűjtő szerver is, köztük a népszerű BitHUmen. Azt a rendőrség is tudja, hogy ők csak kiszolgáló szerepet töltenek be, és még ha jogvédett tartalmak közvetítésében részt vesznek is, amellett, hogy ilyeneket fizikailag nem tárolnak, azt legtöbbször nem anyagi haszonszerzésből teszik. A magyar bíróságok és ügyészségek eddigi értelmezése szerint ez utóbbi a döntő érv amellett, hogy ilyen esetekben nem történik bűncselekmény.

A p2p rendszereket használó, havonta pár tucat zeneszámot vagy néhány filmet letöltőket évek óta ijesztgetik a hatóságok és a jogvédő szervezetek, hogy a törvény keze előbb vagy utóbb őket is eléri. Erre Nyugaton van példa, de úgy tűnik, itthon még egy ideig nyugodtan alhatnak. A magáncélú letöltés Magyarországon törvényes, és csak az vétkes, aki a birtokába került anyagot megosztja másokkal, azaz mintegy nyilvánosságra hozza. Ez utóbbi persze komoly felhasználó esetében elkerülhetetlen: egyes p2p hálózatokba be sem engedik az embert, ha nincs sok gigabájtnyi, közkinccsé teendő zenéje és filmje, más rendszerek esetében pedig automatikus a letöltött tartalom azonnali megosztása.

A boszorkányüldözést elkerülendő a jogvédők és a rendőrség az anyagi haszonszerzőkre összpontosítanak, olyan júzerekre vadásznak, akik pénzt akarnak látni mindebből. Nem véletlen, hogy magyar bíróság még sohasem mondta ki, hogy a „l’art pour l’art” fájlcsere, a merevlemez tartalmának szabad felhasználása a szerzői jogi törvénybe ütközne. A korábbi években lefoglalt, a másik kedvelt p2p-rendszer, a DC++ egyes felhasználói csoportjait (úgynevezett hubokat) kiszolgáló szervereit is azzal az ürüggyel kobozták el, hogy üzemeltetői ezen gazdagodtak. A világon számtalan esetben előfordult, hogy a hubok főnökei bizonyíték hiányában rövidesen visszakapták komputereiket.

A szerzői jogokra érthetően legérzékenyebb nagy amerikai lemezkiadók, filmforgalmazók és információtechnológiai (IT) vállalatok hazájában a legkisebb a szoftverkalózkodás aránya és a fájlcserélők mozgástere.

Az unió országaiban is jóval kisebb az okozott veszteség (kieső nyereség), mint nálunk, mégis több jel mutat arra, hogy a multimédia- és IT-ipar saját fennmaradása érdekében kénytelen lesz figyelembe venni az idők szavát. Ahogy mindenütt, úgy Magyarországon is elsősorban a (sokszor gimnazisták és egyetemisták által gründolt, a különféle kollégiumi, nagy teljesítményű hálózatokon virágkorukat élő) fájlcserélő rendszerek felhasználói, a friss, kreatív szürkeállomány (a „szürke többség”) diktál.

Digitális vadnyugat

A háború természetesen még nem dőlt el. Az egyre biztosabb, hogy a multimédia-ipar által bevetett „nehéztüzérség”, a digitális jogkezelési technikák és másolásvédelem napjai meg vannak számlálva. Ezekkel a technológiákkal és licencekkel próbálják megakadályozni a DVD- és CD-másolásokat, ám szakértők szerint gyakran nem is a tartalmat, hanem az adott cég üzleti modelljét és profitját védik.

A szerzői jogvédők persze nem adják fel. A világ vezető szoftvergyártóit tömörítő érdekvédelmi szervezet, „a biztonságos és jogszerű digitális világ megteremtéséért” küzdő Business Software Alliance magyarországi szervezete fél éve együttműködési szerződést írt alá az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatallal, és a minap annak tudta nélkül, magát nem létező hatósági jogkörökkel felvértezve követelte több ezer magyarországi cégtől, hogy küldjék el szoftvereik nyilvántartását. Hasonlóan éles retorikával és kevés eszközzel rendelkezik az internetes letöltéseket is árgus szemekkel figyelő többi magyar szervezet, a ProArt, az 1200 zeneszerzőt, szövegírót, irodalmi szerzőt és zeneműkiadót tömörítő ArtisJus vagy az Audiovizuális Művek Szerzői Jogait Védő Közcélú Alapítvány.

A nemzeti kormányok és a törvényhozás újabb és újabb kísérleteket tesznek a háború megnyerésére. Németországban hatalmas felzúdulást okozott, hogy több szövetségi tartomány vezetője támogatta azt az elképzelést, hogy a jövőben kiadják a szerzői jogsértéssel gyanúsított felhasználók adatait a kiadóknak és a forgalmazóknak. Egy belgiumi bíróság júliusban hozta meg döntését, mely szerint az eddig a fejüket homokba dugó internetszolgáltatók is felelősek azért, hogy megállítsák a hálózatukon zajló illegális fájlcserélést. Nicolas Sarkozy francia államfő az internet digitális vadnyugattá válását akadályozná meg, ezért néhány hete új kalózellenes törvényt jelentett be, mely három figyelmeztetés után az internetszolgáltatón keresztül felfüggesztené a jogvédett állományokat letöltő és megosztó felhasználókat. Újabb és újabb államok határozzák el, hogy felveszik a kesztyűt.

A forradalom gyermekei

A multimédia-ipar erőfeszítései ennek ellenére hosszabb távon bukásra vannak ítélve. Kevés olyan harmincon aluli, az információtechnológiában jártas fiatal van, akiben az intellektuális érdeklődésen túl komoly félelmet keltenének a dörgedelmes intelmek, tiltások és fenyegetések. Miközben a jogvédő lobbi mindent megtesz a franciáéhoz hasonló, már-már a zéró tolerancia elvét alkalmazó jogszabályok hatályba léptetéséért, a leginkább az innováció és az underground szavakkal jellemezhető hálózati karaván halad tovább.

Erre példa, hogy a rendőrség novemberi, a jogvédőkkel együttműködésben folytatott razziáját követően a magyarországi internetes adatforgalom azonnal 20-30 százalékkal esett vissza, majd az internetes szolgáltatók információit felhasználó Budapesti Adatkicserélő Központ adatai szerint napokon belül helyreállt, a legfrissebb grafikonokat nézve pedig már az eddigi rekordokat döntögeti.

A helyzet az, hogy a jelenlegi féllegális állapot a szerzői jogok védőin kívül mindenkinek jó. Az internetszolgáltatóknak azért, mert még bizonnyal évekig nem fogják tudni hatóságilag arra kötelezni őket, hogy éppen legfontosabb, szerverparkot üzemeltető és széles sávot használó ügyfeleiknek tegyenek keresztbe. Az elektronikai iparnak azért, mert a népszerű digitális formátumot, az mp3-at és más digitális tartalmakat lejátszó termékeikre, írható CD-ikre és DVD-ikre drasztikusan csökkenne a kereslet, ha a fiatal vásárlóréteget hirtelen elvágnák ingyenes napi zene- és filmbetevőjétől. A mezei júzerek pedig azért, mert azonnal és fizetés nélkül hozzájuthatnak nemcsak a piacon jelenlévő filmekhez és zenéhez, szoftverekhez, de a 20-30-40 évvel ezelőtt megjelentekhez is (a statisztikák azt mutatják, hogy az utóbbi huszonöt év termésének 10-15 százaléka érhető el ma a boltokban, míg csaknem 85 százaléka az interneten), és nem kell várniuk hónapokat a filmbemutató után sem egy DVD piacra dobására.

Az alkotókat érő anyagi kár megítélése sem egyértelmű a szakértők körében. Moziba mindig fognak járni az emberek, egy otthoni kis képernyős filmnézés nem pótolhatja a szélesvásznú vetítés élményét. Ezen a téren komolyan hozzájárulna az illegális másolatok visszaszorulásához az a több európai országban már meghonosított gyakorlat, hogy a mozibemutató után néhány héttel már DVD lemezen is hozzáférhetőek lennének a filmek, ám erre Magyarországon egyelőre nem látszik hajlandóság a forgalmazók részéről.

A zenerajongók ezentúl is meg fogják venni kedvenc együtteseik, előadóik lemezét, ki fogják fizetni a méregdrága jegyárakat, jegyárakat, hogy élőben láthassák őket és pénzt fognak áldozni a kedvenceik nevével, képével ellátott pólókra, bögrékre, kulcstartókra. A fájlcsere egyes esetekben növeli is a CD-eladásokat, hiszen rengeteg régi vagy ismeretlen, új előadót vagy alkotást ismerhet meg pillanatok alatt a közönség.

Már számos piaci alapú, legális online zene- és filmterjesztési rendszer ismert (ilyen a Budapest Film által indított filmklik. hu, melyről a Demokrata is beszámolt). Az utóbbi hónapokban a stratégiaváltás és talán egy száznyolcvan fokos fordulat jelei figyelhetők meg a nagy amerikai forgalmazó cégeknél is, amelyek egyre élénkebben reagálnak a fogyasztói szokások megváltozására. Azt az utat keresik, hogyan lehetne a televíziózásban és rádiózásban megszokott módon reklámokkal, speciális szolgáltatásokkal rentábilisnak maradni és profitot termelni, akár még akkor is, ha egy filmjük már a bemutatója napján ingyenesen elérhetővé válna.

Felmerült a zenegyártók és az elektronikai ipar összefogása és a letöltési díj beépítése a zenelejátszó árába (a jövőben drágább lenne egy mp3-lejátszó, de cserébe ingyenesen lehetne tölteni rá számokat), a zeneiparban is utazó amerikai Pepsi és a Wal-Mart, a világ legnagyobb kiskereskedelmi üzletlánca pedig az mp3-ban rejlő lehetőségek hangsúlyozása mellett arra próbálja rávenni a nagyokat, hogy egyszer és mindenkorra felejtsék el a másolásvédelmet, ha jót akarnak maguknak. Legutóbb egy kanadai jogvédő szervezet javasolta, hogy fizessenek az internetezők havi díjat, egy kisebb, könnyen kifizethető összeget, melyet az előadók és a jogtulajdonosok között osztanának el, és a jogszabályt „a zenei fájlmegosztás miatt járó igazságos ellentételezés jogának” hívnák.

A New York Times, de számos magyar napilap és internetes hírportál példája bizonyítja, hogy reklámokkal és különféle extra szolgáltatásokkal, a törzsolvasók megőrzésével könnyen fenntartható lehet bármely ingyenesen hozzáférhető szellemi termék.

Elsősorban persze a zenei kiadók alatt inog a talaj, hiszen míg a színészek vagy rendezők egyedül nem tudnak filmet csinálni, egy zenekar néhány nap alatt felvehet egy lemezt. Többen lázadnak a hanglemezgyártók ellen, mert a kiadott CD-kből befolyó árbevételnek csak egy kicsiny része jut el hozzájuk. Sok vállalatvezető kaphatott a szívéhez, amikor néhány hónapja a Radiohead bejelentette, hogy mindenki annyit fizet új lemeze letöltéséért, amennyit akar.

A szélmalomharc évtizedekig elhúzódhat. Annyi bizonyos: e percekben is újabb és újabb szerverek állnak működésbe, nehezebben lenyomozható fájlcserélő rendszerek épülnek ki. Ezek és egyre gyorsabb társaik, a mögöttük álló filozófia és technológia, a rendelkezésre álló új erőforrások és teljesítmény a jövőben megkerülhetetlenné teszik felhasználásukat nemcsak a magánszektorban, de az állami vállalatoknál is. A kihívás megtörtént, a labda most a gyártók, forgalmazók és a kormányok térfelén pattog.

Monostori Tibor