Ne félj a víztől!

Sokéves minimumszint alá csökkent a hóvízkészlet két legnagyobb folyónk vízgyűjtő területén, a talaj országszerte igen rossz állapotban van, ami a nedvességtartalmat, pontosabban annak hiányát illeti. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) adatai szerint tavaly november 1. és idén február 28. között a Duna úgynevezett nagymarosi (vagyis a Nagymarostól fölfelé eső) vízgyűjtőjén a sokéves átlag 60 százalékának megfelelő csapadék esett, és a február utolsó napján a vízgyűjtőn hó formájában tárolt víz mennyisége az utóbbi húsz év ugyanezen napján mért átlag csupán 9,1 százaléka, de a minimális értéken is mindössze 34,9 százaléka.

2024. december 1. és 2025. február 28. között pedig a Tisza Tokaj és Szeged feletti vízgyűjtőjén a sokéves átlag nagyjából fele (50,2 százaléka, illetve 51,7 százaléka) hullott. Február bizonyult a legszárazabbnak, a múlt hónapban a sokéves átlaghoz képest Tokaj fölött 17, Szeged fölött 28 százaléknyi csapadékot mértek. Emiatt a Tisza szegedi vízgyűjtő területén hó formájában tárolt víz mennyisége a sokéves átlag mindössze 0,5 százaléka, és az eddigi minimális értékhez viszonyítva is csak 19 százalék. Ráadásul márciusban és áprilisban a hosszú távú előrejelzések szerint az átlagosnál jóval melegebb és szárazabb időjárás várható.

Mindezek miatt a folyók nagy áradásainak esélye is csökken. Ez elsőre jó hírnek tűnhet, hiszen kétségtelen, hogy az életet, a vagyont védeni kell az árvíztől. Ennek érdekében az elmúlt kétszáz évben kiegyenesítették a folyókat, levágva róluk a kanyarulatokat, és gátak közé szorították őket. Közhely, hogy ennek eredményeként felgyorsult a víz folyása, emiatt bevágódtak a medrek, amiből egyenesen következett a talajvízszint egyre mélyebbre húzódása. Ez pedig végső soron árt a gazdálkodásnak és elősegíti a sivatagosodást, ami egyes tájainkon, főleg a Homokhátságon drámai állapotromlást okozott.

Mára nyilvánvalóvá vált, hogy ez zsákutca. Tarthatatlanná vált az a vízügypolitika, amelynek középpontjában a belvíz csatornákkal való elvezetése áll. A vízvisszatartás parancsa épp az ellenkezőjét követeli meg, a csatornákat le kell zárni. Ami azt illeti, országszerte egyre több gazdálkodó döntött már úgy, hogy nem vár a lassú hivatalokra, hanem maga veszi kezébe a dolgot és eltömi, elzsilipeli a csatornát, megtartva az áldott vizet. Néhol a természet maga is segíti ezt a folyamatot, a hódok visszatérésével egyre több patakot duzzasztanak fel a rágcsálók által kidöntött gátak, nagy vízfelületeket hozva így létre.

A csatornák elzárását mindenesetre tudatosan, szakszerűen kellene országos rendszerbe szervezni, levetkőzve a vizet, az áradást ellenségnek, veszélynek tekintő felfogást. Meg kell érteni, hogy az áradás, az árasztás nem veszély, nem ártalom, hanem a probléma megoldása. A víz ugyanis maga az élet, értéke az egyre gyakoribb, egyre hosszabb, egyre forróbb nyári aszályok miatt felbecsülhetetlen. A mind perzselőbb kánikulai időszakokat sajnos aligha tudjuk befolyásolni, de alkalmazkodni lehet és kell is hozzájuk – jelen esetben okos vízgazdálkodással, aminek alapja az okos tájhasználat.

Kell a felszíni víztározás, öntözésre is szükség van, de a legfontosabb, hogy a talajban minél több vizet tudjunk elraktározni. Ehhez pedig jelentősen meg kell változtatni a gazdálkodási szokásokat. Nem csak a szárazságtűrő fajtákra való átállásról, a talajforgatás lehetőség szerinti kerüléséről, a különféle talajtakarási módszerek meghonosításáról van szó, hanem arról, hogy – a sokat emlegetett, kétségtelenül létfontosságú biodiverzitást is szolgálva – minél több egykori árteret vissza kell adni a folyóknak.

Vagyis nem újabb és újabb árvízvédelmi gátakat kell építeni, hanem inkább ahol lehet, át kell vágni őket, hogy áradáskor szabályozottan ki lehessen vezetni oldalirányba a vizet, amely szétterülve jótékonyan tölti fel nedvességgel a talajt. Ezt nevezték régen fokgazdálkodásnak. Az így létrejövő időszaki vízfelületek a kiváló ívóhelyül szolgálnak a halaknak, a víz levonultával dús legelő marad vissza az állattartáshoz, a jószág pedig természetes úton trágyázza a talajt, amelybe például árvíztűrő gyümölcsösöket lehet ültetni, ezek amellett, hogy termést hoznak, lombjukkal jótékonyan védik a talajt a perzselő hőség szárító hatásától. Számos haszonnal járó rendszereket lehet így kiépíteni számos helyen. Persze ennek érdekében előfordulhat olyan eset, hogy az egykori ártér, valaha volt, mára lecsapolt láp helyén lévő szántóról le kell mondani a nagyobb haszon, a jövőt is szolgáló közjó érdekében. Az ilyen esetekre méltányos megváltási módozatokat, ösztönzőket, például a hagyományos ártéri gazdálkodásra való átállást segítő technikákat kell kitalálni, akár célzott pályázati források megnyitásával.

Az eddigi vízügypolitika komplex felfogású megváltoztatására van tehát szükség – és úgy tűnik, ez végre meg is történik. Mint nemrég V. Németh Zsolt, az Energiaügyi Minisztérium vízgazdálkodásért felelős államtitkára lapunknak elmondta (A víz mindannyiunk ügye, Demokrata, 2025. február 12.), tárcája, valamint az Agrárminisztérium, a Közigazgatási és Területfejlesztési Minisztérium, az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottsága, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetsége (Magosz), a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara és az Országos Vízügyi Főigazgatóság részvételével megalakult a Vízgazdálkodási Tárcaközi Bizottság, amelynek célja épp a vízvisszatartás lehetséges módozatainak megállapítása és a szükséges beavatkozások elindítása.

– Legnagyobb víztározónk a talaj. A tájhasználat váltásával vizes vagy vízjárta területeken keresztül tudjuk a talaj vízháztartását javítani, a vizet a talajba beszivárogtatni és ott tározni – mondta a Demokratának az államtitkár.

Az állami tulajdonú tározókban február végén 314 millió köbméter volt a visszatartott víz mennyisége, ez a Velencei-tó átlagos vízmennyiségének közel hétszerese.

Ez nagy előrelépés – vagy inkább visszalépés az összefüggéseket felismerő, rendszerszemléletű tájhasználathoz. De ha már lépünk, érdemes nagyobbat és többet. Érdemes lenne például történelmi revízió alá vetni szabályozott, kiegyenesített folyóinkat, megvizsgálva, hogy hol van lehetőség a lefűzött holtágak visszakötésére – vagy esetleg új, mesterséges kanyarulatok létrehozására. Ezek ugyanis lassítják a sodrást, emelve a talajvízszintet. A duzzasztás ugyan látszólag megoldást jelenthet, de a duzzasztott vizet ki is kell szivattyúzni a tájba, ez pedig energiát igényel és költséget. Természetesen vannak helyek, ahol elengedhetetlen a műtárgyépítés, de általánosságban egyszerűbb, olcsóbb megoldás visszatérni az eredeti tájhasználathoz – persze ott, ahol lehetőség van rá.

Üdvözlendő, hogy az Országos Vízügyi Főigazgatóság február 18-án elindított egy applikációt, amely az egész országban helyrajzi számmal jelzi azokat a területeket, ahol lehetőség van vízvisszatartásra. A Vizet a tájba! című program keretében egy internetes felületen jelentkezhetnek azok a gazdálkodók, akik a helyrajzi szám alapján felajánlják területüket árasztás céljára. Ezzel a talajvíz utánpótlást kap, a felszíni párolgás pedig a mikroklímának előnyös. Az a cél, hogy a vizet helyben, a tájban őrizzék meg. Az OVF arról tájékoztatta a Demokratát, hogy alig két hét alatt több mint száz gazdálkodó ajánlotta fel e célra a területét.