– Augusztus 20-án, Szent István ünnepén beszélgetünk. Akárcsak ezer évvel ezelőtt, ismét két táborra szakadt az ország. Így például az Európához való csatlakozásban, de főként a folyamat mikéntjében. Abban, hogy a változást vezénylő balliberálisok ténykedése után megmaradunk-e önálló nemzetállamnak. Az ügynök-bankár Medgyessy Péter, illetve az őt támogató háttércsapat ideje alatt leszünk tehát az EU tagjai, miközben az eddigi cselekedeteik, ha valamitől, hát a nemzetben való gondolkodástól igencsak távol álltak…

– És a kereszténységtől, de még a keresztény kultúrától is. Szinte semmi közük se ehhez, se ahhoz. Se neki, se a társainak.

– Hogy mennyire anakronisztikus Medgyessy Péter, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy Szent István ünnepén a köztársaságról beszélt.

– Bántó és sértő ez a fajta gondolkodás. Már-már ízléstelen és felháborító. Hiszen a keresztény királyság hagyománya és a belőle táplálkozó úgynevezett Szent István-i gondolat, amiről utóbb a magyar királyok, politikusok és gondolkodó fők szüntelenül szóltak, amit követendő mintának tekintettek, nem valami úri találmány, nem a magyar felsőbbrendűség jegyében született – ahogy ezt a nemzetietlen marxista bagázs, Medgyessyvel együtt, évtizedeken át hirdette, gyalázatként emlegette -, hanem a valóságból, amit Szent István és környezete teremtett. Amiről, sajnos, ma a nemzeti politika vezetői sem igen beszélnek, vagyis hogy Szent István királyunk a Kárpát-medence egész területét szervezte egységes állammá. Tehát a horvát-szlavón királyság nélküli medencét, azaz kétszáznyolcvanhétezer négyzetkilométeres területet illesztett hozzá az európai keresztény államok rendszeréhez. Nem csatlakozott mint valami csatlós, hanem oda illesztette Európához Magyarországot.

– De, mint tudjuk, nemcsak oda illesztette, hanem egyúttal országa szuverenitását is megőrizte haderejével. Így volt?

– Igen. Az első magyar koronás fő, megannyi utódjával együtt, tudta, hogy ezt az államot nemcsak megszervezni, de megtartani, azaz védelmezni is kell. Egyház, állam, hadsereg, másként szólva: hit, szervezettség, erő, akár így is egybefogható a Szent István-i mű lényege. István ugyanis folytatva elődei, főként apja művét, jól szervezett, kemény, a kornak megfelelő hadsereget tartott, illetve fejlesztett tovább. Ez a sereg három fő elemből állt. A frissen szervezett királyi vármegyék által kiállítandó, közel húszezer fős könnyűlovasságból. Aztán a számbelileg jóval kevesebb, de harcértékét tekintve igen jelentős nehéz fegyverzetű, úgynevezett páncélos hadakból. Végül a hadba szólítható szabadokból, akik a király parancsára saját fegyverzetükkel vonultak a seregbe. Hogy fogalmunk legyen az istváni hadsereg erejéről, tudnunk kell: az akkori állam közel egymillió körüli népességét „mozgósítás” esetén harminc-negyvenezer fős hadsereg védelmezte. Így és ezért lehetett az ország félezer éven át politikai, gazdasági, szellemi és katonai tekintetben egyaránt Európa egyik szilárd és igen tekintélyes állama.

– Ehhez képest igen szomorú állapotok uralkodnak a mai magyar hadseregben. Egykori honvédelmi miniszterként hogyan látja, mi lesz ebből a szerencsétlen, leépülő magyar katonaságból? Ki védi meg a hazát, ha egyáltalán ismerős még ez a fogalom a hadsereget „átszervezők” körében?

– Előbb arról beszélnék, hogy mit is akartunk annak idején, az Antall-kormányban egy különleges helyzetben, és miképpen képzeltük el megőrizve megváltoztatni a Magyar Honvédséget.

– Mi is történt azokban az időkben?

– Köztudott, hogy kormányzásunk első éve alatt szűnt meg az ország idegen megszállása, és az orosz függőséget kikényszerítő Varsói Szerződés. Ezzel párhuzamosan zajlott a Németh Miklós kormánya idején, 1989-ben elindított haderőcsökkentés, s ez 1991 végére befejeződött. A hadsereg létszáma az 1989 évi 150 ezerről 100 ezerre csökkent. Ez a százezres létszám, arányát tekintve, megfelelt a népességhez mért korabeli európai átlagnak. Érdekességként megjegyzem, ez a népesség egy százaléka, ami István király idején 3-4 százalék volt! A honvédelmi-katonai vezetés 1991-ben úgy döntött, hogy az ország elégséges védelmének garantálása érdekében ennél alább a magyar hadsereg létszáma hajszálnyival sem csökkenthető. Nem is csökkent 1994 közepéig.

– Milyen szinten állt a haditechnika?

– A VSZ korábbi támadó jellege védelmivé alakult, és a bécsi nemzetközi haderő-csökkentési tárgyalások határozata nyomán ki kellett vonni a hadrendből több mint ötszáz harckocsit, 835 maradt, és mintegy hatvan darab páncélozott harci járművet, így 1640-et tartottunk meg. Aztán kétszáz darab száz milliméteres űrméret feletti tüzérségi löveget, 840 ebből is megmaradt. Ezt kötelező volt megtenni. Abban viszont hibáztunk – mert ez nem volt kötelező -, amikor elhamarkodottan és egyoldalúan megszüntettük a föld-föld csapásmérő rakétákkal felszerelt alakulatokat. Fő érv volt, hogy a további hadrendben tartásuk nem állna arányban esetleges harcértékükkel. Ez volt az egyetlen fegyvernem, amit kivontunk a hadrendből. De semmi mást.

– Volt valami fejlesztésre lehetőség?

– Ha valamennyi folyt is, messze-messze nem annyi, amennyire szükség lett volna. Így például sikerült, értékét tekintve is jelentős mennyiségben hozzájutni a felszámolt NDK-ból különféle katonai eszközökhöz. Ki tudtuk harcolni, hogy az orosz államadósság egyik feléből, 800 millió dollár értékben 28 darab MiG-29-es elfogó vadászrepülőgéphez, légvédelmi rakétákhoz és más haditechnikai eszközökhöz juthatott a honvédség. Elvi egyetértés született már arról is, hogy a fennmaradó 800 milliós államadósságból újabb 400 millió dollár fejében két SZ-300-as szupermodern légvédelmi egységhez is hozzájuthatunk. Tudtuk továbbá azt is, hogy a hagyományos haderőszerkezet nem elégséges a hirtelen fellobbanó válságok korszerű kezeléséhez, ezért felállítottuk az úgynevezett gyorsreagálású és légimozgékonyságú első, majd második zászlóaljat és az elektronikaiharc-ezredet. Létrehoztuk a békefenntartó kiképző bázist. Megkezdtük a tartalékosokra épülő úgynevezett területvédelmi alakulatok felállítását, mely honvédelmi dandárok megyénként szerveződtek volna. Kormányzásunk alatt az első kettő felállítása Szabolcs-Szatmárban és Békésben megtörtént. Nem véletlenül éppen ott. A folytatás azonban elmaradt, és később ezt próbálta volna az Orbán-kormány honvédelmi vezetése nemzetőrség címén feltámasztani.

– A hadsereggel kapcsolatban különösen sokat hivatkoznak, egyébként nem véletlenül, a pénz hiányára. Hogyan lehet ezt kivédeni?

– Nehéz, nagyon-nagyon nehéz volt a szükséges pénzt előteremteni. Hiszen mindeközben súlyos, sőt évről évre súlyosbodó anyagi gondokkal kellett a honvédelmi-katonai vezetésnek – egészen a szakaszparancsnokokig – szembenézni. A honvédelmi kiadások reál értéke 1990-1994 között közel a felére, a GDP-ből való részesedés 2,5-ről 1,7-re csökkent. Persze, ha beszámítjuk az NDK-ból szerzett és az orosz államadósságból megkapott és a kilátásba helyezett értékeket, akkor a kiadáscsökkenés reálértéke jóval kisebb, a GDP-ből való részesedés pedig jóval nagyobb lenne. Ami most sokkal fontosabb: az 1991. Év végére zömmel végrehajtott átszervezések, átalakítások után mégis azt mondtuk, Lőrincz Kálmánnal és Deák Jánossal és valamennyi vezető tábornokkal teljes egyetértésben – ahogy azt a kormányfő minap mondotta volt -, „eddig és ne tovább!”. Ezt a kényes organizmust, a hadsereget nem szabad tovább megbontani, bántani.

– Mi az oka, hogy ma már nemcsak bántják, de lerombolják a hatalmon lévők?

– Sokat lehetne beszélni erről, de ebbe már aligha volnék illetékes. Arra azonban jogosultnak érezhetem magamat, hogy elmondjam, tudom, hogy a honvédelmi miniszterek mozgástere behatárolt. Ha ugyanis valamihez nincsen elegendő kormányzati szándék, élén a kormányfővel, ha a pénzeszsákot tartó pénzügyminiszternek túlméretezett a hatóköre, és kizárólag csak az úgynevezett monetáris szempontokba kapaszkodik, akkor a honvédelmi miniszter, ha megfeszül, sem tudja azt tenni, amit tennie kellene vagy szeretne. Tehát komoly politikai és pártpolitikai elhatározásra és kormányzati eltökéltségre van szükség ahhoz, hogy egy országban milyen legyen, miképpen is nézzen ki a hadsereg. Úgy látom azonban, hogy most ez az eltökéltség sem a kormányzatban, sem a mögötte álló erőkben nincsen meg. Talán az is megkockáztatható, ez a szándék 1990 óta soha ennyire nem hiányzott, mint éppen manapság. Ez a kormány ugyanis, élén a kormányfővel, olyan környezetben szocializálódott, ahol azt szokta meg, hogy a kívülről jövő felsőbb parancsoknak feltétlenül meg kell felelni. Korábban Moszkva, ma pedig Brüsszel, a NATO pillanatnyi kívánságait kell teljesíteni. Ennek következtében a kis létszámú fegyveres erőt, ami még az elmúlt évek mindenféle reformjai után úgy-ahogy megmaradt, hiszen fejlesztés jóformán semmi nem volt, teljesen leépítik, ha a dolgok így maradnak. De nézzük a tényeket. A médiabeli hírek arról szólnak, hogy a NATO – pontosan nem lehet tudni, melyik szerve – állítólag azt írja elő a számunkra, hogy a magyar hadseregnek víztisztító, vegyvédelmi és műszaki alakulatokra kell specializálódnia. Így és ezáltal leszünk NATO-kompatibilisak. Ebből következően jelentette be a honvédelmi miniszter – legutóbb Táborfalván – a parlamenti honatyák és a sajtó előtt, hogy e megfeleléshez meg kell változtatni a honvéd és honvédség elnevezést. Illetve a hadsereg létszámát a jelenlegi 45 ezerről 26 ezer ötszáz főre kívánják csökkenteni. Az országnak összesen két harcoló dandárja és egyetlen harckocsizó zászlóalja marad – 50-60 darab T-72-es harckocsival. Megszüntetik az egyetlen pécsi tüzérdandárt. Megszüntetik a kiképzőközpontokat. Megszüntetik az egyik MiG-29-es vadászrepülőgép-századot. És az ország légterét mindösszesen 14 MiG-29-es vigyázza az elkövetkezendő hat évben. Addig, amíg a méregdrága 14 Gripen meg nem érkezik. Aztán maradnak a Gripenek, mennek a MiG-ek. És marad mindösszesen 12 felújított MI-24-es harci helikopter. Jó lenne, ha mindenki tudná, valójában három fegyvernem kerülne ki a hadsereg hadrendjéből, a tüzérség, a harckocsizók és a légierő. A zuhanás szinte szédítő. 1994-ben még 171 harci repülőgépe, most 14 speciális harci helikoptere van a korábbi 40-ből, 12 ebből is felújított.

– Nem csoda, ha az embernek óhatatlanul az jut az eszébe, hogy a hadsereget illetően újabb Trianon sújtana bennünket?

– Sajnos Trianon durván ránk kényszerített kvótái nem nagyon élnek már a mai köztudatban. De a párhuzam az akkori és a mostani külső kényszerek között jogos és indokolt. Meglehet, a helyzet ma talán még annál is rosszabb. Majdnem azt mondtam, hogy ijesztő. Hiszen akkor a megcsonkított országnak 35 ezer fős hadsereget engedélyeztek. Tarthatott a honvédség könnyű tüzérséget is. Légiereje és harckocsizó alakulata az országnak azonban nem lehetett, csak azután, amikor a tilalmakat a 1930-as években Magyarország is felrúgta. Most lehetne, de önszántunkból számoljuk fel a három fontos fegyvernemet, amely nélkül a hagyományos fegyverzetek közepette korszerű hadművelet és korszerű hadsereg elképzelhetetlen. Miért? Vajon tudtak volna-e e három fegyvernem nélkül háborúkat vívni például az amerikaiak akár Afganisztánban vagy legutóbb Irakban? És bármelyik ország hadserege, legyen az kicsi vagy nagy, légi-, harckocsizó és tüzérségi erők nélkül a nullával lesz egyenlő. Tudták ezt Trianonban is a békét diktáló győztes nagyhatalmak ördöngös urai! Tudták, hogy mivel lehet semmivé tenni a megcsonkított ország katonai erejét. Tehát három olyan fegyvernemet akarnak nevetséges szintre degradálni, megszüntetni, amelyeknek számottevő vagy éppen hatalmas hagyománya van a magyar katonai kultúrában. A tüzérségnek már több száz éves, de a légierőnek és a kemény csontozatú harckocsizó alakulatoknak is több mint hat évtizedes a jelenléte, a felhalmozott tapasztalatanyaga, szerves rendje, és most ez a kultúra szűnik meg egyik pillanatról a másikra. Egy-egy fegyvernemet, egy-egy ilyen katonai kultúrát könnyű felszámolni, de ha ne adj’ isten egyszer szükség lesz vagy lenne rá, a fölhalmozásához nem lesz majd elegendő egy-egy pillanat, hanem évtizedekre lenne szükség. Számot vetnek ezzel azok, akik ezt a döntést meghozzák? Miközben laktanyák sorát zárják be. Amivel nemcsak tetemes értékektől fosztja meg magát a honvédséget, nemcsak a munkahelyeket és fogyasztói piacát veszíti el egy-egy település, de elvész egy másik, a lélekbe épült hagyomány is, a katonavárosok hagyománya. Olyan katonavárosok veszítik el a hozzájuk nőtt és büszkén viselt jelzőt, amelyek a XVIII. században bevezetett állandó hadsereg felállítása, majd az általános hadkötelezettség bevezetése óta neves, maguknak dicsőséget szerzett katonai egységeknek adtak otthont. Dicsőségük a városlakók büszkesége is lett, Nyíregyházától Szombathelyig.

– Tényleg oda kell adnunk az ország katonai szuverenitását a NATO-beli szövetség fejében?

– Nem hinném. Bár ma, mint tudjuk, a külső parancsokhoz szokott kommunista rendszer idősebb és kevésbé korosabb figurái vezetik az országot. Méghozzá olyan elementáris erővel, s rátelepedve mindenre, mint a rendszerváltás óta sohasem. Mintha a Rákosi-korszak támadt volna fel – demokratikusabb mezben, hamis-hazug álcában. Ezt csak azért ismételem újra, mert nem kellene ennyire – elnézést a kifejezésért – szolgai módon ugrani, vigyázzba állni a kormányzatnak, ha valaki Brüsszelben kissé ráncolja a homlokát vagy összehúzza a szemöldökét. A NATO működése persze a közös politikán nyugszik – írja a NATO-val foglalkozó egyik magyar kiadvány. De mindjárt hozzáteszi, ugyanakkor egyetlen ország sem mond le a szövetség tagjai közül arról a jogáról, hogy teljesítse népe iránti nemzeti kötelezettségeit, és mindegyikük továbbra is szuverén felelősséget vállal a saját hazája védelméért. Ha tehát egy brüsszeli hivatalnok vagy valamelyik altábornok a NATO-központban kiagyalja, Magyarországnak víztisztító és hasonló alakulatokra kell specializálódnia, erre a kormányzat kétféle módon reagálhat, tiltakozik és körömszakadtáig érvel ellene vagy kényszeredetten tudomásul veszi. De ha tudomásul veszi is, sem a maga nemzetével, sem a hadsereggel szemben nem teheti meg azt, hogy a víztisztító kívánalmaknak vesse alá a teljes magyar haderőt. Hová lesznek akkor a gyorsreagálású, hová a fő védelmi és hová a megerősítő tartalék erők? Hová lesz a szuverén felelősség, a nemzeti kötelezettség, amivel az ország megbízható, szilárd és erős védelme ügyében a honvédelmi vezetés tartozik? Hová lesz a nemzeti felelősség?

– De ki a felelős?

– A felelősség többeket terhel. Első helyen is a fegyveres erőket irányító kormányt, a mögötte álló koalíciót, élén a kormányzatért egyedül felelős kormányfővel. A másik fő felelős a törvényalkotók közjogi testülete, kitüntetetten is az országgyűlés Honvédelmi Bizottsága. Noha nem szolgálati elöljáró, de főparancsnoki minőségében felelős a köztársaság elnöke is. És felelős közvetlenül és az elsők között Magyarország honvédelmi minisztere, és az első számú katona, a honvédvezérkar főnöke.

– Mint az ország egykori és szintén civil honvédelmi miniszterének volna-e valami üzenete ebben a kritikus helyzetben a mostani miniszterhez?

– Igen. Bocsásson meg ezért a személyes monológért, de úgy érzem, ezzel tudom a legjobban kifejezni azokat az érzéseket, amelyeket bennem kiváltottak a hadseregben történt folyamatok. Tehát: Juhász Ferenc úr! Mind a ketten tudjuk, hogy a politikai és nem politikai gondolkodásunk – ami ebből az egy szem nyilatkozatból is kitetszhet – messze esik egymástól. De ami a népközösségünk ügyében a felelősséget illeti, nem lehetünk annyira távol, hogy ne értsük meg a másikat. Nem csupán annak okán érzem feljogosítva magamat, hogy önhöz forduljak, mert az új érában első voltam, mint civil miniszter elődje. S nem csak azért, mert két éven át, 1994-1996 között az országgyűlés Honvédelmi Bizottságában munkálkodhattunk a magyar honvédség ügyéért mind a ketten. Hanem azért is, mert ön egy furcsa múltú, nekem furcsa múltú párt merőben új nemzedékéhez tartozik. Politikai szocializációja ugyan még a kiürülő marxista ideológia keretei között indult, de a szovjet birodalom gerincroppantó hatalmát, szemben a kormányfőével és külügyminiszter társával meg a pártbeli ezredes elődjével, önnek már nem kellett megtapasztalnia vagy éppen megszenvednie. Legutóbb pedig, feltűnően tiszteletre méltó módon, közvetlen közelről, szemtől szembe hallhatta egy leszakított magyar kisebbség, a vajdaságiak önérzetes kiáltását. Mindezekért vagyok bátor azt kérni miniszter úrtól, mondjon, mondjanak nemet egy improvizáltnak, hevenyészettnek tűnő brüsszeli kívánalomra. A NATO nem VSZ. A NATO-nak sokféle szerve és fóruma van, ahol mi is ott vagyunk vagy hallathatjuk a hangunkat. Még nem késő! Gondoljon bele a miniszter úr, mi lett volna, ha például 1990. június 7-én és 8-án, két héttel kormányra kerülésünk után Antall József és jómagam Moszkvában nem mertünk volna nemet mondani? Ott a VSZ legfőbb testületi ülésén. És másnap a Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumában tizenkét nehéz váll-lapú, sokcsillagos tábornokkal szemben. Nemet a Varsói Szerződésre, a világ egyik félelmetes katonai szövetségére. De ha önnek nem éppen szimpatikus a „pántlikás oldal” példája, a mi mintánk, hadd utaljak egy hajdani párttársára. Arra, aki akkor előttem ült abban a bársonyszékben, amelyikben most Juhász Ferenc, vagyis ön ül, és amikor a politikai karrierje még éppen csak elkezdődött. Oláh István, aki 1985-ben a VSZ Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnokával és minden orosz marsallal szembehelyezkedve végrehajtotta a Magyar Néphadsereg átalakítását, az ezred-hadosztályi szerkezet helyett a dandár-hadtest rendszert honosította meg. Egyedül a Varsói Szerződés egész rendszerében! Szakmámhoz is fordulnék, hogy megpróbáljam jobb belátásra bírni önt és környezetét. Kossuth írta Deáknak 1867-ben ama híres Cassandra-levelében, s ennek parafrázisával kérem, az Isten szerelmére kérem, ne engedje, ne engedjék oly pontra jutni a Magyar Köztársaság erősen megtépázott, megerőtlenített honvédségét, ahonnan többé önsorsának, de legfőképpen alapvető feladatának, a nemzet védelmének többé nem lehet a mestere. Mondják, NATO-megfigyelők, szakértők szerint, nem számítva az esetleges természeti csapásokat, az elkövetkezendő tíz évben semmiféle veszély nem fenyeget bennünket. De történészként és a hadügyekben szerzett négyéves keserves tapasztalataimból is tudom, egy népközösség védelmi képességét illetően nem néhány éves időszakokban, nem rövid távokon, de történelmi távlatokban kell, szabad gondolkodnunk. Váratlan forgószelek még a csendesnek vélt korszakokban is – akárcsak a forró nyarak melegében – pillanatok alatt támadhatnak, mint támadtak akkor, a mi időnkben is, közvetlen közelünkben, tőlünk délre! S a védtelen szalmaszálakat meg a könnyű, súlytalan port ezek a forgószelek kedvük szerint szokták felkapni és elsodorni. A hadsereg, mint tudja, a nemzet egyik leghosszabb távú „befektetése”. Ezért is van szüksége rá minden népközösségnek, azért, hogy ne eshessen könnyű szerrel áldozatává egy váratlanul feltámadó forgószélnek. Bármiféle veszedelemnek. A történelembe, tudjuk, szinte belekódolódtak – így volt ez korábban, s így marad ezután is – az esélyek és a veszélyek, a lehetőségek és a kockázatok egyaránt. Ezért kell a tartósan elégséges védelmet biztosító hadsereget fenntartani. Két fontos idézettel fejezném be ezt a kissé kacskaringós gondolatmenetet. Az egyik az Antall-kormány ideje alatt hangzott el, amikor a vezető magyar tábornok Franciaországban járt. Beszélgetve partnerével, többek között szóba került, hogy Franciaország miért nem akarja csökkenteni hadserege létszámát. Félmilliós serege volt 1970-ben, 1980-ban, és ennyi maradt a `90-es években is.

– A technikai fejlesztésről ne is szóljunk…

– Így van. A francia tábornok csodálkozva kérdezte a magyart: „maguk nem tudják, hogy amelyik nemzetnek vannak védelemre méltó értékei és érdekei, az törődik a hadseregével? Nálunk ez a közgondolkodás természetes része”. Kossuth valójában ugyanezt mondta, csak más megfogalmazásban. Amikor 1848-ban kétszázezer katonát kért a nemzetgyűléstől, hogy felállítható legyen a magyar honvédség – amelynek ma a nevét is el akarják törölni! – a többi között ezt mondta: mert minden szövetségesi létezés mellett is „élni nem fog azon nemzet, kit nem saját életereje tart fenn, hanem csak másoknak gyámolítása”.

– Sokak szerint a nemzet védelmén nemcsak Magyarországot kellene érteni, hanem a Kárpát-medencében, az elszakított területeken élő magyarok védelmét is. Mit gondol erről?

– Bármennyire fölszisszennek is egyesek, itthon és körülöttünk, de így igaz. Tudjuk, hogy miután Szent István államát a huszadik században példátlan módon feldarabolták, ezért ma már hét országban szóródtak szét, kisebb-nagyobb vagy éppen hatalmas tömbökben élve, a kisebbségi magyarok. Ezért amikor a magyar népközösség védelmi erejéről gondolkodunk, nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni őket sem. Hiszen soha nem tudhatjuk, hol és mikor fenyegetheti veszély sok százezer kisebbségi nyelvtestvérünk puszta létezését is – ahogy ennek például mutatkoztak komor jelei a legutóbbi véres délszláv dráma idején is. És ilyenkor ki másnak, ha nem az anyaországnak lenne, lehetne elsőrangú kötelessége – puszta humanitárius célokból is -, hogy megpróbálja megvédeni őket. Minden lehetséges módon. Végül, de nem utolsósorban alighanem emiatt sem lenne szabad megengedni, hogy messze az elégséges védelem szintje alá lökődjék, szinte a szétesés állapotába kerüljön a magyar katonai erő.

– Ahová a nemzeti oldal pártjai is majdnem eljutottak. Politikusként, történészként hogyan látja, mi lehet az oka annak, hogy a nemzeti oldalt fel-feltörő konfliktusok rázzák meg, őrlik szét? Hogy az egyes pártokban, az ilyen pártok között is sokkal inkább a viszálykodás, az otromba civakodás és nem az egybetartozás, az összefogás, a fegyelmezett egységesség erői érvényesülnek?

– A nemzeti kötődésű pártokat durván eddig kétféle erő robbantotta szét: a belső pártütések és a nemzetietlen oldallal – fedőneve, baloldal – való kacérkodás. Sokszor persze a különféle belviszályok között sem volt nehéz felismerni a másik oldal mesterkedéseit. Az úgynevezett küldetéses embereket, akiket célirányos megbízatásokkal küldtek ránk. De nem kisebb a jámbor jó szándékúak szerepe sem, akiket esetenként sikeresen felhecceltek ellenünk. Akármilyen színekben is tűntek fel, hiszen hol szélsőjobb, hol megértő vagy harcos liberális álarc mögül rombolva, netán éppen álradikális blöffök hangzavarával végezték a végeznivalót. Az ilyen jó szándékú vagy alattomos lázadók meg a sandán ide-oda kacérkodók, a magariszálók azután kitüntetett támogatottságra tettek szert az úgynevezett balmédiában. Kellő ajnározással, ravasz csúsztatásokkal fölkapottak lettek. Sikeremberek. Aztán nagy divatja lett, hogy egyesek, nem éppen kevesen, papagáj módjára ilyen-olyan örökségekről fecsegnek. Miközben azt lesik, vizslatják, hogyan lehetne egy-egy biztonságos vagy még jobb pozíciót összemutyizni maguknak. A többit már ismerjük. Áldásos működésük nyomán az adott szervezetben kisebb-nagyobb robbanások keletkeznek. És ezt követően már könnyű a teljes szétverésig űzni, hajszolni az eredendően jobb sorsra érdemes, valamikor valóban ügyeket vállaló csoportosulásokat, pártokat. Az MDF, a KDNP és az FKGP története mi mást is példázna, ha nem éppen ezt?

– A Magyar Nemzetnek adott interjúját nagy feltűnést keltve azzal fejezte be, ne legyen irgalom, ha győzünk 2006-ban. Ez mit jelent?

– Végre kell hajtani azt a köztisztogatást, amit a mi kormányunk és az Orbán-kormány is elmulasztott.

– Meg lehet tenni ezt az EU-ban?

– Sokkal nehezebben, mint a mi időnkben lehetett volna. De még mindig hozzá lehet kezdeni. És nemcsak lehet, de kell! Megismétlem: ne legyen irgalom. Senkinek, aki az irgalomra érdemtelenné vált. Senkinek, aki a közéletet és nemzeti közérzetet alattomos szándékkal rombolta és rombolja ma is. Sújtson le rájuk – a választópolgárok akaratából a jog minden eszközét birtokolva – a demokratikus államhatalom ereje. Legalább a politikai közélet tisztuljon meg a mutyizgató, dicstelen és szemünk előtt burjánzó szennyvilágtól.