„Nem adom a világom!”

– Hangját rock- és metáloskörökben is legendásnak tartják. Hogyan alakult ki ez a sajátos, rudános hangszín?

– Szerencsés csillagzat alatt születhettem, mert a torkom „állása” adott volt. Úgy tanultam meg használni, hogy feltettem bakeliten az akkori kedvenceimet, és végigénekeltem őket. Számtalanszor „végigzongoráztam” Ronnie James Dio és a Rainbow Rising című albumát, a Deep Purple Fireball vagy akár a Uriah Heep Demons and Wizards lemezét. Próbáltam úgy énekelni, mint Ian Gillan, és megfejteni a titkát, hogyan tud eljutni a legmélyebb hangoktól a legmagasabbakig. Ez volt az iskolám, bár közben jártam egy pécsi énektanárnőhöz is, aki dzsesszénekes volt. Párhuzamosan a magyar zenekarokat is hallgattam, ahogy felívelt a Skorpió és a Piramis pályája, majd később eljött a P. Mobil és az Ős-Edda korszaka, pont akkor, amikor a legfogékonyabb voltam erre a zenére. Akkoriban kezdtem el amatőr zenekarokban énekelni. Amit 14 éves korodban meghallasz, az rabul ejt, és egész életedben elkísér.

– Felsorolt legendás külföldi és magyar zenekarokat, amelyek a jelenből fölidézve magasművészeti színvonalú könnyűzenét alkottak. Ha egy embernek az marad meg, amit tinédzserkorában hallgatott, mi a véleménye a mai, milliós rajongótáború magyar könnyűzenéről?

– Nem tartom értéknek vagy értékesnek a teljesítmény nélküli zenét.

– Miért nincs benne teljesítmény?

– Mert üres, a semmi visszhangzik benne. Mi abban a teljesítmény, hogy bekapcsol valaki egy programot, elindítja a dobgépet, elindít egy akkordmenetet? Ráadásul az autotune-ba akármilyen rosszul beleénekelhetsz valamit, a program úgyis kitisztítja a hangodat – utóbbi akkor gáz, amikor elmész valahová fellépni, és nem engednek playbackelni. Minden rettenetesen mesterkéltté vált. Én a minőségből nem engedek, a saját zenekarommal élőben játszunk, és nem az számít, hogy háromszázan vagy háromezren vannak-e, hanem, hogy minőséget produkáljunk, minden egyes koncertemen a legjobb tudásom szerint próbálok énekelni. Ebben is jó iskolám volt, olyan zenekarokban énekelhettem, mint a Pokolgép, a Dinamit vagy a P. Mobil. Ezek maradandót alkottak, ugyanezt az igényességet próbálom továbbvinni a szólókarrieremben a hard rock zenekarommal. Annyit mondok, hogy ha kell, ha valaki kéri, el tudják játszani bármelyik dalt. Aki nem ismeri a könnyűzene rockklasszikusait, annak szerintem semmi köze a muzsikáláshoz ebben a műfajban.

– Mégis miért ennyire népszerűek ezek a maiak, ha nincs mögöttük teljesítmény?

– Mert az emberek többsége felületessé és gyorsfogyasztóvá vált. Minden gyors a mai világunkban, gyorsan eszünk, gyorsan iszunk, gyorsan akarunk megkapni mindent. Semmire sincs időnk, ezért a zenét is gyorsan bekapjuk, mint egy hamburgert. Régen feltettünk egy bakelitlemezt, leültünk – akár a fejhallgatót is feltettük –, és sztereóban végighallgattuk, ahogyan a jobb oldali hangszóróban Ritchie Blackmoore tépi a Fender Stratocasterét, a balban pedig Jon Lord orgonál a Hammondján. Esélyünk sem volt, hogy egy Deep Purple-koncertre elmenjünk, de szépen álmodozhattunk róla. Ezeket a dalokat igazán lehetett élvezni, mert aprólékosan kidolgozottak voltak, az együttes közös munkái. Éreztük, hogy van fedezete a zenéjüknek, hiszen ott van mögötte az igényes hangszeres tudás, a sok gyakorlás, meg persze: őstehetségek voltak. Örök értéket hoztak létre ezek az együttesek. Ha előveszem az Emerson, Lake & Palmertől az Egy kiállítás képeit, egyszerűen lenyűgöz, és nem hiszem el, hogy akkoriban ilyen minőségű zene született. Nagyon örülök, hogy abban a korban kezdhettem el a pályafutásomat. Nem tetszik, hogy mivé vált mára a könnyűzene.

– Miért lett ennyire igénytelen?

– Mert minden más is az, a tömegmédia és a televízió megformálták az igénytelen, gyökértelen tömegembert. A minap kerestem a kislányaimnak mesecsatornát a tévében. Ezt általában a feleségem teszi, nem vagyok képben, hogy melyik csatorna hol van, ezért egy csomón átkattintottam, és nem hittem el, hogy még mindig létezik Való Világ, sőt, hogy még annál sokkal rosszabbak is. Ki nézi ezeket, és miért pazarol rájuk időt? Ismét rájöttem, hogy igaz a közmondás: ha van sz*r, van veréb is. Aki a kannás bort szereti, aki reggeltől estig a mekdonáldszos ételt eszi, az hallgassa ezt az üres zenét, de én ne halljam!

– A Rudán Joe című életrajzi könyvében – amelyet Szentesi Zöldi Lászlóval közösen alkotott – azt mondja, hogy nem tanártípus, énekelni senkit sem tanított – ellenben ön apa is. Szokott a kislányaival énekelni, tanítgatja őket?

– Természetesen! Kamillám már gitározni is jár, Borókával, a legkisebbel is szoktam énekelgetni. Jól szórakozunk, amikor együtt énekeljük a Gyönyörűségek völgyét vagy a Házunk mellettet, ezek a dalok legutóbbi lemezeimről valók, a miénkek. Délutáni akusztikus koncertjeimre is elviszem őket, szeretik a koncerthangulatot, az élőzenét. Kamilla egy időben teljesen rákapott Ritchie Blackmoore akusztikus lemezeire, hetekig azokat kellett újra és újra lejátszanom neki. Persze vannak határok, Judas Priestet például nem hallgatok még velük, azt mostanában csak autószerelés közben. Vagy Rod Stewartot és George Michaelt. Csodálkozik? Aki jól énekel, az jól énekel, mindenevő vagyok.

– Ha már autószerelés. Közismert önről, hogy régi autókat újít fel, oldtimeres.

– Amióta nem a „kocsmába” járok, el kellett valamivel foglalnom magamat, akkor kezdtem el ezt a hobbit.

– Tehát pótcselekvésként kezdődött?

– Igen, de talán van valami szimbolikus is abban, hogy veszel egy roncsot, és életre kelted, hogy valami újjászületik a kezed alatt. Vegyipari gépészeti iskolába jártam, tehát tudok hegeszteni, esztergálni, rengeteg szakkönyvet vettem akkoriban, azokat sűrűn olvasgatom, de ha nagyon szétkapjuk a motort, az összerakását már szakemberre bízom. Különben ezek a 60’-as, 70’-es évekbeli autók egyszerűbb jószágok, mint a számítógépesek. De nem vagyok autócsiszár, nem azért újítom fel őket, hogy eladjam, a munkafolyamat számít, és a rájuk szánt idő. Van már egy szerény gyűjteményem, és egyébként a muzeális minősítés komoly dolog, az oldtimervizsgán úgy kell kinéznie, mintha most jött volna ki a gyárból. Legelőször egy Ford Transit MK1-est újítottam fel, ilyennel jártuk az országot a Led Zeppelin-dalokat éneklő ős-Coda zenekarommal, még ’88-ban. Utána jött a többi autó is, nemrég szereztem be egy Ford Granadát, alig várom, hogy nekiláthassak.

– Erről eszembe jut a Whitesnake Here I Go Again videóklipjének ’87-es Jaguar XJ12-e. Valahogyan ezek a régi kocsik a szabadság jelképeivé váltak.

– A rockzene is azt üzente, hogy szabad vagy. És szabadnak akartuk érezni magunkat a diktatúrában. Akkor úgy lázadtunk, hogy csövescuccban és szakadt farmerben mászkáltunk, Ricsére meg Hobóra jártunk, mert mi voltunk a hobók. Mindenki utálta a rendszert, aki ezekre a koncertekre járt, még az is, aki nem merte hangoztatni. A rendőrök gumibottal vertek, ha kiabáltunk vagy italoztunk, sokszor ok nélkül is. Akkoriban más világ volt, abban a világban mi voltunk a liberálisok. De most? Szerintem manapság éppen azok a szabadság kerékkötői, akik liberálisnak mondják magukat, mert ha nem pont úgy történik minden, ahogy ők akarják, akkor ugatnak. Nem fér a fejükbe, hogy nekik is engedniük kellene, nem csak nekünk, és lassan odajutottunk, hogy ha egyetlenegy dologban nem értesz egyet velük, kiírod magad a világból.

– Meg kell szoknunk, hogy – amint Kurt Vonnegut írta – „így megy ez”?

– Remélem, hogy nem az ő lemezük fog forogni a végtelenségig, mert a normalitással szembemegy minden, ami most a világban történik. És szembemegy minden egyéb is, amit ránk akarnak erőltetni – hadd ne soroljam fel a legújabb izmusokat és mozaikszavakat. Az abnormalitást nem szabad megszokni. Bízom a gyermekeinkben, hogy visszatérnek a normális gondolkodásmódhoz, és hátat fordítanak a sok esztelenségnek.

– Ehhez olyannak is kell lenniük. De mi tehet egy énekes? A művésznek van abban felelőssége, hogy milyen minőségű emberek alkotják a társadalmat?

– Minden művésznek van felelőssége. Éppen ezért csak olyan tartalmú dalokat és csak olyan minőségű zenét adok ki a kezemből, amire majd a gyermekeim is büszkék lehetnek. Ha én már nem leszek, hadd hallják, hogy az apjuknak milyen zenéje volt, hogy énekelt a „szép új világról”, igazságról, szerelemről, családról, Erdélyről és Atilláról is. Engem foglalkoztat, hogy milyen örökséget hagyok hátra, és ahogyan nem iszom kannás bort és nem eszem gyorsszemetet, úgy arra is vigyázok, hogy ne csináljak pocsék zenét. Sokan nem gondolnak arra, főleg azok, akik gyors sikerre vágynak, hogy léleknek szóló örökséget hagyunk hátra. Nem hiszem, hogy tudatosan szennyeznék a következő nemzedékeket tartalmatlan zenével, csak felismerték, hogy jó üzletet lehet csinálni az igénytelenség iránti igényből.

– Az utóbbi két évben sokszor jutott eszembe a Pokolgép A háború gyermeke című dala. Mit gondol a háborús terepasztallá változott világról?

– Először nem hittem el, hogy 2022-ben Európa szélén kitörhet egy ekkora konfliktus. Láttuk, hogy kik mozgatják a szálakat, a fegyvergyártó cégeknek hatalmas üzlet ez, meg azoknak, akik majd újra fogják építeni a lebombázott, rommá lőtt országokat. Elképesztő, hogy magyarokat is elvittek meghalni, elszorul a szívem, amikor látom, hogy a kárpátaljaiak is ezrével hagyják ott az otthonaikat. Nem volt elég a száz vagy 80 évvel ezelőtti háború? Lehet, hogy ez lesz a harmadik? Megdöbbentett, hogy az európaiak ismét a háború gyermekeivé váltak, mert a normális embereket is megvezették a propagandájukkal, hogy márpedig kell a háború. Nem látják, hogy éppen Európa tönkretétele a cél? Nem látnak ki a fejükből az emberek? Nem elég, hogy délről újra jön az Európát elpusztító áradat?

– 2016-ban ön énekelt az Európa Projekt Védd meg a határt! című klipjében. Gondolta volna, hogy pár év múlva csak fokozódik a délről érkező migrációs nyomás?

– A felkérésre azonnal igent mondtam, mert azért van határunk, hogy megvédjük. Emlékszem, hogy milyen érzés volt, amikor felhúzták a vasfüggönyt, és kinyílt a világ előttünk, mehettünk Ausztriába, Nyugatra, ezt korábban földi halandó el sem tudta volna képzelni. Emlékszem, hogy félve mentem a határhoz, és reszkettem, hogy megtalálják a zoknimba rejtett százmárkásokat, úgy készültem Bécsbe, hogy megvegyem az új AKG mikrofont. Most sem fogom fel ép ésszel, hogy jöhetnek át úgy tízezrek a határon, hogy nem tudják és nem is akarják igazolni magukat. A menekülteket be kell fogadni, de a délvidéki barátaim is mondják, hogy nem menekülő családokat látnak a határnál, hanem életerős, huszonéves férfiakat. Azt is mesélik az ottani barátaim, hogy ezek a férfiak miket művelnek a falvaikban, hogyan bolygatták fel az életüket. Ez nem menekülthullám, hanem egy Európa elleni hadművelet. Mi itt élünk, a magyar világot magunknak teremtettük, hadd védjük meg legalább ezt a kis országot, ami a nagyból maradt – ahogyan a Feketén-fehéren című dalomban énekelem: „Nem adom a világom!” A feleségemnek nagy álma volt, hogy menjünk el Párizsba, a Szajna partjára. Nekem most eszem ágában sincs Nyugat-Európába menni a családommal, mert nem szeretném, hogy egy idióta lelőjön vagy megkéseljen fényes nappal az utcán. Ide jutottunk, de azért mégis remélem, hogy valahogyan helyreáll a rend.

– Térjünk vissza a zenéhez: rockénekesként melyik volt a legnagyobb démona, amit le kellett küzdenie?

– A rock and roll életmódot rendesen „kiéltem”. Az éjszakázással együtt járt az ivászat, a bulizás, rengetegszer túlzásba vittem; ha elkezdtem inni, akkor nem volt határ, hisz ebben is maximalista voltam. Sokszor előfordult, hogy már koncert előtt is elkezdtünk iszogatni, és ez sokszor a buli rovására is ment. Összevesztem zenésztársaimmal, ráadásul az alkohol mindenkinek rontja a teljesítményét, nem úgy muzsikálunk, ahogy kellene. Határvonalat húztam, hogy ezt befejezem – erről a kálváriajárásról olvashatnak az életrajzi könyvemben is, őszintén elmondom. De ez már a múlté: kilenc éve egy pohár sört sem ittam, és újjászülettem. Lényegében onnantól kezdve lehet számítani a szólókarrieremet is, kitisztultam, és próbálom bepótolni az elvesztegetett időt. Nem is hiányzik már az a fajta rock and roll, most legfontosabb a családom. Amióta megvan a két kislányom, nem is hajtok arra, hogy mindenáron játszani, énekelni kell, elvagyok velük, és az együttlét minden egyes percét imádom. Most inkább visszaveszek az iramból, majd ha nagyobbak lesznek, és nem kell ennyire az apjuk, lehet, hogy ismét jobban nyomom a gázt.

– Addig is két nagy életműkoncerttel készül decemberben a hatvanadik születésnapja alkalmából. Minden korszakából lesznek dalok?

– Igen, a Codától a P. Mobilon át a Feketén-fehéren című szólóalbumomig. Budapesten december 8-án a Barba Negrában lesz a koncert, itt erdélyi barátaim játszanak előttünk, Pécsett pedig december 29-én a Kodály Központban. A fővárosi koncerten fellép Kalapács József és Nagy Dávid gitáros barátom, aki sok dalt írt nekem. Minden évben meghívok olyan művészeket, akiket nagyra tartok, az idei sztárvendég Varga Miklós lesz Pécsett. Egy ideje igyekszem ezekre a nagy koncertekre koncentrálni, és a fellépéseket is nagyon megválogatom. Jól érzem magam a bőrömben, sok jó zenésszel zenélhettem, sok helyen is játszhattam a Népstadiontól kezdve a legkisebb klubokig, számomra már nincs új a nap alatt, és már nem is akarom megváltani a világot.

– „Amíg a Föld kerek, mindig lesznek rockerek”?

– Lesznek. És szeretnék abban hinni, hogy magyarok is lesznek, és európaiak is lesznek, és kitartunk a XXI. század nagy viharaiban.