– Sokan azt abban bíznak, hogy az újabb és újabb akadémiák megalakulása hozhat megváltást a magyar futballnak. Valóban ez a helyes út?

– Az akadémiai rendszer világszerte eredményesen működik, ugyanakkor korántsem mindegy, milyen módszerekkel építkeznek. Hadd mondjak egy példát! Több mint négy és fél esztendeig dolgoztam a Borussia Mönchengladbach utánpótlásában, ahol egy idő után rájöttek arra, hogy sok fiatalnak nem tesz jót, ha kiszakítják az addigi környezetéből. Ez ugyanis később olyan lelki, mentális problémákhoz vezethet az erre érzékenyebbeknél, amelyek aztán az egész profi pályafutást kettétörhetik. A futballszurkolók számára legismertebb eset talán Sebastian Deisleré, aki 15 esztendős korától nevelkedett Gladbach akadémiáján, ott is mutatkozott be a felnőttek között, kivételes tehetségnek tartották. Később leigazolta a berlini Hertha, majd a Bayern München, 36 alkalommal volt válogatott, vagyis minden adott volt ahhoz, hogy valóban klasszis legyen. Ugyanakkor mindeközben depresszióval és talán ebből is következően gyakran sérülésekkel küszködött, s 27 évesen, amikor elvben a csúcson kellett volna lennie, visszavonult. Pedig talán még most, 33 évesen is játszhatna. Vagy említhetném Andrij Voronint, akit 16 évesen Ukrajnából szerződtettünk, s bár voltak jobb időszakai, ő sem futotta be azt a pályát, amit jósoltak neki. Vagyis nem biztos, hogy minden fiatalnak jót tesz, ha távol kerül a családtól, a barátaitól, és egy akadémián, több száz másik gyerek között próbálják úgymond ideális labdarúgóvá formálni. Nem mindenkit fogad be a közeg, nem mindenki tud kamaszkorában beilleszkedni egy ilyen közösségbe. Ám ettől még lehet jó csapatember, nagyszerű játékos.

– Tehát az akadémiai rendszer nem jó?

– Inkább úgy mondanám: ha csak hat-hét-nyolc „futballistagyár” működik, akkor nagy a hibalehetőség. Ahhoz, hogy több tehetséget találjanak és utána építsenek fel, az kellene, hogy országszerte minél több klubnál működjön színvonalas utánpótlásműhely, s így nem kellene minden kiválasztott gyereket nyolcvan-száz kilométerre hurcolni a családjától. Sőt arra sem lenne szükség, hogy az akadémiák többsége bentlakásos legyen. Egyébként az említett okok miatt van veszélye annak is, hogy minden tehetségesebbnek látszó fiatalt igyekeznek külföldre küldeni. Nem hiszem, hogy tévedek az arányokat illetően: szerintem az elmúlt években több fiatalon külföldre került magyar tehetség tűnt el, mint ahány később beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

– Milyen hibalehetőségek vannak még?

– Például, ha nem figyelnek oda már a kiválasztásnál arra, hogy egy-egy gyereknek mik az erényei és hiányosságai. Elküldenek mondjuk olyan fiatalokat, akik nem felelnek meg valamelyik elvárásnak, de másban jók lennének, vagy ha le is igazolják, nem az adottságainak leginkább megfelelő posztra képezik. Megint egy németországi példa. A kezem alatt futballozott a Gladbachnál Marcell Jansen, akit Magyarországon egyes helyekről talán kirostálnának. Védő létére nem csupán erős testalkatú nem volt, valószínűleg egy nagyobb széllökés is elfújta volna, de még csak nem volt igazán technikás sem. Az viszont már tizenéves korában látszott, hogy a balhátvéd posztjáról indulva, bejátssza a teljes bal oldalt, jól ad be és nagyszerűen lát a pályán. Nem a cselezést erőltettük, nem is lett belőle izomkolosszus, viszont ma már van több mint kétszáz Bundesliga-meccse és negyvennél több válogatottsága.

– Tud magyarországi ellenpéldákat? Akik nem tartanak ott, ahol tarthatnának?

– Ott van Böde Dániel. A Fradi válogatott támadója kapcsán huszonhét évesen, közel kétszáz első osztályú meccsel a háta mögött még mindig vitatéma, hogy hol a legerősebb: előretolva, vagy a csatártárs mögött, kicsit hátrébb vonva. Itt van egy robosztus alkatú, ugyanakkor kivételesen gólérzékeny játékos, aki évek óta stabilan két számjegyű találatot szerzett a Paksban és most a Ferencvárosban is bajnokságonként. De meggyőződésem, hogy még ennél is több lenne benne, ha megkapta volna a megfelelő képzést, és még inkább ráerősítenek kiemelkedő gól-erősségére. Kíváncsian figyelem a Videoton fiataljának, Kovács Istvánnak a pályáját is. Jól cselez, lát a pályán, intelligens. De hány gólt szerzett eddig?

– Hetven NB I-es meccsen hetet.

– Na, ez az. A mai futballban egy kreatív középpályásnak nem tíz meccsenként kell gólt szereznie. Ha nagy játékos akar lenni, márpedig a lehetőség megvan benne, akkor erre nagy hangsúlyt kellene fektetni. Ez egyébként a magyar válogatott egyik problémája is: a támadó középpályások nem kellően eredményesek. Ha az utóbbi időszakot nézzük, Koman vagy Hajnal is ritkán talált be, de Dzsudzsák Balázs játékában is lehetne több gól.

– Az elmúlt években volt néhány kapus, középpályás és csatár is, aki sikeres volt külföldön. Viszont ami feltűnő: a Magyarországon nevelkedett védők közül az elmúlt tíz évben talán csak Juhász Roland futott be érdemi karriert, ő is Belgiumban…

– Visszakérdeznék. Emlékeznek még Juhász Roland bemutatkozására?

– Az MTK-ban debütált az élvonalban. Csatárként.

– A felnőttek közé bekerülve tűnt csak fel, hogy bár gólérzékeny, de középhátvédként emelkedik ki igazán a magyar mezőnyből? Milyen pályát futhatott volna be, ha 14-15 éves korától erre a posztra képzik. Amúgy a probléma, amit felvetettek, szintén a kiválasztás kérdésköre. Olyan nincs, hogy a magyarok genetikusan alkalmatlanok védőnek. De az sem helyénvaló, hogy korábban olyan klasszisok születtek, mint Hidegkuti, Puskás, később Albert, Fazekas, Bálint, Martos, Törőcsik vagy Nyilasi, hogy csak néhányat említsek, míg az elmúlt húsz évben egyetlen igazán kiemelkedő játékost sem adtunk a világnak. Voltak tehetségek, de valamiért mindegyikükből hiányzott valami, ami klasszissá tette volna őket. Ez nem időszakok vagy genetika kérdése. Kiválasztás és nevelés. Nézzék meg, a németekről azt terjedt el: azért tudnak jók lenni, mert mindenkit bedarálnak erővel, akarattal. Ehhez képest ma milyen futballt láthatunk a Bayerntől, a Dortmundtól vagy a válogatottól? Látványos és eredményes játékot. Megnézték a riválisok erényeit, változtattak a módszereken, s ez működik is.

– Szóval a két kulcsszó: kiválasztás és tudatos képzés.

– És ha elsőre furcsán is hangzik: futballra kell nevelni a fiatalokat. Sok helyről hallottam az elmúlt években, hogy egy másfél órás magyarországi edzésnek csak nagyjából a felén, 40-50 percet tréningeztek labdával. Ha ez így van, az döbbenetes. Különösen a gyerekeknél fontos, hogy minden gyakorlatot labdával végezzenek. Egyrészt azért, hogy ne vegyük el tőlük a játék örömét. Másrészt, mert nem atlétákat képzünk, hanem labdarúgókat. Itt mindent labdával kell megoldani. A labdával kell tudni dinamikusan megindulni, gyorsan irányt változtatni, lendületesnek lenni. Akinek megy labdával, annak menni fog anélkül is. Fordítva korántsem biztos. És nem Cooper-teszten kell egyhuzamban 12 kilométert futni, állandó sebességgel, hanem a kilencven perc alatt hol sprintelve, hol kocogva, váltakozó iramban. Ezt a hibát egyébként Litvániában is elkövetik. Kapitányságom alatt nagy vitáim voltak a szövetséggel, mert azt láttam, hogy a központi akadémián fizikailag kiválóan felépítik a fiatalokat, viszont ha alacsony, fordulékony játékosokkal felálló ellenféllel játszottak, akkor rendre kikaptak. Erővel bírták az iramot, jó felépítésűek voltak, de mégsem tudták követni a játékot.

– A magyar válogatott lemarad a 2014-es világbajnokságról is. Mi kellene ahhoz, hogy néhány éven belül erősebb legyen a nemzeti csapat?

– Többek között erősebb hazai liga. Vannak persze szabályt erősítő kivételek, mint például most a vb-selejtezők egyik meglepetéscsapata, Bosznia, de ehhez az is kell, hogy a válogatott alapemberei a klubjukban is fontos szereplők legyenek. Alapvetően azok az országok tudnak tartósan eredményesek lenni, ahol színvonalas a bajnokság is. Ha nyolc országból, nyolc különböző futballkultúrából kell összeszedni a keretet, akkor sokkal nehezebb egységes csapatot gyúrni. Pláne, ha a kulcsemberek egy része nem is játszik rendszeresen a klubjában.

– Örök vitatéma a klubok és a válogatott kapcsán is: magyar vagy külföldi szakvezető? Bár meglepetésre Pintér Attila lett a szövetségi kapitány, a közvélemény nagy része külföldi edző kinevezésében bízott.

– Több mint hét éve dolgozom külföldön, úgyhogy furcsa lenne, ha a külföldi trénerek magyarországi szerepvállalása ellen ágálnék. Ugyanakkor egyvalamit ne felejtsünk el: ahogyan mi építettük fel egykor az Aranycsapatot, úgy mi, magyar emberek juttattuk arra a szintre is a labdarúgásunkat, ahol két évtizede van. Úgyhogy a felemelkedés útját is nekünk kell megtalálni. Persze fontos, hogy kövessük a miénknél fejlettebb futballkultúrákat, alkalmazzuk a bevált módszereket, és előrébb vihet az is, ha felkészült külföldi edzők vállalnak munkát Magyarországon. Azonban lényeges, hogy ne messiást lássunk egy holland, egy olasz, egy német, egy portugál szakemberben. Átfogó reform nélkül egyetlen ember, mondjuk egy külföldi kapitány sem tudná az egész labdarúgást megmenti. Nem láttam még máshol olyan politikai támogatást a foci mögött, mint az elmúlt három évben Magyarországon, úgyhogy nem lenne szabad elszalasztani ezt a kivételes lehetőséget.

Bándy Péter

xxx

Udvarhelytől Litvániáig

Az 1964-ben Székelyudvarhelyen született László Csaba mindössze 21 évesen igazolt Németországba, ám egy súlyos sérülés miatt hamar félbeszakadt játékos-pályafutása. Ezután elvégezte a kölni főiskolát, majd éveken át a Borussia Mönchengladbach utánpótlásában dolgozott a 16 éves korosztályokkal. Innen hívták Magyarországra 2004 elején, hogy legyen Lothar Matthäus szövetségi kapitány pályaedzője. Fél évvel később a Ferencváros vezetőedzője lett, a Fradival bajnoki ezüstérmet szerzett és bejutott az UEFA-kupa csoportkörébe. A pénztelenség miatt azonban elküldték, így lett 2006-tól két évig Uganda szövetségi kapitánya. Az ország ezalatt közel nyolcvan helyet javított a világranglistán. Csodaembernek hívták, hősként tisztelték. A következő állomás Skócia, a Hearts csapata volt, amellyel nagy meglepetésre bronzérmet szerzett, s az év edzőjének választották. Később a belga élvonalban dolgozott, majd idén őszig, bő másfél évig a litván válogatott szövetségi kapitánya volt.

László Csaba az egyetlen olyan aktív magyar tréner, aki dolgozott hazánkban, majd később sikeres edzői karriert épített külföldön.

xxx

Új szövetségi kapitány: furcsa döntés

Nagy meglepetésre Pintér Attila, a Győri ETO eddigi vezetőedzője lett a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya. A nemzeti csapat őszi, bukaresti és amszterdami veresége után a közvélemény külföldi kapitányt várt, általános vélemény volt, hogy ez nyithatná meg az utat a magyar labdarúgás gyökeres megújítása előtt. Hiába ad ugyanis a kormány páratlan támogatást a sportágnak – a stadionépítésekkel, vagy épp az utánpótlás-nevelés anyagi hátterét segítő TAO-támogatásokkal –, ez kevés a fellendüléshez az átfogó reform nélkül.

Október közepén még úgy tűnt, Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke is hasonlóan látja.

– Valószínű, hogy külföldi lesz a kapitány, mert nem látom, hogy itthonról ki lenne most képes a feladat ellátására, de ez még nem eldöntött kérdés. Egy nagyon jól képzett, jó tapasztalatokkal rendelkező és egy nagyon kemény edzőt keresünk a posztra – mondta Csányi október 16-án.

Pintér kinevezésének december 19-i bejelentése után már teljesen más véleményt fogalmazott meg:

– Nem lehet azzal vádolni, hogy (Pintér) annak a régi garnitúrának a tagja, akik az elmúlt 30 évben eljuttatták a magyar futballt oda, ahová eljutott. Bár nem értek feltétlenül egyet azzal, hogy ez az ő hibájuk.

Az új kapitány kritikusai azt is megemlítik: nem könnyű ember, akit sem a Ferencváros, sem a Győr szurkolói nem tudtak igazán elfogadni trénerként, holott mindkét klubot a csúcsra vezette. Ráadásul a Fradinál és most, az ETO-nál is arról lehetett hallani, rossz a kapcsolata a játékosaival. Másfelől viszont az is tény, hogy 47 esztendősen, 19 évnyi edzősködés után imponáló a statisztikája: két bajnoki cím (FTC, Győr), két Magyar Kupa-győzelem (FTC, Sopron), két Szuperkupa (FTC, Győr), két bajnoki bronzérem (Győr).

Pintér Attila állítólag azzal győzött a lehetséges külföldi trénerekkel szemben, hogy gyors sikert ígért, célként kitűzve a 2016-os Eb-n való részvételt, ami kétségtelenül nagy áttörés lenne azután, hogy válogatottunk 1986 óta nem szerepelt világversenyen. Legyen igaza…

(bp)