Hirdetés

Milyen szerepet töltött be a korabeli emlékezetben az 1526-os mohácsi vereség és mennyire aktuális az azt követően kialakult megosztottság jelensége? A Mathias Corvinus Collegium által szervezett, a történelmi vitasorozat második részeként megtartott keddi beszélgetésen Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont címzetes főigazgatója és B. Szabó János, a Budapesti Történeti Múzeum tudományos kutatója vitázott egymással, Gali Máté és Pócza Kálmán történészek moderálásával. 

Az első kérdés magáról a magyarországi Jagelló-dinasztia uralkodásának (1490-1526) megítéléséről szólt, miszerint mennyire tekinthető az hanyatlástörténetnek mai szemmel nézve. Fodor Pál szerint hajlamosak vagyunk elfeledkezni az előző 130 évről a mohácsi esemény szűklátókörű vizsgálása miatt, pedig valójában 1389-től számítjuk a mohácsi csatához vezető tragikus eseményt, amikor a törökök fosztogatásba kezdtek, és mindent megtettek annak érdekében, hogy a magyar társadalom sose tudja kiheverni a sorsfordító tragédiát.

– A törökök elszegényítették a magyar társadalmat, amelynek műveletét sokáig a Jagellóknak tulajdonították, pedig ez nélkülük is megtörtént volna – jegyezte meg a történész.

B. Szabó János úgy véli, a Jagelló egy peches dinasztia volt: tragédiájukat az adta, hogy a magyar társadalomban magasra predesztinált Mátyás után és a magyar történelem során a leghosszabb ideig uralkodó Habsburgok előtt kerültek hatalomra.

Korábban írtuk

A történészek szerint a magyar történetírás sokáig elég felületesen állt hozzá a mohácsi esemény megvizsgálásához, ugyanis ötszáz évet kellett várni, hogy a korabeli források szerint értelmezzék az eseményt, ráadásul a Habsburg Birodalomnak a megszállás után érdeke volt a bűnös narratívát elterjeszteni a magyar történelmi emlékezetben, ezzel igazolva Magyarország ellenőrzésük alá vonását.

Persze az a kérdés is felmerülhet, hogy miért harcoltak a magyar vezetők egy olyan hatalommal szemben, mint az Oszmán Birodalom. 

– A magyar történelemnek vissza-visszatérő kérdése, hogy van-e harmadik út. A XV. századi vezetőkben – kivéve Hunyadi Mátyás királyt – nem merült fel ez a jellegű gondolkodás, sokáig nem is ismerték fel a török harcosok sajátos viselkedését, hiszen az Oszmán Birodalom sokszor nem is törökökkel, hanem balkáni népek katonáival vonult csatába. Ráadásul a magyar vezetők egy keresztény-iszlám sorsdöntő csatát láttak a török elleni harcokban. Ugyan 1529-32-ben megpróbáltuk a harmadik utat, amikor Szapolyai János megkapta Szulejmán szultántól az oszmán kezekbe került Budát, de súlyos kudarcot vallott. A törökök ekkor elhitették, hogy csupán annyit kérnek a magyaroktól, hogy ne Habsburg legyen a Magyar Királyság következő uralkodója, majd kiderült, hogy teljesen vazallus államot képzeltek el a Kárpát-medencei országból – részletezte Fodor Pál.

B. Szabó János is azt emelte ki, hogy nem lehet olyan politikát folytatni, amit a többség nem támogat. Jelentősnek nevezte azt a nemességet, amelyet figyelembe kellett venni a Jagellóknak annak érdekében, hogy ne zavarják el őket a nem magyar eredetük miatt. 

– Ezért nem lehetett nekik azt mondani, hogy elhibázott volt az elmúlt 130 év, mert erre nem vevők. A nemesek „verekedni” akartak a törökökkel és a törökök is úgyszintén a magyarokkal. Katonai kudarcra van szükség ahhoz, hogy a nemesek az oszmánokkal megegyezzenek, eddig ez a kudarcélmény több mint száz évig nem érte őket – jelezte. 

Fodor Pál pedig ehhez hozzátette, hogy amikor a fővárost elfoglalták a törökök, többen vállalkoztak a harmadik útra a szultánnal való szövetkezéssel. 

A következő kérdés az volt: Mohácson volt-e a mohácsi csata? Az egyértelműnek tűnő feltevés nem véletlenül lett szóba hozva, hiszen még a korabeli nagy csaták pontos helyszínei sem ismertek. B. Szabó János szerint maga a csata valójában Mohácstól délre, egy dunai ártérhez tartozó területen zajlott le jelenlegi ismereteink alapján. Ugyanakkor a vitázó felek egyaránt kiemelték, hogy a mohácsi csata a XVI-XVII. század legjelentősebb csatái közé tartozott szerte a világon, ráadásul a XIX. század napóleoni háborúinak szintjét is elérhette a jelentősége.

A beszélgetésen az is felmerült, hogy az oszmánok csatái során megtanulták az uralkodó védelmének fontosságát, miután az első rigómezei csatában (1389) I. Murád elesett. Vajon hogyan látták azt a harcoló felek, hogy II. Lajos magyar király a csata során a Csele-patakba fulladt, s miért nem tanultak a magyarok 1444-ből vagy a törökök sorsából? 

Fodor Pál felidézte, igen sötéten látta a magyar elit a mohácsi csatát követő eseményeket a király meg nem védése miatt. A törökök azzal piszkálták a magyarokat, hogy ilyen rútul nem hagyták volna uralkodójukat védtelenül egy csata kellős közepén. 

– Ráadásul a magyar vezetők döntő többsége egyébként sem volt hajlandó a király nélkül harcolni, és ugyan meg is szervezték II. Lajos védelmét testőrökkel, de elég laza volt a védelem. Bizonytalan az is, hogy mi történt a Jagelló uralkodóval, mielőtt megfulladt volna, mivel a magyar és a török források is mást mondanak – mutatta be a kutató, aki megjegyezte: a királyt később a XIX. századi romantikus stílusú festményeken mártírként ábrázolták.

B. Szabó János szerint II. Lajos egy fiatal jó egészségű király volt, akinek értelemszerűen nem lehetett megmondani, hogy hova álljon a csatában, hiszen az első helyen akart mindenáron harcolni. – Azonban másként funkcionálnak a csatatereken a magyar és a török seregek: hiszen ha egy muszlim uralkodó meghal, a csata folytatódhat, ha viszont egy keresztény uralkodó veszti életét, akkor nem tudnak a katonák harcolni, mivel életüket a király életéért áldozzák fel. 

Fodor Pál szerint a Habsburgok megtanulták, hogy nem harcolhatnak a frontvonalon az uralkodók, amelyet már I. Ferdinánd (1526-1564) is megtanult. 

De hogyan értékelték Szapolyai szerepét? Fodor Pál szerint őt utólag a török szövetkezés miatt elkezdték lejáratni, és „balkáni jöttmentnek” nevezték; ezzel szemben viszont ő volt az egyik leggazdagabb magyar nemes, sok csatában vitézkedett, komoly lengyel-cseh kapcsolatrendszerrel bírt, minden adottsága megvolt ahhoz, hogy király legyen. 

– Mohács után egy évvel egy másik királyjelölt is felmerült, mivel néhányan úgy gondolták, hogy muszáj a Habsburgokhoz betagozódni. Kiderült, hogy Szapolyainak túl nagy volt a kabát, mert fél év-egy év után kiverte őt Ferdinánd. Ezután átgondolta a történteket, majd rájött, hogy csak egy nagyobb hatalommal szövetkezve lehet belőle király. 

Amikor Szulejmánnal szövetkezett, ez akkora fordulatnak számított abban az időben, amelyre korábban még nem volt példa – mondta a kutató.

A történészek szerint amikor Szapolyai azt gondolta, hogy el lehet vegetálni a törökök oldalán, elkövette első nagy hibáját. 

– Azt gondolta, hogy létezik harmadik út, ezért megalakította saját dinasztiáját Erdélyben, ez pedig a második hibáját eredményezte. Emiatt a törökök sikeresen elfoglalták Buda központtal Magyarország középső részét, három részre felosztva az országot – tette hozzá Fodor Pál. 

S hogy hogyan folytatódtak a történések ezután? Mivel már Thököly Imre kuruc vezér is megkísérelte a „harmadik utat”, négyféle magyar állam keletkezett: a Habsburgok fennhatósága alatt álló Magyar Királyság, a Török Hódoltság, a Szapolyai János által megalapított Erdélyi Fejedelemség, illetve a meglehetősen rövid életű, Thököly által jegyzett Felső-Magyarország. Az Oszmán Birodalom visszaverésére, több mint 150 évet kellett várni, amelyet a Habsburg-Birodalom segítségével hajtott végre a Magyar Királyság.