A Pécsi Tudományegyetem és az MTA együttműködésében létrejött kutatócsoport megtalálta a mohácsi csata tényleges helyszínét. Bebizonyították, hogy az a terület, amelyet száz éve hiszünk mohácsi harcmezőnek, nem is lehetett nagyobb ütközet helyszíne.

A mohácsi csata kutatása 1889 óta zajlik, 130 éve keresik pontos helyszínét, a táborokat, és az ütközetben elpusztult mintegy húszezer katona földi maradványait. A kutatók eleinte a csata centrumterületének Sátorhely, Törökdomb és Kölked környezetét vélték. Az esemény 400. évfordulójára készülve azonban elvetették ezt az elméletet, és a csata helyszínét nyugatabbra, a Borza-patakon túl, Majs község közelében keresték és keresik napjainkig is. A Pécsi Tudományegyetem és az MTA együttműködésében létrejött mohácsi kutatócsoport, amelynek dr. Pap Norbert és dr. Fodor Pál a vezetője, azt állítja, megtalálta a csata tényleges helyszínét. A kutatók írott források, régi térképek, távérzékelés és térinformatikai eszközök segítségével modellezték a térség korabeli környezeti viszonyait, és meghatározták a csata helyének földrajzi jellemzőit.

Az elmúlt száz évben a kutatók Brodarics István, a mohácsi csata krónikásának leírása alapján egy dombot kerestek, amelynek előterében egy Földvárnak nevezett község helyezkedett el. A kutatás 130 éves történetében 16 alkalommal jelentették ki, hogy sikerült azonosítani a csata centrumában elhelyezkedő községet, Földvárt, az elméleteket azonban az írott források, a környezeti jellemzők és a régészeti adatok nem támasztották alá.

Megkérdeztük Pap Norbertet, a mohácsi kutatócsoport pécsi vezetőjét, miért vetették el a szakemberek az eredeti elképzelést.

– 1926-ig konszenzus volt abban, hogy a csata Sátorhely és Törökdomb közvetlen közelében zajlott. Gergely Endre főhadnagy az 1926-os ünnepségek előtt ásatásba kezdett Törökdombon. Mivel török halottak helyett csak római kori romokra lelt, és a közelben a domb is hiányzott, Gyalókay Jenő tüzértiszttel együtt kijelentették, hogy a harcmezőt máshol kell keresni. Majs környékén találtak dombos terepet, így belelátták a tájba a csatahelyet. A kutatók Brodarics István krónikája nyomán kialakítottak egy víziót, és a mai tájviszonyokban kezdték keresni a mohácsi csatateret. Pedig Brodarics István nem írt arról, milyen széles és milyen magas volt a Földvár közelében lévő domb. Bár a hatvanas, hetvenes években találtak a Törökdomb környékén halott katonákat, mégis tartotta magát az az elmélet, hogy a csatatér nem ott, hanem valahol Majs környékén lehetett – mondta a Pécsi Tudományegyetem történeti és politikai földrajz professzora.

Forrás: Mapire – Történelmi térképek archívuma

A kutatócsoport víziók helyett a bizonyítékokon alapuló megközelítést alkalmazta, amelyről Pap Norbert elő­adást tartott az MTA székházában. Mivel a táj tagoltságát nem a domborzat, hanem a vízrendszer határozta meg, ezért utóbbit vették górcső alá. A vízrendszerre a korabeli forrásokban is több utalás található, mint a domborzatra. Pap Norbert elmondta, a Duna fontos szerepet töltött be Mohácsnál. Az oszmán sereg a Dunán vonult északra, és a keresztény sereg utánpótlása is a Dunán érkezett.

Mohácstól északra a Dunát magas partok szegélyezték, míg délre mindkét partját kiterjedt mocsár övezte, elzárva a folyót a száraz területektől, így mintegy húsz kilométernyi szakaszon lehetetlenné téve az átkelést. A Duna mellett Mohácsnál széles területen lehetett kikötni, táborozni. 1526-ban itt vert tábort a keresztény sereg, II. Lajos pedig a pécsi püspök mohácsi házában várta az utánpótlást szállító hajókat.

Forrás: Mapire – Történelmi térképek archívuma

Egy 1663-as térképleírás szerint a város falaitól délre 600 méterre egy mély mocsár partja húzódott. Korabeli forrásból tudjuk, hogy a csatateret széles mocsár zárta le. Oszmán és keresztény források is arról számolnak be, hogy sokan lelték ebben a halálukat. Egy török krónikás szerint a keresztény sereg egy hosszú árok mögött vette fel pozícióját, amely egészen a vízig húzódott. Egy cseh szemtanú szintén említ egy árkot egy mély mocsár közelében, amelyben olyan sok volt a halott, hogy azt teljesen megtöltötte. A „nagy árok” egy Földvárral kapcsolatos, 1338-as határleírásban is felbukkan. A kutatócsoport nemrég talált egy 1686-os katonai térképet is, amelyen úgy tűnik, az árkot ábrázolják. Számos korabeli forrás és leírás utal tehát arra, hogy a mohácsi csata ott zajlott, ahol azt a kutatók eredetileg – 1889-től 1926-ig – gondolták, és régészeti leletek is bizonyítják.

A majsi feltételezett csatahely környezeti jellege ugyanakkor nem felel meg a korabeli leírásoknak. Ha a Borza-pataktól délre és nyugatra, Majs környékén lett volna a csata, akkor a keresztény seregeknek a megáradt Borza elé kellett volna felsorakoznia. Továbbá itt nem azonosítható a források által említett árok és mély mocsaras terület sem a balszárny mellett. Ahhoz, hogy a vereség után a sereg egyik része a mocsárba, másik része a Dunába vesszen, harmadik része pedig észak és kelet felé meneküljön, még előbb át kellett volna kelniük a Borzán. Erre utaló források és leletek azonban nem kerültek elő. Az elmúlt kilenc évben a Janus Pannonius Múzeum munkatársai átvizsgáltak itt mintegy hetvenhektárnyi területet, és több mint 200 darab, 1500-as évekből származó hadileletet gyűjtöttek be.

Adódik a kérdés, sok vagy kevés ez a leletmennyiség a középkor egyik legnagyobb csatájának feltételezett helyszínén. Összehasonlításképpen: 1632-ben a lütze­ni csatában 45 ezer fő vett részt, feleannyi, mint a mohácsi ütközetben. A német csatatér területén a régészek hektáronként száz leletet találtak, több mint 11 ezret, míg a majsi területen hektáronként mindössze három leletre bukkantak. A Borzán túl a Duna felé, Sátorhelynél ugyanakkor már sikerült több mint ezer holttestet feltárni az 1960-as és 1970-es években. Az a terület tehát, amelyet száz éve hiszünk mohácsi csatatérnek, nem lehetett nagyobb ütközet helyszíne.

A kutatócsoport egy másik fontos megállapítást is tett. Korabeli források a magyarok táborait Mohács közvetlen közelébe helyezik, az eszéki út két oldalán, illetve a Duna partján. A csata után a menekülők átszelve a feldúlt táborokat, észak és kelet felé futottak, átkelve például a Mohácsi-szigeten is. Sokan a vízbe vagy a mocsárba vesztek. Heltai Gáspár írt arról, hogy menekülés közben sokan pusztulhattak el egy Krassó nevű helyen is. A kutatócsoportnak sikerült azonosítani, hogy ezt a területet a Mohácsi-szigeten, a mai Riha-tó környékén kell keresni. A menekülők földi maradványai tehát itt nyugszanak.

A szakemberek megállapították, a keresztény seregek Mohácson és környékén táboroztak. A fő összecsapások a mély, Duna menti mocsár és a nagy árok találkozásánál, a középkori Földvár, a mai Sátorhely közelében zajlottak, és a sátorhelyi kiemelkedés lehetett az a domb, amiről Brodarics István krónikás beszámolt. Pap Norbert hozzátette, a kutatócsoport munkája egy százéves vitát zár le, és egyben rehabilitálja a mohácsi kutatás XIX. századi úttörőinek elképzelését.