2010 előtt akadozott minden olyan emlék feltárása és bemutatása, ami azt mutatta, hogy Magyarország erősebb, az európai politikát meghatározó tényező volt. Mintha ennek az emlékét is ki akarták volna irtani. Mi ezt fontosnak tartjuk, azt gondoljuk, hogy egy nemzet tartását komolyan erősíti, ha az emberek látják, hogy korábban mire volt képes, és hogy ez milyen történelmi felelősséget ró a mai generációra – mondta a Demokratának Csepreghy Nándor, a Miniszterelnökség miniszterhelyettese.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Műemlékvédelmi civil szervezetek az ősszel nyílt levelet jelentettek meg, amelyben az ágazat válságáról írnak. Arra hivatkoznak, hogy felszámolták a szakintézményeket, a tudományos munka alapját jelentő háttérintézmény-rendszert. Tényleg bajban van a szakma?

– Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy a magyarországi műemlékvédelem stabilabb helyzetben van, mint 1990 óta bármikor. Nem volt még egy ilyen kormányzat, amelyik a műemlékvédelmet ennyire politikája fókuszába helyezte volna. Bizonyítja ezt a Kossuth tér átépítése, a Zeneakadémia felújítása, a keszthelyi Festetics-kastély, a fertődi Esterházy-beruházás is. Akik bizonyos intézmények lététől teszik függővé a műemlékvédelmet, tegyék fel maguknak a kérdést, valóban rendben volt-e minden 2010 előtt, amikor ezek az intézmények voltak hivatottak az ezzel kapcsolatos feladatokat elvégezni? A magyarországi műemlékek helyzete nem ezt igazolja. Az elmúlt hét év többet tett hozzá a magyarországi örökségvédelem ügyéhez, mint a rendszerváltás óta eltelt húsz év.


– Akkor mi a lényege az átszervezésnek?

– A műemlékvédelemmel, építészettel kapcsolatos átszervezések részei az államigazgatási rendszer teljes átalakításának. Az volt a kormány célja, hogy mindenhol egy nagyon világos vezetési struktúra jöjjön létre, egyértelműen meghatározott feladatokkal és e célokat kiszolgáló vezetési rendszerrel, ahol a minisztériumok felelnek a stratégiai döntésekért, a kormányhivatalok és a hozzájuk integrált szakigazgatási szervek pedig a napi ügymenet részévé formálják a stratégiai feladatokat. Ebben a rendszerben a műemlékvédelem a legmagasabb szintre, a Miniszterelnökségen belül egy helyettes államtitkárságra, vagyis a stratégiai döntéshozatal szintjére került.


– Ez a centralizáció jobban áttekinthetővé, súlyozhatóbbá teszi, hogy valóban a fontos dolgokra jussanak források? Eddig inkább ambiciózus polgármesterek egyéni ügyességén múlott, hogy egy-egy műemlékvédelmi feladatra sikerült-e pénzt, pályázatot találni…

– Eddig csakugyan az egyéni érdekérvényesítő potenciál volt a meghatározó. De valójában nemcsak műemlék-felújításról kell beszélnünk, hanem egy rendszer részeként kell gondolnunk örökségünk megújítására, karbantartására. Vagyis nem elég Patyomkin-falu-szerűen, különböző homlokzati felújításokkal újra megszépíteni az épületeket, hanem a korabeli építészeti értékeket úgy kell megőrizni, hogy tartalom tekintetében a XXI. század funkcionális igényeit is ki tudják szolgálni.


– A szocializmus időszakában a bulgáriai Neszebárban jártunk, ahol tucatnyi szépen felújított óbolgár templom volt látható – egytől egyig üresen. Ezek szerint nálunk ilyesmi már nem fordulhat elő?

– Nagyon sokszor előfordult, hogy a közpénzekből felújított műemlék épületek jól kitalált tartalom híján egy-két évtized alatt újra pusztulni kezdtek. Mi azt mondjuk, ezeket az épületeket esztétikai jellemzőik mentén vissza kell állítani eredeti állapotukba, de funkcionálisan törekedni kell arra, hogy gépészetben és beltartalomban is kiszolgálják a XXI. századi igényeket, hiszen csak így válhatnak szerves részévé egy város életének. Nem mellékesen, ha funkciót is teszünk egy épület mellé, azzal megteremthetjük a forrását a további drága felújítási kötelezettségeknek.


– Nézzük például a nemrég újraindított vár- és kastélyprogramot! Mik lehetnek itt a XXI. századi funkciók?

– A nemzeti vár- és kastélyprogramban részt vevő épületeknél alapelvárás volt, hogy közösségi értékteremtő terekké váljanak. Vagyis hogy ezeket a helyeket, egészen a gyerekkortól az aggastyánkorig, ne csak az épített örökség okán legyen érdemes meglátogatni, hanem olyan kínálatuk legyen, ami érdekessé teszi őket, és az ezen keresztül generált bevétel következtében alkalmasak legyenek a folyamatos megújulásra.


– Diósgyőrben a vár például nemcsak önmagában újult meg, hanem egész környezetével együtt. Az utcák régies burkolatot kaptak, a házsorokban középkori hangulatú üzletek nyíltak, a tereken lovagi tornákat tartanak. Erről van szó?

– Egy műemléki védettséggel rendelkező épület egy teljes koncepciót alapozhat meg. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy a műemlékek ne gagyisodjanak el, vagyis őrizzék meg eredeti értékeiket. Az eredeti funkció és a turisztikai vonzerő egyensúlyi pontjának a megtalálása Diósgyőr esetében is nagyon komoly egyeztetéseket kívánt Miskolc város önkormányzatával. Végül a megoldást a földrajzilag kissé távolabb levő fürdőfejlesztések, wellness-szolgáltatások bevonása jelentette. Az értékek ilyen jellegű összehangolásában sok követendő példával szolgálnak a francia vagy angol örökségvédelmi rendszerek.


– A finanszírozható működtetés jegyében újították fel a Várkert bazárt is, ahol valóban gyakoriak a rendezvények. Ugyanakkor újabb és újabb műszaki problémákról szólnak a hírek. Valamit elrontottak a kivitelezés során?

– A Várkert bazár iskolapéldája annak, hogy mivel jár az évtizedekig hanyagolt felújítás. Olyan épületegyüttes megújításáért kárhoztatják a jelenlegi üzemeltetőket, amely évtizedeken keresztül ázott, amely olyan rossz állapotba került, hogy a helyére az előző szocialista kormány már plázát tervezett. A falaknak, alapoknak legalább tíz év kell, amíg kiszáradnak, ebből fakad a problémák döntő része.


– Jócskán hoztak szemléletváltozást az elmúlt évtizedek a hazai örökségvédelemben. A várak esetében például 1990 előtt az volt a koncepció, hogy ne nyúljunk hozzá a romokhoz, mert azzal rontjuk eredetiségüket. Aztán a rendszerváltozás után több várat újjáépítettek, de azok megmaradtak szimpla látnivalónak, esetleg marginális érdeklődésű helytörténeti tárlatok színhelyeként. Most egy harmadik lépcsőfokról beszél, de vajon minden egyes műemléknél elérhető az önfinanszírozó fenntartás?

– Nem arról van szó, hogy minden várat mindenáron fel kell újra építeni. A műemlékvédelmi közösség azt utasítja el, amikor egy XXI. századi funkció érdekében csupán egy feltételezett tartalom mentén történik egy-egy épületnek a felújítása, és ezt mi is el tudjuk fogadni. Csak ott történhet meg a rehabilitáció, ahol százszázalékosan biztos ismereteink vannak egy épület korábbi képéről, és amit visszaépítünk, az egy az egyben azonos a korábbi tartalommal. Ezt kell aztán kiegészíteni a környezetben levő egyéb tartalommal, szolgáltatásokkal, ami miatt elkezdik látogatni az emberek a térséget. A Modern Városok Programban ott van például Eger vagy Sopron, ahol olyan műemléki együttesről beszélünk, ami külső források nélkül soha nem tudna megújulni, viszont ha megújul, olyan funkciót tud adni, ami többszörösen visszahozza az ott befektetett közpénzeket. És így az államhoz az adóbevételeken keresztül vissza is folyik a befektetés jelentős része.


– Megnéztük a várprogram második ütemének helyszíneit, és meglehetősen romos, több esetben szinte csak egyfalas várak is szerepelnek benne, mint Szarvaskő, Csobánc vagy Fejérkő. Ezeket is visszaépítik?

– Minden esetben más és más a koncepció. Attól függően, hogy milyen potenciális lehetőség van egy adott műemlékben, konzerválják vagy visszaépítik, optimális esetben funkciókkal is bővítik az adott épületet. A kastély- és várprogram igazgatósága felel azért, hogy ahol lehet, ezeket a funkciókat megtalálja, együttműködve a Magyar Turisztikai Ügynökséggel.


– Vagyis a kistelepülések inkább állagmegóvásra számíthatnak?

– Nem minden esetben. Ott van például Geszt, a Tisza család kastélyával, ahol kripta is van, sőt Arany Jánosnak egy kis alkotóháza és egy egykor gyönyörű park. Az épületegyüttes a református egyház gondozásába kerül majd, és továbbképzési, oktatási központtá válik. Ha sikerülne újabb határátkelőket nyitni a Partium irányába, akkor Nagyszalontától pár kilométerre a kastély egy olyan szellemi központtá válhatna, ami a fenntarthatóságát is biztosítaná e műemléknek. Szintén oktatási koncepció mentén újul meg a Károlyi–Csekonics-palota a Nemzeti Múzeum oldalában, ami a Károli Egyetem egyik képzési központjává válik. Minden egyes műemléki beruházásnál ki kell találnunk már az elején, hogy mit fogunk ott csinálni, mert ez meghatározza, hogy miként fejlesszük.


– Állami fejlesztésekről és támogatásokról beszél, vagyis ezzel vége annak az időszaknak, amikor eladták a kastélyokat külföldi befektetőknek?

– Az a nemzeti érdek, hogy minél több kastély legyen méltó közkincs. Ez nem feltétlenül jelent állami tulajdont, magántulajdon esetében is lehet a kezdeti lökés egy állami dotáció, hogy aztán fenntarthatóan finanszírozhatóvá váljon egy épület. Cserébe ugyanakkor elvárható, hogy magántulajdon esetében is legyen valamilyen közösségi funkciója e beruházásoknak, ahogy a brit modellben is tapasztalhatjuk, és hogy az ilyen megállapodások teljesítését garantálni tudja az állam.


– A geszti kastély felújításának politikai üzenete is lehet. Tisza István kastélyáról van szó, akit miniszterelnökként a baloldal a mai napig elmarasztal az első világháborúban betöltött szerepe miatt. Ilyenformán az épület is rehabilitálhatóvá vált?

– Tisza István politikai öröksége nélkül meglehet, Magyarország sem létezne. Személye előtt bármelyik politikai oldalnak fejet kellene hajtani. A baloldal politikai idoljai általában raboltak és leépítettek, a mi politikai családunknak pedig azok az idoljai, akik hozzátettek a nemzet gyarapodásához. A Tisza család ebben nagy érdemeket szerzett.


– Szintén a központosítás keretében feláll a Nemzeti Múzeumban egy hetvenfős csapat, amely a régészeti leletekért, kutatásokért lesz felelős. A Nemzeti Múzeumnak azonban már most is gondjai vannak a régészeti kincsek bemutatásával, sőt elhelyezésével is a szűkös hely miatt…

– A leletek esetében nem tervezünk semmilyen koncentrációt, sőt épp ellenkezőleg. Szerintünk minden kincsnek azon a helyen kell fellelhetőnek lennie, ahol megtalálták. Ez a régebben feltárt leletekre is vonatkozik, vagyis több, budapesti múzeumban kiállított tárgyat szeretnénk eredeti helyszínére visszavinni, ahogy most történik például az Esterházy-műkincsekkel. Ezek eredeti helyszíneiken igazán érdekesek, és nem Budapesten. Az új feltárásoknál, építkezéseken végzett kutatásoknál ugyanakkor a korábbinál jóval nagyobb szerepet kapnak az örökségvédelmi ügyek. Ezeknél a régészeti munkáknál a megyei múzeumok kapnak majd jogkörökkel is járó feladatokat, és őket segíti ki a Nemzeti Múzeum régészeti csapata.


– A várprogram 33 milliárdos tétel, a kastélyprogram most 40 milliárdos kerettel rendelkezik. És említhetnénk még a Seuso-kincsek visszaszerzését vagy a Nemzeti Bank festményvásárlásait, amelyek példázzák, hogy az államnak több pénze van a kulturális örökség megmentésére. Ennyit számít a pénz?

– Nem vitás, ilyeneket akkor lehet megtenni, amikor az államnak van elegendő bevétele, hitelből finanszírozni ilyen programokat nem lehet. De én azt látom, hogy 2010 előtt akadozott minden olyan emlék feltárása és bemutatása, ami azt mutatta, hogy Magyarország erősebb, az európai politikát meghatározó tényező volt. Mintha ennek az emlékét is ki akarták volna irtani. Mi ezt fontosnak tartjuk, azt gondoljuk, hogy egy nemzet tartását komolyan erősíti, ha az emberek látják, hogy korábban mire volt képes, és hogy ez milyen történelmi felelősséget ró a mai generáció vállára. Méltóvá kell válni az elődökhöz, és példát kell mutatni az utódoknak. Ezek az intézkedések ennek a szemléletnek a szimbolikus lépései.

Szarka Sándor