Most sikerül…
Hát persze, hogy ezt a mondatot csak utólag lehet leírni. A jelen általában önmaga folytatásának ígérkezik, különösen, ha jó idők járnak, az építkezés, gyarapodás korszaka érkezett el. Aki benne élt a magyar történelem bármelyik „utolsó békeéveiben”, amelyekből volt néhány, egyáltalán nem gondolt arra, hogy azok lennének az utolsók. Sokkal inkább úgy érezhette, hogy a dolgok végre, annyi balszerencse közt, oly sok viszály után helyrezökkentek. Bölcs emberek, különösen a pesszimisták ilyenkor is észrevették a távolban gyülekező történelmi viharfelhőket, a többség azonban nem hitt nekik, és ez érthető is, ki akar örök szorongásban élni.
Időutazásra hív a Magyar Nemzeti Múzeum új időszaki kiállítása, a második világháború előtti utolsó két-három békeév, az 1938–1940 közötti Magyarországára. Amit akkor csak kevesen éreztek, de ma már mindnyájan tudunk: különös ellentmondás feszült a magyar mindennapokban. Nagyon sok embernek úgy tűnt, hogy kezdenek beérni azok a hatalmas erőfeszítések, amelyekkel az országot kiemelték a trianoni összeomlásból. A gazdaság, túljutva a világválság megrázkódtatásán, felívelőben volt, a munkanélküliség csökkent, a pengő őrizte az értékét, az ipar teljesítménye folyamatosan javult, az oktatás színvonala a tanyai népiskoláktól fel az egyetemekig egyre emelkedett, a művészet virágzott. Mindennek tetejébe 1938 kora nyarán, Szent István halálának, „égi születésnapjának” 900. évfordulóján Budapest látta vendégül az eucharisztikus világkongresszust. Az egész országot megmozgató esemény volt ez, óriási nemzetközi figyelemmel, amire büszke lehetett mindenki, aki részese volt.
A november, egészen pontosan a hónap második napja pedig meghozta a csodát, amiben sokan már nem bíztak: az úgynevezett első bécsi döntés értelmében (amit akkor még természetesen nem hívtak elsőnek) békés eszközökkel megkezdődött a területi revízió, tizenkétezer négyzetkilométeren közel kilencszázezer ember, kilencven százalékuk magyar nemzetiségű, került vissza Magyarországra. Az átlagpolgár azt gondolhatta, hogy négy évszázaddal a mohácsi katasztrófa után az ország végre egyenrangú félként megtalálhatja a helyét a népek közösségében.
A bécsi döntéssel kapcsolatban tennünk kell egy kitérőt, mert az utókor gyakran félreérti a helyzetet, és azt feltételezik, hogy ez a terjeszkedő német nagyhatalom által kezdeményezett lépés volt. A valóság ezzel szemben az, hogy az első világháborút lezáró, úgynevezett Párizs környéki békék súlyos területi anomáliáival addigra már az antant hatalmai is tisztában voltak, és késznek mutatkoztak a legkiáltóbb hibák kijavítására. A békék revízióját elsősorban Olaszország szorgalmazta, de a többi antanthatalomnak sem volt ellenére.
Magának a magyar területi revíziónak a folyamatát a brit és francia kormány tudtával és beleegyezésével indították el, a tárgyalásokra ezen államok is hivatalosak voltak. Más kérdés, hogy mire a tényleges tárgyalások megkezdődtek, az antant és a németek közötti viszony feszültté vált. A britek és a franciák ennek ellenére sem fordultak szembe a folyamattal, hanem egyszerűen, érdekfogyásra hivatkozva nem mentek el a tárgyalásokra. Azokat végül az első világháborúban vesztes Németország és a győztes Olaszország részvételével folytatták le a magyar és csehszlovák delegációk, és jutottak az ismert eredményre.
Az átlag magyar polgárnak tehát nem kellett azt gondolnia, amit utólag sokan föltételeznek, hogy itt valami német kegyről van szó, aminek majd keservesen meg kell fizetni az árát. Az átlag magyar polgár sokkal inkább azt gondolta, hogy legalábbis részben győzött az igazság, és a dolgok alapvetően jó irányba haladnak.
Ha így gondolta, egyszerre volt igaza és tévedett. Három súlyos terhet cipelt akkor Magyarország, és akadtak néhányan, akik jól látták ezt. Az egyik teher az elmaradt gyökeres földreform volt, aminek következtében a szegényparasztság, az ország lakosságának egyharmada alig érzett valamit a kiteljesedő fejlődésből. A politikai elit nem önzésből fékezte a parasztság földhöz juttatását, hanem tudatosan, utóbb tévesnek bizonyult megfontolás alapján. Bethlen István korábbi miniszterelnöknek, aki valójában szerkezetet adott a két háború közötti korszaknak, az volt a meggyőződése, hogy a nagybirtok a szélsőségekkel szembeni politika egyetlen biztos támasza. A vitézi birtokrendszer valamit korrigált ezen a helyzeten, de nem sokat. És még valamit hozzá kell tennünk: ha megvalósul a bőkezű földreform, az sem mentette volna meg Magyarországot.
Amelynek vezető politikusai 1938-ban már világosan látták, hogy a háború elkerülhetetlen, ezekben a körökben csak az volt a kérdés, hogy ki hisz a német győzelemben, és ki nem. Teleki Pál, ekkor kultuszminiszter, majd miniszterelnök például biztos volt benne, hogy a németek veszítenek. De azt is tudta, hogy az ország legfőbb célját, a revízió folytatását ekkor már egyedül Németország támogatásával érheti el, amiért a náci német birodalom súlyos számlát nyújt majd be. Teleki tudta, hogy olyan hatalmas erők készülnek megütközni a világban, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk.
És volt egy harmadik súlyos teher is, a legkevésbé sem függetlenül a náci Németország felemelkedésétől: megszülettek az első zsidótörvények. Azt tudnunk kell, hogy az antiszemitizmus valamilyen szinten egész Európában jelen volt ebben a korban, a győztes hatalmak országaiban éppen úgy, mint a vesztesekében. A franciáknak például soha nem kellett a szomszédba menniük egy kis zsidóellenes propagandáért, és itt nem csak a Dreyfus-ügyre gondolunk. A régi Magyarországon, amely a XIX. században több mint félmillió zsidó bevándorlót fogadott be, szintén felütötte a fejét a jelenség, még antiszemita párt is alakult, amely aztán rövid működés után kimúlt. Az a fajta hideg, kegyetlen, végső megoldásban gondolkodó zsidóellenesség azonban, amely a náci Németországban kialakult, sokáig ismeretlen volt nálunk. Ám a hírek és nézetek már ekkor is átlépték a határokat, a német példa Magyarországon is követőkre talált, és mind többen követelték a magyar zsidóság jogi eszközökkel való visszaszorítását. Németország pedig diplomáciai eszközökkel támogatta ezt.
A magyar kormány engedett a nyomásnak, és megszületett az első, majd a második zsidótörvény. Amikkel nem is az volt a legnagyobb baj, amit a szavak tartalmaztak. Hanem hogy megmérgezték a közgondolkodást, elfogadottá tették, hogy emberek először a vallásuk, majd pusztán a származásuk miatt hátrányt szenvedhessenek az államtól. A méreg halálosnak bizonyult, amikor az immár megszállt ország lakossága bénultan vagy éppen résztvevőként követte, ahogy haláltáborba viszik hatszázezer honfitársunkat.
Az átlagpolgár, különösen ha középosztálybeli volt, városi, pláne budapesti, mondjuk havi kétszáz pengő fixszel, mindezekből a terhekből és veszélyekből szinte semmit nem vett észre. Beült a moziba Jávor Pál vagy Kabos Gyula filmjére, a kávéházban elolvasta a lapokat, és megnézte magának a sarokasztalnál beszélgető híres írókat, sétált a kirakatokkal teli belvárosban, szidta a barátainak a főnökét, ajándékot vett a feleségének, és úgy érezte, hogy mindannak a küszködésnek, munkának a gyümölcse, amelynek ő maga is részese volt 1919 után, végre beérett.
És ha az az átlagpolgár történelmi vénával is meg volt áldva, könnyen gondolhatta azt, hogy valójában egy évszázad munkájának gyümölcse érett be. Hiszen, ha jobban utánaszámolt, ez már a harmadik nekirugaszkodása a nemzetnek egy bő évszázad alatt. Ami Mohács előtt lezajlott, az már tényleg történelem, a hódoltság alig tűnt másnak, mint az alávetettség hosszú másfél évszázadának, Rákóczi szabadságharca fényes epizód, utána mintha ráhűlt volna a mozdulatlanság békéje az országra egy egész évszázadra.
De a reformkor, az igazi nekirugaszkodás volt, szívvel, lélekkel, tehetséggel és sikerekkel! A hosszú nyugalmi állapotban a magyarság összeszedte magát, hogy aztán egyetlen lendülettel, rohanva hozza be a lemaradást a művelt népekkel szemben. Akkor azonban nagyobb erők szegültek szembe a magyar vágyakkal, mint amilyenekkel elbírhatott.
Ezekkel a nagyobb erőkkel kötött aztán a magyarság kiegyezést, hogy húsz évvel az elvesztett szabadságharc után újra nekirugaszkodhassék a sikeres Magyarország megteremtésének. Ára volt ennek a kiegyezésnek, olyan ára, amit majd sokkal később kellett megfizetni, de legalább megadta a lehetőségét a közjóért való munkálkodásnak. Lett is belőle emelkedő nemzet, a fejlődés olyan sebességével, amilyet nem sokat látott a világ.
Hogy aztán egy, a Habsburg Birodalomnál nagyobb erő derékba törje ezt is, rászabadítva az országra a katonai összeomlást, a kommünt, végül Trianont, mindazzal a tragikus következménnyel, amivel az ország kétharmadának elvesztése járt. Kifosztott gyárakkal, elvágott vasútvonalakkal, szétszabdalt termelési láncokkal, vagonlakó menekültekkel, szétszaggatott nemzettel.
Ebből a kataklizmából látszott végleg kilábalni az ország a második világháború előtti utolsó két-három békeévben. Erre az utóbb viharban falevélnek bizonyuló békére szakadt rá a második világháború, és bizony könnyen lehet, hogy az a bizonyos átlagpolgár, aki az imént még moziba és kávéházba ment, és ajándékot vett a feleségének, túl sem élte azt.
Ha így történt, nem tudhatta meg, amit mi már tudunk, hogy 1945-ben immár negyedszer rugaszkodott neki Magyarország, hogy most már szó szerint a romokból újjáépítse önmagát. A szovjet birodalom hatalmasságai azonban nem tűrhették, hogy ez a nép végre maga döntsön a saját sorsáról, és a nyakunkra küldték a kommunistákat, hogy azok verjék ki a fejünkből a sikeres és független Magyarországról szőtt álmainkat.
De eljött 1956 ősze, és vele másfél század alatt már az ötödik nekirugaszkodás. Nem tudom, van-e nép, amelyik ennyiszer kezdte újra önmaga felépítését. Néhány csodálatos nap, néhány tragikus hét, majd kétszázezer honfitárs elvesztése következett, és harmincöt év a szovjet tankok árnyékában, ócska kis alkukkal, a kornak minden percében azt sugallva, hogy add fel, ne akarj független és szabad lenni, akkor békén hagyunk.
De a világtörténelem a huszadik század utolsó évtizedében kivételesen nekünk kedvezett. Eddig mindig elzárta előlünk a magunk választotta utat, most megnyitotta. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, akik most élünk, mert részesei vagyunk a hatodik nagy nekirugaszkodásnak. Azt senki sem mondhatja, hogy sima út fekszik előttünk, nekilódulások és megtorpanások esnek, de egészében a nemzet emelkedésének részesei vagyunk, efelől nem lehet kétség. És ami évszázadok óta most először állt elő: a ma is meglévő világpolitikai kényszerekkel ezúttal már elbírhatunk, ha elég elszántak vagyunk. Mi több, bár csupán a magunk mérete és ereje szerint, de formáló részeseivé lettünk a világpolitikának. Hatodjára végre a kezünkben van a sorsunk. Ha kudarcot vallunk, csak magunkat okolhatjuk, ha sikert aratunk, az a mi sikerünk is lesz.
Az utolsó békeévek
