– Azt mondják, a tandíj bevezetésével javulhatna az oktatás minősége: a statisztikák szerint az első száz egyetem között nem szerepel magyar intézmény. Igaz ez?

– A tandíjat pártolók és a minőséget emlegetők nincsenek tisztában azzal, hogy mi a minőség, mivel Magyarországon még soha senki nem deklarálta, hogy pontosan mit értünk ez alatt. Bokros Lajos idején volt egy rangsorolás a felsőoktatási intézményekről, akkor azt vizsgálták, hányszor jelenik meg az intézmény neve az internetes keresések során. Jelzem, hogy a Budapest Teaching Faculty, ami 2000 előtt a Budapesti Tanárképző Főiskola volt, még mindig szerepel rajta, miközben a honlapja már a Budapesti Tavaszi Fesztiválra van irányítva. Ezeket a rangsorolásokat nyilván szkeptikusan kell fogadni. Csak úgy lehet egy rangsort elemezni, ha megnézzük, hogy mi alapján minősítették az intézményeket. Ha összevonnánk a Corvinust, az ELTE-ét és a BME-ét, akkor lenne a top százban intézményünk, mert akkor a hallgatókra annyi publikáció jutna, amennyi kell. A Moszkvai egyetem 96 ezer hallgatóval, 6500 kutatóval rendelkezik, ha itthon összevonnánk három intézményt, akkor még nagyobb is lenne, mint a moszkvai intézmény. A svéd királyi akadémián 170 ezer svéd jár: négy intézményük van, mindenkit ott képeznek a fagyi árustól a génkutatóig. Hatalmas komplexum, sok képzési terület.

– A tandíj mellett érvelők felvetik azt a kérdést, hogy miért fizessen mindenki az oktatásért, miért nem csak az, aki igénybe veszi?

– Azért, mert Magyarországon a közoktatás ingyenes, a tanároknak mégis fizetést kell adni. Állami alkalmazottak, mindannyiunknak segítségére vannak, hiszen közszolgáltatást látnak el. De a legjobb példa erre talán a közvilágítás. Engem például, aki Dunavarsányban lakom, nem érdekel, hogy a Lánchidat éjjel kivilágítják-e vagy sem, felmerülhetne a kérdés, hogy miért az én pénzemből világítják ki, miért nem csak azéból, aki nézi. A társadalombiztosítás ugyanígy működik: én nem vagyok beteg, miért fizessek azokért, akik betegek. Ezt hívják közteherviselésnek, ilyen a felsőoktatás is. Magyarországon a kilencvenes évek elején olyan adórendszert vezettek be, amelyben magas adótételek szerepelnek, amiért az emberek joggal várnak el színvonalas közszolgáltatásokat. Ez nem idegen Európától, nem a kommunizmus hagyatéka. Svédországban is ugyanezt láthatjuk, hatalmas adóterhek vannak, viszont minőségi közszolgáltatások. Azokban az országokban, amelyekkel most a minőségi oktatás és a tandíj kapcsán példálóznak, mint például az Egyesült Államok, az állam a fizetések 20 százalékát veszik el.

– Mennyibe kerül egy ma egy hallgató élete?

– Felméréseink alapján, ha egy kollégiumban vajas kiflin él a hallgató, akkor 60-70 ezer forint az az összeg, amit ki lehet hozni ma Budapesten. BKV bérlettel, havonta kétszeri hazautazással, ha vidéki hallgatóról van szó. Étkezésre így is 1200 forintot számoltunk ki egy napra, ami a fővárosban még egy tisztességes ebédre is kevés. A lakhatással, tankönyvekkel, ruházkodással együtt ez ekkora összeget tesz ki, de akkor még nem költött kultúrára, vagy szórakozásra. Ezt az összeget viszont nagyon kevés család tudja kifizetni, hiszen Magyarországon nagyon sokan élnek 100-120 ezer forintos nettó bérből, két szülő az otthoni háztartást fenntartva már nem biztos, hogy el tudja küldeni a gyerekét felsőoktatási intézménybe.

– Az Új Generáció erre mondta azt, hogy ezért van a diákhitel illetve az ösztöndíjak.

– A diákhitel, annak ellenére, hogy én nagyon jó rendszernek tartom, mégis csak egy hitel. Nem egy szociális ellátórendszer része, ezt vissza kell fizetni. Akkor is hitel marad, ha jó szándékkal adják. Ösztöndíjak pedig eddig is voltak, nem a tandíj miatt lettek. Ráadásul ha kapok tanulmányi ösztöndíjat, az beleszámít a családi jövedelembe, így a gázártámogatásba is. Mindig azt mondják, hogy a hallgatók egyre több pénzt kapnak, de megmérték már valaha, hogy elég pénzt kapnak ahhoz, hogy megéljenek belőle? A HÖOK szerint az lenne a legjobb, ha a szociális ellátórendszerben megmérnénk, hogy a hallgatónak mire van szüksége, mekkora pénzösszeg kell ahhoz, hogy meg lehessen belőle élni. Az, hogy a legjobb tanulók 15 százaléka nem fizet tandíjat, csak részsiker, de bízunk benne, hogy március 9-e után beadják azt a törvénymódosítást, ami kiveszi a képzési hozzájárulást a felsőoktatási törvényből.

– Ha nem a tandíj, akkor milyen bevételi forrásai lehetnek az egyetemeknek, mi a HÖOK javaslata?

– Az adófizetők adóforintjai, az állami támogatás, mint eddig is. Az állam rendelje meg minden intézménytől azt a mennyiségű hallgatót, amire a magyar társadalomnak szüksége van ahhoz, hogy működjön: orvosokat, pedagógusokat, bölcsészeket. Ezért fontos, hogy legyen államilag finanszírozott ingyendiploma, mert a legjobbakra a társadalomnak igenis szüksége van. Attól, hogy valaki három évet tanult, a tudásával, a társadalomban a közélet felé való intelligenciájával, viselkedésével, munkakultúrájával, illetve később, amikor elhelyezkedik a szakmája révén többet ad a társadalomnak, amit nem lehet mérni.

– Mennyire mozdulnak meg a fiatalok?

– Egy demokráciában a leendő értelmiségnek nem szabad elfordulnia a közélettől, ahogyan most teszik. Persze ennek oka van, nem kell elemeznem, hogy az elmúlt két-három év történései alapján ezzel egyre kevesebb ember akar foglalkozni. Pedig fontos, hogy ne forduljanak el a közélettől, és helyén tudják kezelni a népszavazás intézményét. A népszavazásnál ugyanis nem egy pártra szavaz az ember, hanem elmegy, és megkérdezik egy konkrét kérdésben. Attól, hogy valaki balos, még nem kell, hogy a nemet húzza be a tandíjra, hanem gondolja át, hogy mit kérnek tőle. Neki kell majd fizetnie, ne a pártpreferencia döntsön, hogy ők ezt mondták, és ezért ide húzzuk be az ikszet.

Usztics Anna