A Nemzetközi Valutaalapnak figyelnie kellene a realitásokra. Magyarország az egyik legnehezebb helyzetben levő uniós tagállam, és mégis nekünk írnák elő a legkisebb költségvetési hiányt, nyilatkozta a Nemzetközi Valutaalappal folytatott tárgyalások megszakadásáról Kósa Lajos, a Fidesz ügyvezető alelnöke a Magyar Televízió reggeli műsorában.

Igaza van Kósa Lajosnak. Miközben Nyugat-Európa nagy és erős gazdaságai közül Németország 5, Franciaország 8, Nagy-Britannia pedig 12 százalékos államháztartási hiánnyal zárja az idei évet, Magyarországtól idén 3,8, jövőre pedig 2,8 százalékos hiányt követelnek meg a nemzetközi szervezetek. Köztudott, Nyugat-Európában mindenki a költségvetés puhításával, állami pénzek gazdaságba pumpálásával próbál enyhíteni a gazdasági válságon – Magyarország számára azonban ezt már 2008–2009-ben sem engedte az IMF-megállapodás.

Múló ijedelem

– Gratulálunk a kormánynak, hogy 42 nap alatt másodszor is bedöntötték a forintot, mindkétszer 150-150 milliárd forintnyi kárt okozva a lakosságnak – vádaskodott a Parlamentben az IMF-delegáció távozásának másnapján Mesterházy Attila, a szocialisták frakcióvezető pártelnöke.

Kétségtelen, hogy aznap nagyon rosszul állt a forint árfolyama: péntekről hétfőre az euró hirtelen 281 forintról 291 forintra drágult, ami egyébként 15 hónapja nem látott rekordot jelentett. A következő napokban azonban megindult a helyzet normalizálódása, s a hét utolsó napjaira már ismét 285 körüli euró-árfolyamon jegyezték nemzeti valutánkat. Vagyis a piac belátta, mégsem akkora veszély Magyarország számára, hogy megszakadtak a Valutaalappal folytatott tárgyalások. A magyar államkötvények másodlagos piaci hozama, vagy a magyar államkötvényekre adott úgynevezett csődbiztosítás (CDS) ára eleve alig változott. Előbbi csupán 0,3 százalékponttal nőtt, a CDS-ek ára pedig a tárgyalások megszakadása után 3,7 százalékra emelkedett, ám hét végén már újra 3,3 százalékra csökkent (a 2008-as válság időszakában 7,2 százalékra is felugrott).

Az IMF delegációjának kéthetes tárgyalásai egyébként látszólag apróságokon buktak el. Irina Ivasenko, az IMF budapesti irodájának vezetője szerint a fő ok az volt, hogy Valutaalap nem értett egyet azzal, hogy a magyar kormány hosszú távon is ad hoc jellegű intézkedésekkel (bankadó, energia- és távközlési cégekre kivetett különadó) kívánta fenntartani a költségvetés egyensúlyát. Az idei évre ezt még elfogadhatónak tartották, jövőre azonban az adórendszer egészére vonatkozó átalakításokat vártak volna el. Kósa Lajos szavaiból pedig kiderül: a kormány viszont azt tartotta túlzásnak, hogy a Valutaalap további lakossági megszorításokat várt el.

– Nem látunk lehetőséget arra, hogy az IMF elvárásainak eleget téve megsarcoljuk azokat az embereket, akiket az elmúlt nyolc év szocialista kormányzása gatyára vetkőztetett – helyezte a vitát drámaibb megvilágításba Lázár János Fidesz-frakcióvezető. Hozzátéve, hogy igenis a bankoktól fogják beszedni a költségvetési kiegyensúlyozásához szükséges 200 milliárd forintot.

Valójában az IMF-fel folytatott tárgyalásokon a kormány nem követett el mást, csupán következetes maradt. Mint köztudott, a Fidesz már az idei évre is szerette volna az engedélyezett 3,8 helyett 5-6 százalékra felsrófolni a nemzetközi szervezetek által engedélyezett államháztartási deficitet, mivel a Bajnai-kormány költségvetése elrejtette a valós hiány egy részét. Ám ezt sem a Valutaalap, sem az Európai Unió nem engedélyezte. S ha már ez nem sikerült, legalább a jövő évre szerették volna elérni, hogy ne a Bajnai-kormány által ígért („utánunk az özönvíz” jelszóval vállalt), további megszorításokat követelő hiánycél szerint kelljen eljárni. A kormány akkor keményített álláspontján, amikor kiderült: a nemzetközi szervezetek ebben sem vállalnak partnerséget.

A további megszorítások ellenzésében egyébként az MSZP-n kívül minden parlamenti párt támogatta a kormányt. A jobbikos Hegedűs Tamás a parlamentben így fogalmazott: amíg a kormány a nemzet érdekeit védi, és a gazdasági mozgástér tágításáért küzd, számíthat pártja egyetértésére. Az LMP-s Scheiring Gábor pedig arról beszélt: pártja támogatja, hogy a kormány az IMF-fel, vagy bármely más nemzetközi gazdasági-pénzügyi intézménnyel szemben határozottan képviselje a magyar érdekeket.

A szocialisták felelőssége

A lakosság veszteségeit felhánytorgató Mesterházy Attilának mindenekelőtt azon kellett volna elgondolkodnia: ki a felelős azért, hogy Magyarország veszélyeztetett országgá vált a nemzetközi tőkepiacok szemében? Nem mintha nem tudná: egészen 2008-ig a szocialista kormányok felelős költségvetési gazdálkodás helyett hitelt hitelre halmoztak, jócskán visszaélve azzal, hogy a pénzpiaci szereplők elvesztették realitásérzéküket, és mindent hajlandók voltak finanszírozni.

Magyarország államadóssága a 2002-es 56 százalékról a 2010-es kormányváltásra a GDP 80 százalékára ugrott. A bizalom elvesztésében komoly szerepet játszott az is, hogy a Gyurcsány-kormány évről évre orruknál fogva vezette a nemzetközi szervezeteket. 2005-ben például az Európai Uniónak ígért 4,1 helyett 7,9 százalékos államháztartási hiánnyal zártuk az évet. 2006-ban pedig, Magyarország gazdaságtörténetének legfelelőtlenebb évében a tervezett 4,7 helyett 9,3 (!) százalékos deficittel zárt az ország. Hazánk ellen 2004 óta minden évben túlzottdeficit-eljárást kezdeményezett Brüsszel. Nem is beszélve 2005-ről, amikor Joaquín Almunia uniós pénzügyi biztos Budapesten személyesen derítette ki, hogy a magyar kormány könyvelési trükkök százaival kozmetikázza a költségvetést. E megtépázott bizalmi helyzetre zúdult rá a 2008-as nemzetközi válság, amikor a tőke pánikszerűen menekülni kezdett a megbízhatatlan és ingatagnak vélt országokból, Magyarország pedig az elsők között érdemelte ki ezt a minősítést. Ezek voltak az előzményei annak, hogy 2008 októberében – elsőként az Európai Unió történetében – hazánk kénytelen volt a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulni a talpon maradás érdekében.

De miről is szólt pontosan az IMF és a magyar kormány között kötött szerződés? Mindenekelőtt fontos leszögezni: annak időtartama mindössze két évre szólt. Eszerint tehát az első részletet 2008 novemberében, az utolsót pedig 2010 októberében folyósítja a szervezet. Eredetileg egyébként ennél is rövidebb lett volna. A szerződést mindössze 17 hónapra kötötték, vagyis idén áprilisban lejárt volna, ám a negyedik és az ötödik részletet nem hívta le a Bajnai-kormány, cserébe viszont elérte, hogy októberig elérhetők legyenek ezek az összegek. Nincs tehát semmi rendkívüli, még kevésbé aggasztó abban, hogy október után nem kap több IMF-pénzt az ország – ez az eredeti szerződés szerint is így lett volna.

Az egyetlen veszteség, hogy most az októberig esedékes utolsó hitelrészlethez sem juthatunk hozzá, ám az előzmények arról tanúskodnak, hogy erre az elmúlt egy évben már nem is volt szükség. A forint múlt heti múló megrogyását tehát inkább a befektetők hirtelen ijedelme okozta: a tenger túloldalán azt olvasták, hogy Románia után Magyarországon is megszakadtak az IMF tárgyalásai. Nem tudtak különbséget tenni, hogy míg Romániának égető szüksége van a nemzetközi szervezetek milliárdjaira, Magyarország az elmúlt időszakban már sikeresen finanszírozta magát a tőkepiacokról.

A szerződésben vállalt feltételeket egyébként szinte teljes egészében teljesítette a Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány. Jelentősen csökkentették a költségvetési deficitet, befagyasztották a közszféra béreit, törölték 13. havi járandóságukat, megnyirbálták a nyugdíjakat, az infláció mértéke alatt emelték a szociális ellátásokat.

A szerződésben az IMF a megszorító intézkedésekkel szinte azonos súlyú részben rendelkezik a bankszektor megmentésére kiírandó csomagról: a magyar kormány ennek lehetőségét is megteremtette, ám ezt a pénzintézetek alig vették igénybe, mivel jobb állapotban voltak, mint nyugat-európai társaik. A most folytatott tárgyalásokon azonban a Valutaalap úgy érezte: bár a folyósítási időszak októberben lejár, joga van beleszólni a megállapodáson túlnyúló szakaszok gazdaságpolitikájába is, mint például a 2011-es költségvetés. Tévedett.

Megélhetési rettegők

„Súlyos kockázatokat rejt Magyarország számára, ha kikerül az IMF védőhálójából” – rémüldöztek hazai elemzők a Világgazdaság hasábjain. Az első reakció még a hazai közgazdászszakmában is a döbbenet és a rettegés volt: mi lesz velünk az IMF nélkül? Pedig ők is tudták, mert tudniuk kellett, hogy Magyarország számára az utóbbi hónapokban már inkább súlyos kötöttséget, mint előnyt jelentett az IMF-szerződés. Az ország finanszírozása enélkül is megoldhatónak tűnt, ugyanakkor a szerződésre hivatkozva a Valutaalap gúzsba kötötte a kormányt. Nem engedték, hogy a nyugat-európai országokhoz hasonlóan Magyarország is növekedésösztönző gazdaságpolitikát folytasson, ehelyett az IMF szokásos receptjeit próbálták hazánkra erőltetni: megszorítások, adóemelések, a nemzetközi tőke érdekeinek mindenek fölé emelése. A Valutaalap delegációjának kivonulása után erre célzott Matolcsy György: ideje, hogy Magyarország visszanyerje nemzeti függetlenségét.

– Az IMF-nek köszönettel tartozunk, hogy kihúzta Magyarországot a rossz politika miatti bajból. De szeretném leszögezni, hogy a szerződés 2010 októberében lejár. Ezután az Európai Unióval tárgyalunk a jövő évi hiánycélról – erősítette meg Matolcsy szavait csütörtöki parlamenti beszédében Orbán Viktor miniszterelnök.

A nemzetközi pénzvilág azonban rögtön másnap tudomásunkra hozta: nem érdekli hazánk valós pénzügyi helyzete, jelenleg önmagában rossz pontnak számít, ha egy kis ország felfüggeszti a Valutaalappal folytatott tárgyalásokat. A Moody’s hitelminősítő bejelentette, felülvizsgálja Magyarország besorolását. Ennek hatására a pénzpiacokon újra végigfutott a pánik. A forint megint zuhanni kezdett, és a budapesti tőzsde újra elveszítette azt a nyereségét, amit a hétfői pánik óta visszaszedett.

Magyarország temetése azért tűnik különösen igazságtalannak, mert a tavalyi, vagy akár az idei költségvetési adatokból világosan látszik: hazánk az unió egyik legfegyelmezettebb tagállama lett. A mi idei 3,8 százalékos államháztartási hiányunknál mindössze öt tagállam tudott jobbat felmutatni. Két gazdag skandináv és két kifejezetten szegény tagország (Bulgária és Észtország), valamint Luxemburg.

A büszke nyugat-európai országok – akikről vélhetően kedvezően vélekedik a Valutaalap vagy a Moody’s – jellemzően 5-7 százalék közötti hiánnyal zárják az idei évet, de Spanyolország, Írország vagy Nagy-Britannia 9 százaléknál is nagyobb deficittel terheli meg a közösségi kasszát. Németország államháztartási hiánya idén 5 százalék lesz, a német Frankfurter Allgemeine Zeitung mégis meg merte engedni magának a kioktató hangnemet: „az új (magyar) kormány elhatárolódni látszik elődje takarékossági irányvonalától, s fontos, hogy a Nemzetközi Valutaalap ezt a politikát ne támogassa, de még csak ne is tolerálja”. Ennyit jelent a sötét múlt: hogy 2002–2006 között a szocialista kormányok a hazudozás, a trükközés szinonimájává tették a magyar politikát. A nemzetközi pénzvilágnak már attól görcsbe rándul a gyomra, ha Magyarország önálló gazdaságpolitikát kíván folytatni: ez valami új trükk?

Az önbeteljesítés veszélye

Hiába van tehát hazánk költségvetése rendben, az elmúlt években összeszedett rossz megítélés miatt még az is előfordulhat, hogy tényleg rosszul sül el az IMF-tárgyalások megszakadása. Hazánknak ugyanis a következő két évben valóban komoly pénzeket kell visszafizetnie 2008-as hitelezői: a Valutaalap, az Európai Unió és a Világbank felé. Három év türelmi idő után 2011-ben 2 milliárd, 2012-ben 4,1 milliárd, 2013-ban 5,7 milliárd, 2014-ben 2,5 milliárd euró fizetési kötelezettség terheli az országot. Amennyiben a nemzetközi befektetők tényleg elhiszik, hogy Magyarország egy gyenge lábakon álló, veszélyeztetett ország, mindez akár önbeteljesítő jóslattá is válhat. Amennyiben a piac nem hajlandó biztosítani az összeget (valamint a magánszektor felé lejáró, szintén több milliárdos tartozásállományt), 2008 mintájára ismét csődközeli helyzetbe kerülünk.

Elemzők ezzel kapcsolatban már fel is vetették: a Nemzeti Bank kénytelen lesz ismét kamatot emelni – szélsőséges esetben a jelenlegi 5,25-ről 9-10 százalékra emelni a jegybanki alapkamatot –, hogy az állampapírpiacon biztosítani tudja a kellő érdeklődést. Ha ez tényleg így történne, az viszont 500 milliárd forint többletkiadást jelentene az amúgy is feszített költségvetésnek. S itt válik hangsúlyossá a szocialista kormányok másik bűne: az államadósság felelőtlen elengedése, ami a jelenlegi kényszerpályára lökte az országot. Matolcsy György egyébként úgy véli: 60 százalék alatt van az az államadósságszint, ami mellett független gazdaságpolitikát folytathatna az ország. Erre utoljára 2004-ben volt példa.

Arra egyébként az Orbán-kormány is számított, hogy az elmúlt években összeszedett rossz megítélés miatt nehéz lesz a piacról finanszírozni a 2011–2012-es törlesztőrészleteket. Szapáry György vezetésével ezért kezdtek tárgyalásokat a Valutaalappal egy 2011-ben megnyitásra kerülő új szerződésről. Készenléti hitelkeretről lett volna szó, amihez csak akkor nyúlt volna az ország, ha tényleg bedugulnak a piaci források. Erre viszont valószínűleg épp azért nem került volna sor, mert az IMF-védőháló Magyarországot eleve biztonságos célpontként tüntette volna fel. A tárgyalások felfüggesztésével most valóban kockázatosabb terepre merészkedett a kormány. A következő hónapok kérdése az lesz: sikerül-e a piacokat rávenni, hogy az elmúlt években összeszedett gyanakvás, negatív reflexek helyett az ország valós helyzetét figyeljék.

Kárász Andor

Magyarország és az IMF

Nem először fordul elő, hogy Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap nem tud megegyezni a megszorítások mértékében. Hazánkban a szocializmus évei alatt még az „imperialista térnyerés” egyik eszközeként tekintettek a Valutaalapra. 1982-re azonban hazánk annyira eladósodott, hogy csatlakozni kényszerült a szervezethez, amelytől 600 millió dolláros kölcsönt igényelt a fizetésképtelenség elkerülésére. Ezt újabb hitelek követték: hazánk 1988-ig több részletben 1,3 milliárd dollárt vett fel az IMF-től és társszervezetétől, a Világbanktól.

A rendszerváltozás után élt a Valutaalap segítségével az Antall-kormány is. 1992-ben azonban a Kupa Mihály vezette tárgyalások sikertelenül végződtek: az IMF nehezményezte, hogy Magyarország elszabotálja az államháztartási reformra tett ígéreteit, és ennek következtében a korábban ígértnél sokkal magasabb szintre emelkedett a költségvetési hiány. A Nemzetközi Valutaalap nem kötötte meg hazánkkal a három évre szóló készenlétihitel-megállapodást, majd 1993-ban és 1994-ben is zátonyra futottak a tárgyalások. 1995-re Magyarország a csőd szélére került. A frissen kinevezett pénzügyminiszter, Bokros Lajos, valamint a szintén új jegybankelnök, Surányi György immár a Valutaalap nélkül látott hozzá a szervezet által követelt feltételek megvalósításához.

A Bokros-csomag brutálisan teljesítette az IMF neoliberális elvárásait: a nemzeti valuta leértékelését, a szociális juttatások megnyirbálását, a bérek csökkentését. Emellett a privatizációt: ekkor adta külföldi kézbe az állam az erőműveket, energia- és gázszolgáltatókat. Ennek ellenére az IMF csak utólag volt hajlandó készenlétihitel-megállapodással támogatni az intézkedéseket. Az 1996-ban rögzített keretből azonban végül alig hívott le valamint az ország. 1998-ra hazánk a felvett hiteleket visszafizette, innentől nem volt dolgunk a Valutaalappal. A 2002-ig regnáló Orbán-kormány egyik fő célkitűzése az eladósodás elkerülése volt, ekkor nemhogy hiteleket nem vettünk föl, de sikerült az államadósságot soha nem látott alacsony szintre, a GDP 52 százalékára leszorítani. 2002-ben még a szervezet budapesti irodáját is bezárták, arra hivatkozva, hogy EU-tagságunk elnyerése után már úgysem lesz szükségünk az IMF támogatására.

A Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány ellenben nagyon is igénybe vette a külföld hiteleit populista osztogató politikájának megvalósításához, ezt azonban a tőkepiacokon akkor bőséges „forró pénzekből” fedezte. Tette ezt annak ellenére, hogy Gyurcsány Ferenc többször kijelentette: nem tarthat végtelenségig a világra akkor jellemző „olcsó pénz” időszaka, s a kijózanodás pillanatában a forró pénzek pillanatok alatt elhagyhatják az országot.

Ebben a helyzetben köszöntött Magyarországra 2008 ősze, amikor az amerikai ingatlanhitelezés összeomlása megrengette a pénzpiacokat, s a befektetők a kisebb kockázatokkal szemben is bizalmatlanná váltak. A nemzetközi tőkepiacok befagytak, Magyarországnak fél év alatt 26 milliárd eurónyi tartozást kellett volna visszafizetnie – miközben jegybanki tartalékai csak 17 milliárdra rúgtak. Több mint egy évtized után Magyarország ekkor kényszerült ismét igénybe venni a Nemzetközi Valutaalap forrásait.

A csendőr visszatér

„Nagy lehetőség a világgazdasági válság a Nemzetközi Valutaalapnak, hogy helyreállítsa az elmúlt évtizedben megtépázott tekintélyét” – írtuk lapunkban másfél évvel ezelőtt (Demokrata, 2009/17). Az IMF ugyanis a hetvenes-kilencvenes években még a világ pénzügyi rendszerének egyik fő pillére volt, mivel óriási pénzeket tudott biztosítani egy-egy bajba jutott ország megsegítésére. Ám a hitelekért követelt kemény, sokszor irracionális feltételek a gazdasági krízis megoldásának mellékhatásaként gyakran társadalmi válságot hoztak a „megsegített” országokba. Ezért amikor az ezredforduló környékén a világ tőkepiacain érthetetlen optimizmus uralkodott el, és a befektetők gyakorlatilag bármit hajlandók voltak finanszírozni, a kormányok inkább a piacok felé fordultak költségvetési problémáik megoldásáért, s a Nemzetközi Valutaalap fokozatosan jelentéktelenségbe süllyedt.

A szervezet térvesztéséhez hozzájárult az is, hogy a kilencvenes évekre kiderült: az IMF kettős mércével mér, vagyis a bajba került szegény országokban azokat a neoliberális gazdasági-társadalmi intézkedéseket követeli meg, amiket a fejlett nyugati államok messze elkerülnek. Az IMF által ajánlott tipikus receptek a valuta leértékelése, a bérek és a szociális juttatások csökkentése, adóemelések, a szabad piaci viszonyok bevezetése és a privatizáció voltak. Ezen intézkedések haszonélvezője jellemzően a külföldi tőke: hisz azon túl, hogy visszakapja a kölcsönadott pénzt, a piacok felszabadítása révén betörhet az adott piacra, sőt a privatizációval tulajdont is szerezhet az adott ország gazdasági erőforrásai fölött.

Azóta kiderült, hosszú távon a szervezet által ajánlott receptek nem feltétlenül oldják meg a gazdasági válsághelyzetet. Argentínában például a privatizáció utóhatásaként a külföldi befektetők kiszívták az országból a tőkét, majd az IMF újabb tanácsait követő megszorítások és adóemelések 2001-ben szociális lázadáshoz vezetett, aminek következtében a bankrendszer is összeomlott.

Politikai kudarcként is értelmezhető a szervezet venezuelai szereplése, ahol a nagyfokú élelmiszer- és üzemanyag-áremelések nyomán kirobbanó lázongások a rendszer bukásához és Hugo Chavez elnök uralmához vezettek. A dél-amerikai országokat egyébként is kétes sikerrel tudta a szervezet „megmenteni a csődtől”, hiszen Argentína, Brazília vagy Mexikó is újra és újra a Valutaalap forrásaira szorult.

A Valutaalap tekintélye különösen nagyot csorbult a kilencvenes évek végi kelet-ázsiai válság során. Az úgynevezett „kis tigrisek” ugyanis az IMF tanácsadóira hallgatva felszabadították pénzpiacaikat, aminek következtében rövid úton áldozatául estek a spekulációs tőke karvalyszellemének. A hirtelen beáramló forró pénzek felhajtották az árakat, elszegényítve a helyi lakosokat, majd amikor ugyanolyan gyorsan távoztak, maguk mögött összerogyasztották a gazdaságot. Mindezek eredményeként a kilencvenes évek második felére a Nemzetközi Valutaalapot – a vele általában együttműködő Világbankkal együtt – a szegényebb államokban a „világ csendőreként” kezdték emlegetni. Olyan csendőr, aki ravasz pénzügyi eszközökkel biztosítja a nagy nyugati gazdaságok világuralmának fenntartását.

Úgy tűnik most, a mintegy évtizedes kényszerszünet sem volt elég, hogy a Valutaalap felülvizsgálja stratégiáját. Bár 2008 őszén Magyarországgal, Szerbiával vagy Romániával még meglehetősen enyhe feltételekkel szerződött, azóta ismét bekeményített. Legújabb példája ennek a Magyarországgal való tárgyalások megszakítása, amelyet a Financial Times így kommentál: „nagyon ritkán fordul elő, hogy a tárgyalások így elakadjanak, mivel az egyes országok általában nagyon igyekeznek, hogy a tárgyalódelegációk megelégedésére szolgáljanak”.

„Megelégedésre szolgálni” – ez volt a kulcsszó.