– Miért éppen plasztikai sebész lett? Miért nem fül-orr-gégész vagy szülész?

– Az egyetem hat éve alatt négyet a János Kórház baleseti ügyeletén dolgoztam, s már ebben az időszakban eldőlt, hogy valamiféle operatív irányt választok majd. Mindig is szerettem bütykölni, otthon is fúrok-faragok. Eredetileg ortopédiára készültem, s később kézsebészettel szerettem volna foglalkozni. Aztán egy véletlen sugallat miatt, egy külföldi hölgy hatására fordultam a plasztikai sebészet felé. Megkerestem azt a brazil intézetet, ahol ezzel foglalkoznak, s ide szerencsére fel is vettek. Pedig az államvizsga után biztos helyem lett volna a János Kórház ortopédiáján.

– Azonban Brazília következett…

– Valóban: felvettek a négyéves továbbképzésre, amely tökéletesen szervezett és hivatalos, bár ezt máig sokan vitatják hazánkban, de lassan tíz éve túl vagyok rajta, egyszer csak megbékélnek vele. Mivel akkoriban még nagyon fiatal voltam, azt javasolták, szerezzek még sebészetgyakorlatot, mielőtt elkezdeném a plasztikai továbbképzést, ezért egy évre hazajöttem, és a Korányi Kórházban még egy éven át sebészetet tanultam.

– A brazíliai klinikáról egyesek igen sejtelmes, már-már félelmet keltő képet festenek, vannak, akik odáig mennek, hogy ott élő embereken kísérleteznek. Mi igaz ebből?

– Mindenki, aki nem járt a klinika közelében és nem hajlandó elismerni, hogy ez az oktatási rendszer az egyik leghatékonyabb, etikátlannak, egyenesen emberkísérletnek nevezi az ott folyó oktatást. A manuális szakmák azonban – így a sebészet is – csak úgy tanulhatók meg, hogy előbb-utóbb odaállítják az embert a műtőasztal mellé, és akkor vágni kell, varrni kell. A brazíliai klinikán bevett módszert bírálók azt a rendszert tartják etikusnak, amely Magyarországon is működik, s amelynek az a lényege, hogy a páciens megbeszél egy műtétet a professzorral, a műtőben aztán elaltatják, majd a professzor átadja a szikét a fiatal orvosnak és hagyja, hogy ő végezze el a beavatkozást. A beteg erről nem tud, nem is egyezett bele, a műtétet mégis elvégzik, a professzor a fiatal orvos minden mozdulatát felügyeli, ám tény, hogy a fiatal orvos ekkor éppen gyakorol. Én ezt sem érzem etikátlannak, hiszen a pályakezdő orvosnak valahogyan a gyakorlatban is el kell sajátítania az egyetemen tanultakat. A brazíliai intézetet azért tartom mégis tisztességesebbnek, mert ott a beteg tisztában van azzal, hogy nem a professzor operálja majd, hanem egy éppen a gyakorlatát töltő orvos. Kötnek tehát egy olyan kompromisszumot, amelynek az a lényege, hogy ezért cserébe a páciensnek nem kell fizetni. A valódi probléma az intézettel az lehet, hogy nagyjából kétszázötven saját kezűleg végzett műtét után lehet csak levizsgázni, s elkezdeni a praktizálást, hasonlóra pedig Magyarországon semmiféle lehetőség nincsen – itthon néhány tíz műtéthez engednek oda egy, a plasztikát tanuló orvost, valószínűleg ez okozza az ellenvéleményeket, a féltékenykedést.

– Mióta dolgozik plasztikai sebészként?

– 1996 óta. Ez nem számít borzasztóan hosszú időnek, de az orvosi pályán általában csupán 20-30 éven át lehet dolgozni.

– Mennyire változtak az önhöz fordulók igényei az utóbbi kilenc évben?

– Úgy érzem, teljesen természetes folyamat, hogy a páciensek tagozódnak, vagyis minden sebészről kialakul egy általános vélemény azzal kapcsolatban, mit hajlandó megcsinálni, mit nem, milyen jellegű mellekre és milyen formájú orrokra lehet nála számítani. Úgy tapasztalom, hogy míg korábban például keblekkel kapcsolatban szinte mindenféle igénnyel megkerestek, addig ma már ugyanannyi páciensből szinte mindegyik ugyanolyan típust kér tőlem, vagyis elterjedt rólam, hogy konzervatívabb felfogásban dolgozom, kisebb protéziseket használok, kevésbé töltöm fel az ajkat. Aki nagyobbra, merészebbre vágyik, az rendszerint más orvost keres fel.

– A műtétek milyen hányada rekonstrukciós műtét – akár egy baleset vagy betegség, akár egy másik orvos elrontott munkája után?

– Baleset utáni vagy veleszületett rendellenességek miatt szükséges műtétekből mi viszonylag keveset végzünk, hiszen a köztudatban még az szerepel, hogy balesettel kórházba kell menni. Az állami intézmények ezt megoldják, s mivel van rengeteg plasztikai sebész, aki kórházban dolgozik, a hasonló beavatkozásokat jellemzően ott végzik el. Ilyenkor a páciens gyakran nem egészséges, tehát sokkal nagyobb igény van arra, hogy több napon át bent feküdjön, intenzív őrzésre lehet szükség, erre tehát valóban sokkal alkalmasabb is egy kórház. Az esztétikai műtétek utáni rekonstrukció már egészen más kérdés. A hozzánk forduló páciensek közül sokan kérnek ilyesmit, több mint 30 százalékuk. Ez mindig kényelmetlen helyzet a páciensnek és az orvosnak is, megtörténik, hogy 2-3 korábbi műtét után mi sem tudunk már tökéletest alkotni, s ilyenkor az ostor természetesen az utolsón csattan. Nagyon gyakran kérnek ilyesfajta beavatkozást, hiszen rengeteg plasztikai műtétet végeznek Magyarországon.

– Vagyis rengeteg a plasztikai sebész is…

– Úgy tudom, jelenleg több mint 160 plasztikai sebész dolgozik az országban. Ez a szám egyébként közel duplája az európai uniós normának. Ez a norma annyit jelent, hogy létezik egy arányszám, amely megmutatja, hogy százezer lakosnak hány körzeti orvosra vagy éppen fogorvosra van szüksége; plasztikai sebészből ennek duplája létezik Magyarországon.

– Általában milyen testrészükkel elégedetlenek az önt felkereső hölgyek, illetve férfiak?

– A férfiak a pácienseknek nagyjából 10-15 százalékát teszik ki. Ők pontosan annyira hiúk, mint a nők, és pontosan annyi szépséghiba lehet rajtuk, a számuk tehát alacsonynak tekinthető, ugyanis a férfiak sokkal jobban félnek. A férfiak rendszerint az orrukat szeretnék megváltoztatni, és az úszógumitól, a pocakjuktól szeretnének megszabadulni. A nők szinte mindennel elégedetlenek, de a mell minden szempontból vezet – ha kicsi, az a baj, ha nagy, akkor az. Ha lóg, akkor feszesebbet szeretnének, ha túl feszes, akkor annak örülnének, ha „természetesebbnek” tűnne.

– Különleges kérések?

– Tőlem nem lehet különlegeset kérni, mert nem vállalom.

– Akkor úgy kérdezzük, léteznek-e különleges beavatkozások, amelyekre a hétköznapi ember talán nem is gondolna?

– Csodák nem léteznek. Néha bulvárlapokban lehet olvasni teljes arcátültetésről és hasonlókról. Ilyenek nincsenek, ezeket el kell felejteni. Jó tudni, hogy ebben a szakmában nagyon kevés korszakalkotó változás történik, hiszen mi kizárólag a bőrrel dolgozunk.

– Miért lett ennyire népszerű a plasztikai sebészet?

– A minap éppen egy kereskedelmi rádió reggeli műsorában hallottam, ahogy a műsorvezetők egy fiatal lány meztelen fotójára tettek gyomorforgató, obszcén megjegyzéseket, s ezzel kapcsolatban több olyan vélemény is elhangzott, hogy egyre több fiatal nő szeretné tökéletesre formálni a testét, mert sokak szerint ez az érvényesülésnek az egyik legegyszerűbb, leggyorsabb módja: nem kell hozzá tanulni, nem kell érte megdolgozni, elég, ha valaki egyszerűen szép. Egy állásra gyakran jobb eséllyel pályázik egy jól öltözött, kellemes megjelenésű ember, mint hasonlóan kvalifikált, de szerényebb külső adottságokkal megáldott társa. A párkapcsolatokról már nem is beszélek… A társadalom tehát kikényszeríti a plasztikai beavatkozásokat. A felelősség abban áll, hogy ezt a törekvést értelmes keretek között tartsuk. Ne engedjük, hogy egy fiatal lány elhiggye, csak úgy tud érvényesülni, ha megfelelő méretű és formájú a melle, hogy esetleg érettségi ajándék legyen egy mellprotézis.

– Létezik olyan kérés, amire nemet mond?

– Rengeteg. Minden olyan esetben nemet kell mondani, amikor valószínűsíthető, hogy a páciens nem azt kapja majd, amire vágyik. Egy konzultáció során számomra mindig az a legfontosabb, hogy pontosan megtudjam, a páciens mit akar. Megesik, hogy az elutasítást nagyon nehéz orvosi szempontokkal megindokolni, mert egyszerűen ízlésbeli különbözőségről van szó. Én nem tudok olyat kialakítani, ami nekem nem tetszik. Ha látok egy mellet, amit aztán protézissel nagyobbítanom kell, már van egy elképzelésem arról, nagyjából mit fogok csinálni. Ha azonban tőlem olyat kérnek, amivel kapcsolatban nem is tudom, hová akarok eljutni, csak toldozgatok, az nem is lesz szép.

– Hány műtétet végzett a kilenc év alatt?

– Nem tudom, soha nem számoltam. Nem számoljuk azt sem, mennyi ideig tart egy műtét, mert nem akarok rekordokat dönteni. Az egyik kereskedelmi tévé műsoráról nemrég szerencsére levettek egy olyan sorozatot, amelyben plasztikai műtéteket és az azt követő lábadozás időszakát kísérték végig – az abban szereplő orvos azt állította, évi kétezer műtétet végez. A Honvéd Kórház központi baleseti sebészetén van háromezer műtét egy évben, de ott több műtőben, éjjel-nappal dolgozik számtalan orvos.

– Hogyan lett fogalom „a Grigalek”?

– Ezt talán nem tőlem, sokkal inkább a páciensektől kéne megkérdezni. Magyarországon az orvosok túlnyomó többségénél talán az a legnagyobb baj, hogy a közkórházakban eltöltött idő alatt rendkívül rossz beidegződések alakulnak ki bennük, s ezért sokan másképp viszonyulnak a páciensekhez. A páciens betegként kerül a kezeik közé, így sokkal idegesebb, ezt pedig egy alulfizetett, túlterhelt orvos nem mindig tudja tolerálni. A legtöbb kolléga ilyen tapasztalatok után lesz plasztikai sebész. Azonban amit mi nyújtunk, az tisztán egy szolgáltatás. Tökéletesen más szemléletet igényel, szinte mint egy jó vendéglősé. Nálunk nem fordulhat elő, hogy ha komplikáció lép fel, vagy egyszerűen csak nem tetszik a végeredmény, akkor azt csak egy újabb számla kifizetése után hozzuk rendbe. Erről korábban nemigen beszéltem, de biztos sokat segített, hogy Brazíliában három éven át dolgoztam egy idősebb plasztikai sebész mellett hétvégenként, hogy ne haljak éhen, s lényegében végignéztem, ahogy tönkremegy. Éppen egy válságperiódusban kerültem hozzá, asszisztáltam a műtéteinél, ő ezért fizetett nekem, számos tudományos munkát is elkészítettünk együtt; közben pedig láttam, hogyan bánik a páciensekkel, mit mond nekik, hogyan érvel. Gyakran túlvállalta magát. Nála megtapasztaltam, hogyan nem szabad. A műtétek száma nálunk lényegében nem változik, de egyre gyakrabban történik meg, hogy a páciens úgy jön el hozzánk, hogy előtte már járt két-három másik helyen. A végleges döntésben ugyanis elsősorban az játszik szerepet, hogy az orvossal kialakul-e a bizalom.