– Nehéz elhinni, hogy megadta volna magát a kormány. Ahhoz túl nagy a tét. Ön mit gondol?

– Lendvai Ildikó, az MSZP frakcióvezetője csak annyit mondott, a szocialisták új egészségbiztosítási törvényjavaslatot nyújtanak be. Ebben egy regionális, állami és nonprofit biztosítási rendszer létrehozását kezdeményezik. Egyelőre ez minden.

– Mire lett volna szükség ahhoz, hogy az orvosi kamara úgy érezze, győzött?

– A magánbiztosítós rendszerről szóló törvény visszavonását nem jelentette be az MSZP múlt heti frakcióülése után. Ködösítenek, különböző formai problémákra hivatkoznak, magyarán húzzák az időt. Számunkra a régi jogszabály visszavonása jelentené a teljes győzelmet, addig nem lehetünk biztosak semmiben. Más kérdés, hogy az esetleges diadal után is csak füstölgő romok maradnak majd a magyar egészségügyből, ezek fölött kell eltöprengeni azon, mit is lehet tenni az elvesztegetett évekkel.

– Évekkel? De hát ez a magánbiztosítós lemez csak 2006 óta forog!

– Igaz, de az akkor megfogalmazott neoliberális kormányprogram mindent erre a lóra tett fel az egészségügyben. Ennek szellemében kezdtek a változtatásokba, például a teljesítményvolumen-korlát további szigorításába, a várólisták létrehozásába, a kórházi rendszer átalakításába. Csak két év telt el, de a károk felmérhetetlenek.

– A szocialista kormány ma is állítja, hogy mindenképpen át kell alakítani a hazai egészségügyet, ez nem tűr halasztást. Igaz ez?

– Tény, hogy létezik egy gazdasági kényszer, amit konvergenciaprogramnak hívnak. De a kamara véleménye szerint az egészségügy továbbra is stratégiai jelentőségű, állami közfeladat. Valójában az a baj, hogy hiányzik az a vázrendszer, amely az alapelvekből, célokból, valamint a működés és a struktúra mikéntjeiből állna. Pedig csak ennek meghatározása után lehet elgondolkodni az egészségügy jövőjéről, és ehhez kellene igazítani az átalakításokat. A hatalom viszont mindig csak a struktúrába piszkálgat bele, úgy, ahogy azt az éppen aktuális gazdasági, politikai helyzet kívánja.

– Minden orvos egyetért ezzel? A kamara ellenezte a vizitdíjat, az MSZP mégis fel tudott sorakoztatni olyan orvosokat, akik amellett foglaltak állást…

– Azért ne feledkezzünk meg az arányokról! Több mint 41 ezer orvosi diploma van az országban, 35 ezer orvos végez gyógyító munkát, s a kamara létszáma is 35 ezres. Ebből 300 aláírást tudtak összegyűjteni a vizitdíj mellett. Az orvosok elsöprő többsége úgy látta, a vizitdíj egyrészt megtörte volna az említett szolidaritáselvet, másrészt pedig egy különös kísérletet jelentett. Előszobája lett volna a több-biztosítós rendszernek, lakmuszpapírja annak, hogy a magyar társadalom elfogadja-e a hagyományos szolidaritáselv megtörését. Erről szólt ez az egész, és nem a 300 forintról.

– Tavaly ön arról beszélt a Demokrata Televízióban, hogy az összeomlás szélére sodródhat a háziorvosi rendszer. Változott azóta valami?

– Nem, a 2003-as esztendő nominális szintjén áll most is a finanszírozás, noha azóta rendkívül sokat romlott a forint értéke. Napjainkra újratermelődött a 2006-os, 2007-es válsághelyzet, olyannyira, hogy számításaink szerint 2009-re egyenesen a duplájára kellene emelni a havi finanszírozást. Csodálkozom a kormányzati logikán: mintha le akarnának ugrani a kilencedik emeletről. Tapasztalt politikusokként ugyanis tudniuk kellene, hogy az orvosi alapellátás magas színvonala az egyik olyan dolog, amivel hosszú távon is biztosítani lehet a köznyugalmat és a társadalom biztonságérzetét.

– Visszatérve a biztosítás kérdésére, van-e értelme annak a régiókra bomló állami rendszernek, amiről most az MSZP beszél?

– A tervezett öt vagy hét regionális hivatal felállításával csak az adminisztrációs költségek növekednének, noha most minden pénzt az alapellátás megmentésére, illetve fejlesztésére kellene fordítani.

– Azt mondják, így lenne verseny…

– Könyörgöm, miben? Ráadásul a verseny önmagában nem feltétlenül hoz minőségjavulást. A profit sokféle módon növelhető a minőségjavításon kívül, naponta látjuk, miként történik ez a gazdaságban. Az egészségügy viszont olyan specifikus emberi jelleget hordoz, hogy nem lehet kizárólag piaci szabályok és törvényszerűségek alapján bánni vele. Jellemző, hogy az EU is kihagyta a szolgáltatási direktívából az egészségügyet. Ezt persze nem kürtölte szét idehaza a kormány.

– Az SZDSZ továbbra is úgy érzi, megfogta az orvosokat. Azt mondják, hogy miközben önök farizeus módon tiltakoznak a magánbiztosítók ellen, aközben a hálapénzt elfogadják. Az SZDSZ szerint a magánbiztosítók megszüntetnék a hálapénzt…

– Mi köze van a két dolognak egymáshoz? A hálapénzt egyedül bérrendezéssel és egyidejű szankcionálással lehet kezelni. Egyébként ha valakinek nem érdeke a hálapénz megszüntetése, az elsősorban a mindenkori hatalom. Számára a hálapénz ugyanis az orvostársadalom megosztásának legfőbb eszköze. Ha nincs hálapénz, akkor összefog az orvoskar és a rossz körülmények, a gyatra fizetések miatt olyan kőkemény érdekérvényesítésbe kezd, amilyet még nem látott a világ. És persze felgyorsulna az elvándorlás is.

– Eddig is tömegével hagyták már el az országot…

– Összesen 2200 pótolhatatlan, többszakvizsgás orvosunk ment Nyugatra dolgozni. Regisztráltan. Ezen sem lehet csodálkozni. A rossz fizetések, az állandó zaklatottság, a ködös ötletek, átszervezések azonban más téren is megtették a hatásukat. Az 1960-as években még 600 fiatal végzett évente a budapesti orvosi egyetemen. Az én időmben, 1981-ben már csak 430, napjainkban viszont alig 200. Mindennek következtében vészesen elöregedőben van a magyar orvosi kar, egy újabb tragédia leselkedik tehát, de a fenyegető orvoshiányról nem akar hallani a kormány.

– Furcsa csiki-csuki zajlik az őszre tervezett népszavazással kapcsolatosan, amely a több-biztosítós, magánbefektetős rendszerről szólna. Úgy tűnik, a kormány politikai csapdába akarja csalni a kezdeményezőket azzal, hogy nem hoz egyértelmű döntést a februárban hatályba lépett biztosítási törvény visszavonására, most csütörtökön viszont az Albert házaspár beadta az összegyűlt aláírásokat. Ha a kormány most majd látványosan visszavonja a törvényt, akkor egy drága, de már feleslegessé vált népszavazást varr a kezdeményezők nyakába.

– A kormány is beleeshet a maga ásta verembe. Soha nem látott társadalmi összefogás alakult ki ugyanis a biztosítási törvény ellenében, és ezzel nem lehet játszani. Ötszázezer aláírás népszavazás nélkül is hatalmas erő, az Albert házaspár történelmi cselekedet hajtott végre.

– Tegyük fel, nem jön be a magántőke a magyar biztosítási rendszerbe. Hátradőlnek az orvosok?

– Egy dolog, hogy milyen rendszerben finanszírozzuk az egészségügyet, a másik, hogy milyen mértékben. A rendszer tekintetében megnyerhetjük a harcot, amelyet egy egészségnyereséget és nem pénznyereséget termelő egészségügyért folytatunk. Az azonban még hátravan, hogy több forrás biztosítására, magasabb szintű finanszírozásra szorítsuk a mindenkori magyar államot. Ma a GDP 4,3 százalékát költi az ország az egészségügyre, ez 50 százalékkal kevesebb az EU-átlag mértékénél. És folyamatosan csökken a hazai finanszírozás, míg tavaly 4,8 százalék volt, addig 2010-re már csak 3,9 százalékot adnának a jelenlegi kabinet szakemberei. Ebből már csodák segítségével sem lehetne egy működő, költségalapú egészségügyi rendszert fenntartani.

– Vagyis további harc következik… Erősnek érzik magukat hozzá?

– Feltétlenül. Horváth Ágnes azt mondta tavaly januárban, óva intik őket attól, hogy a szakma ellenkezésével szemben hajtsák végre az ágazatban a reformot, mert az nem lehet sikeres az orvosok közreműködése nélkül. De majd ők megmutatják, hogy igenis sikeres lesz! Most megkérdezném Horváth Ágnestől, hány óra van tulajdonképpen? A kormány nem hallgatott ránk, hallgatott viszont a társadalom, s ez perdöntő lett. Emlékezzünk csak, 2004-ben sem Csillag István SZDSZ-es gazdasági miniszter menesztésével kezdődött a Medgyessy-kabinet bukása, hanem a Kökény–Radnai-féle ellátásszervezői törvénytervezet nyomán kialakult küzdelemmel. És most, 2008-ban is az egészségügybe tört bele a politika bicskája.

– Az úgynevezett reformnak sajnos már halálos áldozatai vannak. Emberéletek kellenek ahhoz, hogy bebizonyosodjék egy koncepció használhatatlansága?

– A kamara időben felemelte a hangját. Bosszúból minden ilyen halálesetben az orvosokra igyekeztek kenni a bajt, az áldatlan körülményekről, a lehetetlen intézkedésekről senki sem beszélt. Ez a folyamat egyébként egy 1950-es párthatározattal kezdődött. De nemcsak a Rákosi-rendszer, hanem a mai országvezetés sem tudja belegyúrni abba a masszává gyengített tömegbe az orvoskart, amelyen ma a neoliberális elit szeretne uralkodni. Az orvostársadalom azonban önálló, historikus múlttal bíró szellemi entitás. És nem engedi magát.

– Milyen lenne egy ideális egészségügyi miniszter?

– A miniszter szó jelentése szolga. Úgy gondolom tehát, hogy az egészségügyi miniszter ne a kormány érdekeit képviselje a társadalom előtt, hanem fordítva, a társadalom érdekeit a kormányban. Azaz, ne a kormány, hanem a társadalom szolgálója legyen.

Sinkovics Ferenc