Kibékülhetnek-e a szlovákok és a magyarok?

Megkéseltek egy húszéves magyar férfit Pozsonyban március elején, mert magyarul beszélt. Nem rúgott ki a hámból, nem énekelte részegen az éjszakában, hogy „miénk lesz még Kassa, Pozsony, Eperjes!”, csak a barátaival beszélgetett a Šafárik téren, egy gyorsétterem standja előtt. Ekkor lépett hozzájuk egy idegen férfi. Kérdőre vonta a fiatalokat, hogy miért beszélnek magyarul, majd dühbe gurulva a Duna túloldalára küldte őket („Maďari za Dunaj” – régi magyarellenes szlovák mondás – a szerk.). Ezután előrántott egy kést, és megvágta az egyik magyar férfi állát. Az áldozat a sürgősségire sietett, majd a rendőrségre ment. Hajtóvadászat nem indult, de azóta állítólag azonosították az elkövetőt. Személyazonosságát még nem hozták nyilvánosságra, pedig az sok mindent megmagyarázhatna.

A pozsonyi magyarellenes késeléses támadás hírére mindenki felkapta a fejét, mert már nem szokás a magyarverés Szlovákiában. Persze, mindannyian emlékszünk Malina Hedvig 2006-os ügyére vagy a hírhedt DAC–Slovan-mérkőzésre 2008-ban Dunaszerdahelyen. Az akkori közhangulat forrása a Mečiar-érában keresendő, amely 1998-ig tartott. A független Szlovákia létrejöttével a felvidéki magyar közösség ki lett szolgáltatva egy sovén, kiskorú szlovák elitnek. Ebből következett, hogy Szlovákiában nagyon rossz volt magyarnak lenni, az elnyomás a hétköznapokban is megmutatkozott. A fordulat annak tulajdonítható, hogy a politikai elit felismerte, a két ország geopolitikai realitásai alapvetően azonosak, a kultúránk rokon vonásairól nem is beszélve, így nem éri meg a szembenállást tovább gerjeszteni. Éppen ezért nagyjából 2010 után komolyabb etnikai konfliktus nem történt Felvidéken. De vajon mi a helyzet most?

Hallgat a „fent”?

A felvidéki magyar és a szlovák média is beszámolt a késelésről, a legtöbb szlovák politikus mégsem szólalt meg, pedig a pozsonyi rendőrségi szóvivő is azt nyilatkozta, hogy az áldozat magyar nemzetisége valóban a támadás kiváltó oka lehetett. Robert Fico vagy Andrej Danko (az ultranemzeti SNS elnöke) részéről ez nem meglepő, de feltűnő, hogy olyan demokráciabajnok politikusok, mint Ódor Lajos korábbi miniszterelnök vagy Hamran István (korábbi országos rendőrfőkapitány, politikus) sem reagáltak érdemben. Igaz, Matúš Šutaj-Eštok szlovák belügyminiszter azt nyilatkozta az újságíróknak, hogy szeretné, ha Szlovákia biztonságos ország lenne mindenki, így „a kisebbségek számára is, hogy minden kisebbség biztonságban érezhesse magát. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy az ilyen incidensek ne ismétlődhessenek meg.”. A Magyar Szövetség és Szijjártó Péter külügyminiszer természetesen megszólalt az ügyben, de a szlovák politikusok közül csak Ondřej Dostál, a Szabadság és Szolidaritás (SaS) parlamenti képviselője, illetve a Polgári Konzervatívok (OKS) elnöke ítélte el a pozsonyi gyűlölet-bűncselekményt. Nagyjából kétszázan tiltakoztak a késes támadás ellen Pozsonyban, a rendezvényt „A magyarokat a Duna túloldalára” névvel hirdették meg, és jelképesen átsétáltak a pozsonyi Öreg-hídon, majd vissza.

A fentebb említett súlyos incidensekhez hasonló eset nem történet a kétezres évek óta, ám Hajtman Gábor politológus szerint a Slovan–DAC-mérkőzéseken még mindig lehet hallani a Slovan-drukkerektől azt a bizonyos „üsd, üsd a magyart fejbe!” rigmust. Hajtman Gábort különösebb inzultus vagy konfliktus soha nem érte, rengeteg szlovák barátja és ismerőse van. Sőt, sokszor igyekszik elmagyarázni nekik a felvidéki magyarok helyzetét, amit a többség meg is ért, de az egyetemen voltak szlovák kollégái, akik megkérdezték tőle, hogy mikor költözött Szlovákiába, illetve számonkérték rajta, hogy magyarként vajon kinek szurkol a szlovák–magyar mérkőzésen.

– Amikor a külügyminisztérium gyakornoka voltam, egy munkám során házakhoz kellett járnunk, és egy magyar faluban, Perbetén egy szlovák kollégám tanított be. Amikor az ott élő idős néniknek ő kezdett el magyarázni, láttam, hogy nem értik. Ekkor feléjük fordultam, és magyarul próbáltam elmondani nekik a lényeget, mire a szlovák srác rám kiáltott: „Szlovákiában szlovákul!” Az idős hölgyek azonban mellém álltak és figyelmen kívül hagyták őt. A kollégám elég ingerülten távozott. A politológus szerint felvidéki a magyarok és a szlovákok viszonya javult az elmúlt időszakban, mivel egyre több a találkozási lehetőség, ez pedig segíti a kölcsönös megértést, ám a folyamat korántsem ért véget.

– Összetett kérdés. Általában nincs különösebb feszültség a két nép között, de rengeteg az egyedi eset. A viszonylagos nyugalom annak köszönhető, hogy a magyar kérdés nincs napirenden. A szélsőséges vagy intoleráns embereket pedig más témák foglalkoztatják. Szlovákiában nagy a törésvonal a vidék és az urbánus réteg között – mondta Hajtman Gábor.

Szlovákiában mostanában országszerte tüntetnek Robert Fico ellen, és a politológus szerint helyi, felvidéki szemszögből másképp látszanak a dolgok.

Elszigetelt eset?

Szlovákia és Magyarország mostanában többször működött együtt európai szintű politikai ügyekben, ezért javultak az államközi kapcsolatok – nota bene, a szlovák liberálisok sem feltétlenül kedvelik a magyar közösséget, ezért jobb, ha a két országnak olyan kormánya van, amely együtt tud működni. Lehet, hogy a pozsonyi késelő részeg volt, ezért kezdett bele ebbe a magánakcióba, ám ha nem, akkor elképzelhető, hogy egyfajta mesterséges feszültségkeltés zajlik a szűkebb régiónkban a nagyhatalmak részéről (ebből a szempontból Ukrajna is nagyhatalomnak számít, ügynökei által).

Az esetnek egyelőre nincs komolyabb politikai következménye, de várjuk ki a végét, hiszen feszültség mindig akad. Tavaly Martina Šimkovičová, Szlovákia szélsőjobboldali kulturális minisztere szigorítani akarta a nyelvtörvényt. A postákon, a vasúti és más közlekedésben kötelező lett volna a szlovák nyelv használata, és minden emléktáblán, feliraton, reklámban az első helyen kellett volna szerepelnie a szlovák szövegnek, a köztéri feliratok és reklámok esetében ráadásul nagyobb betűkkel. Ám ezt szerencsére diplomáciai úton kivédte a magyar kormány. Egy másik nyugtalanító ügy is akadt idén: az úgynevezett Szlovák Értelmiségi Szövetség feljelentést tett a szlovák törvénykönyv egyik cikkelye alapján, miszerint aki „csoportot, mozgalmat hoz létre, vagy olyan ideológiát támogat vagy népszerűsít, amelynek célja az alapvető jogok és szabadságok elnyomása, továbbá faji, etnikai, nemzeti vagy vallási gyűlöletet hirdet, vagy olyan csoportot hoz létre, illetve ideológiát hirdet, amely a múltban az alapvető jogok elnyomására irányult, az 1-től 5 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”.

Úgy látszik, hogy a szlovák rendőrség szerint a Felvidék kifejezés is ebbe a kategóriába illik, hiszen egy feljelentés alapján kihallgatták Hájos Zoltán dunaszerdahelyi polgármestert, mert megnyitotta a Felvidéki Vágta nevű sportrendezvényt. A „felvidéki” elnevezés pedig revizionista kifejezés a bejelentő szerint (halkan jegyezzük meg, hogy a modern Felvidék kifejezés történelmi megfelelője a Felső-Magyarország, Rákóczi korában is így nevezték – a szerk.). A feljelentő „értelmiségi” társaság mögött egy bizonyos Patrik Dubovský áll, ő civilben a Nemzeti Emlékezet Hivatalának alkalmazottja, politikailag nagyon aktív, legutóbb köztársaságielnök-jelölt is volt, persze a futottak még kategóriában végzett. Ő nem Robert Ficóék embere, Facebook-oldalán ukrán és grúz zászló díszeleg. Patrik Dubovský lényegében a felvidéki Dan Tanasă, az ügyeletes román feljelentő, aki végigjárta a magyarlakta vidékeket és helységnévtáblák, feliratok, zászlók miatt jelentgette fel az erdélyi magyar önkormányzatokat. A szlovák férfi ráadásul nem is dunaszerdahelyi, szándékosan költözött be a legmagyarabb felvidéki járásba – érdekes lenne utánajárni, hogy önként tette-e, vagy netalán küldték… Dubovský és társasága jelentette fel a dunaszerdahelyi országzászlós emlékművet is 2020 novemberében (ekkor Igor Matovič volt a miniszterelnök, ő a korrupció elleni harcot tűzte zászlajára). A Kondé Miklós Polgári Társulás csapata állította az országzászlós emlékművet (Összetartozás Emlékműve), a szervezet elnöke, Ibolya Olivér 2024-ig a dunaszerdahelyi Kodály Zoltán Alapiskola igazgatója volt. A rendőrség végül több mint négy évig nyomozott, majd idén januárban vádemelési javaslatot tett az ügyészségen. Az emlékművet a rendőrség szélsőséges jelképként kezeli, állíttatóit pedig szélsőséges csoportként (sic!), ezért négytől nyolc évig terjedő szabadságvesztés szabható ki rájuk. Ismét felmerül a kérdés, hogy vajon kinek igazán érdeke a gyűlölet szítása?

Catullusi helyzet?

A felvidéki politikum ügyeit belülről ismerő, neve elhallgatását kérő forrásunk (a cikkben nevezzük Tivadarnak) szerint a korábbi magyarellenes támadások (Malina Hedvig, dunaszerdahelyi magyarverés) sem spontán jellegűek, hanem felsőbb szinten eltervezett akciók voltak. A mostani eset kilóg a sorból, és inkább egy beszámíthatatlan ember magánakciójának látszik.

– Az elmúlt másfél évtized legnagyobb előrelépése, hogy ez a mélyen a múltban gyökerező gyűlölet fokozatosan tompult, majd – meg merem kockáztatni – a többség fejéből el is tűnt. A feszültségkeltés elmaradása a hétköznapi életben is eredményeket hozott, például a vizuális kétnyelvűség terén. De a magyarlakta dél-szlovákiai városokban ma már bátran kérhetjük magyarul a kávénkat, mert az ott élő szlovákok is természetesnek veszik, hogy ez a kommunikáció egyik nyelve. Ha mégsem tud a személyzet magyarul, mert mondjuk fiatal az illető, vagy mondjuk a nyelvhatáron túlról ingázik, az esetek többségében készségesen igyekszik megoldani a feladatát, például azzal, hogy angolra vált. Északon, ahol nem élnek magyarok, az eddigi elutasító bizalmatlanságot az esetek többségében nyitottság és őszinte kíváncsiság váltotta fel. A magyar szó hallatán már egy szepességi kocsmában sem fagy meg a levegő, a jobb éttermek falain pedig kinn vannak a monarchiakori képeslapok, bizony magyar felirattal – mondta Tivadar, majd hozzátette, hogy ez nem jelenti azt, hogy a magyarsággal szembeni zsigeri ellenérzés ne törne a felszínre olykor, de a tendencia javuló képről árulkodik.

A szakértő szerint évről évre nő annak az esélye, hogy elérjük a két nép történelmi megbékélését, és ha nem volnának a Trianonban meghúzott, majd 1947-ben Párizsban megerősített igazságtalan határaink, amelyek egy irreálisan nagy, tömbben élő, ma is szinte félmilliós magyar kisebbséget juttattak Szlovákiának, már rég idilli lehetne a kapcsolatunk.

Éppen ezért Tivadar arra figyelmeztet minket, hogy az üdvözítő változások ellenére Szlovákia továbbra is nemzetállamot épít, tehát az egész társadalom felépítménye (annak minden alegységével) úgy van kialakítva, hogy az államnemzet szupremáciája biztosítva legyen. Ennek a törekvésnek a valódi eszköze nem az erőszakos, hanem a támogatott asszimiláció, végső célja pedig az etnikailag homogén Szlovákia.

– A felvidéki magyar közösség tehát továbbra is fontos küzdelmet vív a megmaradásáért. Más kérdés, hogy ezen a téren is van némi előrelépés. De sokszor annak is örülni kell, ha nincs visszarendeződés. Például pár éve lépett hatályba az új, kisebbségi nyelvhasználatot szabályozó kormányrendelet, amely a legfrissebb, 2021-es népszámlálás eredményei alapján felsorolja azokat a településeket, ahol a magyar nyelv hivatalos használata biztosított. A nyelvi küszöböt húsz százalékról leszállították 15-re, de a kormányrendelet megfogalmazói azokat a településeket – köztük néhány fontosabb kisvárost – sem húzták le a listáról, amelyek esetében 1991 óta olyan jelentős volt a magyarság fogyása, hogy arányuk már az új küszöb alá is beesett. Bár ez a szerzett jogok intézményéből levezethető gyakorlat, ebben az esetben mégiscsak a szlovák fél jóindulatáról beszélhetünk – mondta Tivadar.

Az összehasonlítás kedvéért érdemes megjegyezni, hogy Romániában húsz, Horvátországban 33 százalék a nemzetiségi jogok megadásához elvárt küszöb, a népszámlálások eredményei pedig – ahogy ez Kolozsvárott történt – jogvesztéssel járhatnak.

Tivadar a saját tapasztalatairól is beszélt. Szerinte tizenöt éve csak a színmagyar területeken érezhettük jól magunkat anyaországi magyar turistaként, a vegyes lakosságú városokban már megkaphattuk, hogy „magyarokat nem szolgálunk ki”; a leggusztustalanabbul általában a frissen elszlovákosodott, renegáttá vált tegnapi magyarok viselkedtek. A turizmus által érintett településeken nem kellett különösebb atrocitástól tartani, de olykor gúnyos megjegyzésekre, szúrós pillantásokra vagy egyszerűen barátságtalan fogadtatásra, sugárzó bizalmatlanságra számítani lehetett.

– Anyaországiként korántsem tökéletes a szlováknyelv-tudásom, és ennek hallatán nem bátorítottak vagy fejezték ki irántam a tiszteletüket, hanem kinevettek a helytelen ragozásaim és a magyaros kiejtésem miatt. Ma már jellemzően más a helyzet, és ebben az is szerepet játszik, hogy felnőtt egy fiatal, iskolázott, alapvetően nyugatos nemzedék, amelyik már nem ül fel erre a vonatra. Ők lazábbak, kedvesebbek, a primitív szlovák sovinizmus taszítja őket. Ám az idősebb korosztály értékkonzervatív, és még érez valamit a pánszláv eszméből, ez a két alaptulajdonsága pedig tiszteletet, sőt olykor csodálatot vált ki belőlük az Orbán Viktor által fémjelzett magyar út iránt. A „No Migration, No Gender, No War” jelszava egy kicsit összehozott minket, kár lenne erről az útról letérni – mondta Tivadar.

Summa summarum: úgy látszik, hogy most egy olyan időszakban vagyunk, amikor nem bántják a felvidéki magyarokat, hanem hagyják élni őket. Helyzetük összehasonlíthatatlanul jobb, mint az Ukrajnában élő magyaroké, de az erdélyi magyarokénál is lényegesen kedvezőbb.