Nem adjuk fel stratégiai céljainkat

– Az európai energiaválság, az egekbe szökő infláció az uniós tagországokban régen nem látott társadalmi feszültségekhez vezetett. Ám a Kárpát-medencében a megpróbáltatások ellenére mintha nyugalom honolna.

– Furcsán felemás helyzetben élünk. Az emberek Kárpát-medence-szerte tartanak a jövőtől, de az aggodalmaik sokkal borúsabb képet festenek a valóságról, mint amilyet a hétköznapokban tapasztalhatunk. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke tette fel nemrégiben, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége (HMDK) közgyűlésén a kérdést: mitől féljünk? Mi következhet ezután, amit át ne éltünk volna? A délvidéki magyarok valóban mindent túléltek már: válságot, háborút, azt, hogy ideiglenesen el kellett hagyniuk a szülőföldjüket. Éveket húztak le menekültként Magyarországon vagy Nyugat-Európában, hogy a délszláv háború után hazatérjenek, és újra felépítsék a magyar életet. Én sem tudok mást mondani. Az energiaválság, az infláció – ezek mind-mind kezelhető problémák. Csak egyvalami ne következzen be: ne legyen háború a mi régiónkban! Ez létérdeke a Kárpát-medencei magyarságnak, hiszen Románia, Szlovákia, Magyarország valamennyien határosak a háborúban álló Ukrajnával. Elemi érdekünk, hogy mielőbb fegyverszünetet, majd békét kössenek a szemben álló felek. Magyarország és a magyarság a béke pártján áll.

– Legnehezebb helyzetben most a kárpátaljai magyar közösség van. Nekik nemcsak a háború megpróbáltatásait kell átélniük, de ki vannak téve a szélsőséges ukrán nacionalizmusból fakadó atrocitásoknak is. Tudunk valamelyest enyhíteni a gondjaikon?

– Látni kell, hogy ez a háború nem idén februárban kezdődött, hanem 2014-ben, a Krím félsziget orosz elcsatolásával. Ezután erősödött fel az az ukrán szélsőséges nacionalizmus, amit a Kárpátalján élő magyar közösség kénytelen elszenvedni, hiszen 2015–2016 óta folyamatosan atrocitások érik. 2019 után, miután megváltozott az Európai Unió és az USA Ukrajna-politikája, ezek a folyamatok felerősödtek. Ebbe a sorba tartoznak az olyan események, mint a KMKSZ-székház felrobbantása vagy a munkácsi turulszobor eltávolítása. Az sem éppen egy Európai Unióhoz csatlakozni szándékozó országhoz illő, hogy magyarországi politikusokat tiltson ki a területéről, köztük engem is. Szeretném leszögezni, tisztában vagyunk vele, hogy ebben a háborúban Oroszország az agresszor, hiszen ő támadta meg Ukrajnát. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ez a harc két szláv nép konfliktusa, ebben az ott élő 150 ezres lélekszámú magyarság nem fog igazságot tenni. A kárpátaljai magyarság jelenleg borzasztó nehéz helyzetben van, de úgy tűnik, a túlélési képessége, az utóbbi tizenkét évben megerősödött határon túli magyar intézményrendszer és az anyaországi támogatás segít átvészelni ezeket a rendkívül nehéz időket.

– Az ember azt hinné, aki teheti, elmenekül onnan. Arról vannak adataink, hogy a menekülők között milyen arányt képviselnek a magyarok?

– A háború előtt a kárpátaljai magyarság létszáma stabilnak volt mondható, az atrocitások ellenére az emberek kitartottak. A háború megváltoztatta a helyzetet. A 18–60 év közötti sorköteles férfiak egy része vagy elmenekült Ukrajnából, vagy bujkál, hogy ne kelljen átvennie a behívót. A nők és a hatvan évnél idősebbek elsöprő többsége azonban otthon maradt. Beszédesek a beiskolázási adatok is. A magyar elemi, általános és középiskolákba az idén szeptemberben beiratkozók száma mindössze 11,7 százalékkal volt kevesebb, mint az előző tanévben. A felsőoktatásban túljelentkezés volt, a beregszászi főiskola rekordszámú új elsőévessel kezdte meg a tanévet. A kárpátaljai magyarság nagy része tehát a háború ellenére kitart. Nagyon jó hír számukra, hogy egy friss döntés értelmében az eddig 22 400 Ft összegű oktatási-nevelési támogatást a többszörösére emeljük, és a kárpátaljai gyerekek és fiatalok ezt a támogatást gyorsítva, még az idei tanévben megkapják.

– Naponta jönnek hírek a Kárpátaljára érkező segélyszállítmányokról. Úgy tűnik, az ottani kormányzó ukrán ember létére is méltányolja a segítséget. Valóban jó az együttműködés a helyi hatóságokkal?

– A magyar kormánynak és a határral szomszédos megyéknek jó a viszonyuk a kárpátaljai helyi szervekkel és a kormányzóval is, akik szintén keresik az együttműködést. Nem véletlenül, hiszen a magyar segítségnyújtás is hozzájárul Kárpátalja stabilitásához. Nem csak a háborús nehézségekkel kell megküzdeniük. A kb. 1,2 millió lélekszámú megyére rászakadt egy masszív 3-5 százezres menekülttömeg is, akiket naponta el kell látni. A helyi vezetők ki tudták mondani azt a szót, hogy köszönöm. Ezt az ukrán kormányfőtől egyszer sem hallottuk. Szomorú, hogy miközben Magyarország történetének legnagyobb humanitárius segélyakcióját bonyolítja le az ukrajnai menekültek megsegítésére, folyamatosan küldjük a segélyszállítmányokat – nemcsak Kárpátaljára, hanem belső-Ukrajnába és a frontvárosokba is –, a háború kitörése óta pedig közel egymillió ukrajnai menekültet fogadtunk és láttunk el, minderről legtöbbször mélyen hallgat az ukrán média. Mivel nem a köszönetért tesszük, a jövőben is mindent meg fogunk tenni a bajbajutottak megsegítéséért, de továbbra sem engedünk át fegyvert Magyarország területén, mert számunkra a nemzeti érdek, azaz a kárpátaljai magyarság védelme az első.

– Gondolom, a segélyszállítmányok mellett folytatni kell a helyi magyar intézményhálózat, valamint a korábban indított programok finanszírozását is.

– Valóban koncentrált támogatásra van szükség ebben a helyzetben. A Kárpát-medencében egyedül Kárpátalján indítottunk szociális programot. A program keretében bérkiegészítésben részesítjük az ottani magyarság szinte minden rétegét, hiszen az összes régió közül Kárpátalján van erre a leginkább szükség. Arra is sokat költöttünk, hogy a magyar iskolákban kiépítsük az óvóhelyeket. Hozzáteszem, ha az elmúlt évek során nem hoztuk volna létre a magyar iskola- és kollégiumi hálózatot Kárpátalján, akkor a belső-ukrajnai menekültek egy jelentős részének a háború első hónapjaiban nem lett volna hol laknia, a magyar kormány által támogatott és működtetett intézményekben ugyanis több mint ezer ukrán menekült lelt ideiglenes otthonra.

– Mindez nem okozott feszültségeket például a felvidéki, erdélyi vagy délvidéki magyar közösségek körében?

– Egyáltalán nem. Sőt. Még tavasszal, a külhoni magyar pártok elnökeinek Fiuméban tartott találkozóján kimondták és a múlt hónapban összehívott Magyar Állandó Értekezleten is megerősítették, hogy a Híd Kárpátaljáért segélyprogramon keresztül a Kárpát-medencei magyarság és Magyarország együtt nyújt segítséget bajba került nemzettársainknak. Nagyon jó látni, hogy minden magyar közösség szolidáris a kárpátaljaiakkal.

– Ebben a nehéz helyzetben különösen visszatetsző volt, hogy például Szlovákia, Románia, Ausztria kormányai milyen élesen reagáltak arra a tényre, hogy a magyar–görög meccs után Orbán Viktor Dzsudzsák Balázzsal olyan sálban mutatkozott, amelyen a történelmi Magyarország képe volt. Mi a véleménye a rendkívül éles nyilatkozatokról?

– Orbán Viktornak igaza volt, amikor Facebook-bejegyzésben azt írta, hogy egy ebbe ne lássunk bele olyan dolgokat, amelyek nincsenek benne. Ez az egész botrány értelmetlen volt. A történelmi Magyarországot nem lehet kitörölni a múltból. Voltak viszont a közelmúltban kifejezetten pozitív megnyilvánulások is ebben a témában. Igor Matovič akkor regnáló szlovák miniszterelnök a trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából száz magyar közéleti személyt hívott meg Pozsonyba, hogy méltó módon emlékezzenek együtt 1920. június 4-re. A másik példa: a borsi Rákóczi-várkastély felújítása alkalmából tartott ünnepségen Zuzana Čaputová szlovák köztársasági elnök beszédében azt mondta, jó lenne, ha mindenki megértené, hogy 1918 előtt nem volt külön szlovák és külön magyar történelem. Együtt, sorsközösségben éltük meg a korábbi évszázadokat. Ezekkel a megnyilatkozásokkal teljes mértékben egyet tudok érteni. Engem is nem egy támadás ért már azért, mert az irodám falán Nagy-Magyarország-térkép lóg. Végre el kellene fogadnunk egymás történelmét, kultúráját és azt a történelmi tényt, hogy az elmúlt 1100 évből ezret egy államalakulatban éltünk le a szomszédos népekkel, így tehát minden, ami ehhez kapcsolódik, az közös történelmünk. Arra pedig büszkék lehetünk mi, magyarok, hogy az elmúlt 12 év során a határok megváltoztatása nélkül sikerült újraegyesítenünk – közjogi és lelki értelemben – a magyar nemzetet.

– Az utóbbi egy év szerencsére nem csak gondot és bánatot hozott. Komoly sikereket ért el a szlovák helyhatósági választásokon a Szövetség néven induló új magyar párt, amely a Híd, a Magyar Közösség Pártja és az Összefogás összeolvadásával jött létre. Ötven százalékkal nőtt a magyar képviselők száma a megyei és a helyi önkormányzatokban.

– Örvendetes, hogy Felvidéken is létrejött a magyar egység, és az új pártnak sikerült megkapaszkodnia a szlovák politikai életben. Az is biztató, hogy a felvidéki magyarság megértette a választások fontosságát, és elment szavazni. Most az a feladat, hogy a Szövetség politikusai és szakértői elemezzék az eredményeket és az esetleges kudarcok okait. Bízom benne, hogy a tanulságok levonása erősebbé teszi a pártot, és a következő országgyűlési választáson sikerül bejutniuk a szlovák parlamentbe, sőt idővel akár 8-9 százalékos eredményt is magukénak mondhatnak majd. Ezt segítheti az is, hogy a határon túli magyar szervezetek elnökei élénk, gyakran baráti kapcsolatokat ápolnak egymással, átadják a tapasztalataikat, tanulnak egymástól és tanítják a frissen a politikába érkező fiatalokat is. Mi a Nemzetpolitikai Államtitkárság részéről szintén azon dolgozunk, hogy ezek a folyamatok erősödjenek, és minden régióban erős politikai képviseletet kapjanak a magyar közösségek, mert a külhoni magyarság megmaradásának kulcsa az erős magyar politikai érdekképviselet.

– A háború mellett egyre terebélyesedik az uniós szankciós politika miatt kitört gazdasági válság is. Ez hogyan hat a diaszpórában élő magyar közösségekre? Képesek továbbra is fenntartani intézményeiket, például a vasárnapi iskolákat?

– A diaszpóra nagy része Nyugat-Európában és a tengerentúlon él. Nem egyforma a közösségek helyzete. A tengerentúliakat eddig nem nagyon érintette a válság. Nyugat-Európában más a helyzet. De bízom benne, hogy a korábbi években sikerült annyira megerősíteni ezeket a közösségeket, hogy az anyaország támogatásával képesek lesznek legyűrni a nehézségeket.

– A diaszpóramagyarság életében az utóbbi években komoly szerepet játszottak a Kőrösi Csoma Sándor-program keretében hozzájuk küldött fiatal ösztöndíjasok, akik a közösségi és hit­életi szervezésén, a magyar kultúraápolásán dolgoznak. A létfenntartási költségek drámai emelkedése ellenére tovább tudjuk vinni ezt és a hozzá hasonló programokat is?

– A jövőben valószínűleg emelnünk kell majd az ösztöndíjakat, hogy a fiatalok meg tudjanak élni a kint töltött idő alatt. De tudni kell, hogy ezek a fiatalok nem az ösztöndíj reményében vállalkoznak erre a munkára. Tényleg szeretnének valódi közösségépítő, hazafias szemléletű tevékenységet folytatni. Munkájukkal nemcsak a kinti közösségek nyernek, hanem a fiatalok is nemzeti öntudatukban megerősödve térnek haza, a kint szerzett tapasztalataikra pedig egy életen át támaszkodhatnak.

– Mi a nemzetpolitika fő feladata a következő időszakban?

– Az elmúlt tizenkét évben sikerült a külhoni magyar közösségeket minden szinten megerősítenünk. Úgy az oktatás, a kultúra, mint a gazdaság és politikai érdekképviselet szintjén. Nincs a Kárpát-medencének és a diaszpórának olyan szeglete, ahová a programjaink, támogatásaink ne értek volna el. A jelenlegi válsághelyzetben a legfontosabb feladatunk, hogy megtartsuk azt, amit közös erővel építettünk. Tovább tudjanak működni kulturális, egyházi, oktatási intézményeink. Ahogy a Máért novemberi ülésen Orbán Viktor miniszterelnök úr is elmondta: a válságban sem szabad stratégiai célokat feladni, a nemzetegyesítés pedig ilyen stratégiai célunk. A nemzet­egyesítés és nemzetépítés folyamata tehát folytatódik: továbbra is újabb területeken fogjuk megvalósítani az egységes nemzetben való gondolkodást és cselekvést.