– Mit tart a Lehet Más a Politika legnagyobb értékének?

– Azt, hogy állampolgársági felelősségérzetből lehet ma pártot csinálni Magyarországon, és ezzel rá lehetett cáfolni arra a vélekedésre, hogy ez milliárdok és bejáratott – bár én inkább lejáratottat mondanék – politikusarcok nélkül nem sikerülhet. Ezt önmagában hatalmas fegyverténynek tartom, és azt is, hogy az LMP-n keresztül tömegével kapcsolódtak be a magyar politikába olyanok, akik eddig pártpolitikával még soha, sehol nem foglalkoztak. Másrészt pedig az is vitathatatlanul történelmi siker, hogy egy ökopolitikai párt Magyarországon be tudott kerülni a parlamentbe. Kelet-Európában eddig – önállóan indulva – még soha, sehol nem kapott ekkora támogatottságot ökopárt.

– Ön szerint mi okozta ezt a sikert? Az ön által felvázolt értékek, vagy inkább a meglévő pártstruktúrából való kiábrándultság, elitellenesség?

– Nehéz ezt szétválasztani. Mi okozta most a Fidesz sikerét? Vagy mi okozta az MSZP 2002-es sikerét? Akár egy abszolút siker, egy választási győzelem, akár egy relatív siker, hogy egy új erő be tudott törni a magyar politikai arénába, egyszerre szól a fennálló helyzet elleni tiltakozásról, és arról, hogy sokaknak szimpatikus volt az a hangulat, érzület, azok a konkrét célok, amiket az LMP meghirdetett és képviselt. És azért az is nagy kérdés, hogy azok a protestszavazók, akik bennünket választottak, miért nem mentek a Fideszhez, vagy még inkább a Jobbikhoz?

– Tényleg, kik önök? Bokros Lajos szerint egyszerűen kommunisták, az MSZP szerint rejtett Fidesz-szatellit, a Jobbik szerint narancslével nyakon öntött, lopakodó SZDSZ.

– Politikai paranoiával nem vagyok hajlandó foglalkozni. Egyik oldalról minden bizonnyal elkönyvelnek bennünket az SZDSZ reinkarnációjának, a másik oldalon már régen elkönyveltek minket a Fidesz szekértolóinak. Kedves egészségükre, játsszák le egymással ezeket a paranoid ötleteket, és a végeredményről majd értesítsenek bennünket.

– Ön hova helyezné az LMP-t?

– Amikor 2007 őszén elkezdtünk gondolkozni, hogy pártot szerveznénk, pontosan tudtuk, hogy abban a pillanatban, hogy érdekessé válunk, mindkét oldalnak elemi érdeke lesz, hogy a másik térfélre toljon át bennünket. Mi nem abban az értelmezési keretben szervezünk politikai erőt, ami a rendszerváltás utáni posztkommunista Magyarországon megszokott lett, és ami tulajdonképpen a huszadik század tragédiáinak és kulturális törésvonalainak mentén fogalmazódott meg. Már az elején tudtuk, hogy ezzel feladjuk a leckét. Világos volt, a politikai aréna szereplői folyamatosan a másik oldalra fognak bennünket tolni. Csakhogy egyvalamit nem, vagy csak lassan vesznek észre: a liberális, konzervatív és szocialista jelzők nemcsak Magyarországon, de egyáltalán a huszonegyedik században már nem alkalmasak arra, hogy a politikát leírjuk velük. Azokban az országokban, ahol a demokrácia szerves fejlődését nem akasztották meg hosszú időre diktatúrák, a meglévő pártok komoly fejlődésen tudtak keresztülmenni, nálunk viszont a rendszerváltáskor ezek importált jelzők voltak, és nem fedték le a magyar valóságot. Az Angela Merkel vezette konzervatív CDU például számos kérdésben markánsan liberális álláspontot képvisel, és sokkal érzékenyebb az ökológiai kérdésekre, mint bármely erő Magyarországon.

– Nézzük például önt: a Társaság a Szabadságjogokért vezetőjeként számtalan klasszikus liberális kérdést karolt fel az évek folyamán, kiállt Thürmer Gyula mellett, 2007 decemberében aláírta a Magyar Gárda működése elleni petíciót. Ugyanakkor a Gyurcsány-kormány rendészeti tárcájával szemben önök védték Orbán Viktort, ön személy szerint pedig kritikával illette az Egyesült Államok nagykövetségének azon nyilatkozatát, hogy a gárdatagságot is figyelembe fogják venni a vízumkérelmeknél, majd tavaly kiállt Vona Gábor mellett, amikor a gárda feloszlatása után a rendőrség erőszakkal verte szét a Jobbik Deák téri tüntetését. Ember legyen a talpán, aki ezek után precízen el tudja önt helyezni a mai politikai erőtérben.

– Az emberi jogok és a jogállami normák melletti kiállás nem lehet politikai szekértáborok, s főként pártpolitikai számítás kérdése. Ezt követtem akkor is, amikor melegek, bántalmazott nők, kisegyházak, a rendőri jogsértések áldozatai, szélsőséges véleménycsoportok, vagy éppen perbe fogott ellenzéki politikus jogairól volt szó.

– Ennek az állításnak az elmúlt húsz év politikája, főként az SZDSZ képében azért nem egyszer éles cáfolatát adta.

– Pedig az emberi jogi liberalizmus nem feltételezi azt, hogy valaki gazdaságpolitikai kérdésekben is liberális legyen. Az SZDSZ egész kudarctörténete pontosan ezt példázza. A doktriner gazdasági liberalizmus megtermelte azokat a viszonyokat, amelyek konzerválták a kizsákmányolást, ezért a huszonegyedik században az emberi jogi liberalizmus és a gazdasági liberalizmus lényegében kölcsönösen kizárja egymást. Az nem megy, hogy egyik oldalról a gazdasági liberalizmust hirdetve a politika megteremti azokat a feltételeket, amelyekkel bezárja a maguk nyomorába mondjuk a romákat és nem romákat bizonyos kistérségekben, majd utána az emberi jogok védelmezőjeként elmegy tiltakozni e nyomor és annak következményei ellen. De ugyanez igaz konzervatív oldalon is, ott sem működik ma már a doktriner politika. Ma a fő politikai törésvonal valójában nem a XIX–XX. századi ideológiák mentén áll fenn.

– Hanem?

– Van egy technokrata tömb, e körül csoportosulnak Magyarországon az MSZP és körei, van egy többnyire populista politikát folytató úgynevezett jobboldali tömb – és itt a populistát nem pejoratív értelemben használom, pusztán leírásaként ennek a politikai stílusnak, mint például Berlsuconinál –, és ezekkel szemben Magyarországon hiányzott egy ökopolitikai alternatíva.

– Ökopolitika, ez szép. De a hagyományos koordináta-rendszerben mégis el tudná helyezni magukat?

– Ha közjogi, emberi jogi kérdésekről van szó, akkor mi liberálisak vagyunk. Én magam is a liberális jogállam alapjait kértem számon Gyurcsány Ferencen és Gergényi Péteren is. Ha a kulturális hagyományok átörökíthetőségéről van szó, vagy a természetes közösségek önrendelkezési jogáról, akkor a közösségelvű konzervativizmusnak vagyunk a követői, és ha a kizsákmányolás elleni fellépésről, társadalmi, globális, környezeti vagy nemzedékek közti igazságosságról van szó, akkor az újbaloldali hagyomány képviselői vagyunk.

– Mások azért mindent megtesznek, hogy ennél markánsabban elhelyezzék önöket. Két nappal az első forduló előtt az MSZP még javában önöket mocskolta, két nappal az első forduló után már az összefogás szükségességéről beszélt Lendvai Ildikó, és négy országosan ismert politikusukat visszaléptették az LMP javára. Ajándék volt ez, vagy pofon?

– Az, ahogyan mi léptünk az MSZP meglehetősen piszkos ajánlatára, elég egyértelmű válasz. Ki is verte a biztosítékot a szocialistáknál.

– A sajtót figyelve a jobboldalon is. Sokan máris az SZDSZ feltámadásról beszélnek.

– Hogy vannak, akiknek semmi nem elég, azt nagyon sajnálom. Mi egyértelműen viselkedtünk és kommunikáltunk. A választmányunk egyhangúan, tartózkodás nélkül szavazta meg azt, hogy nem tárgyalunk, nem lépünk vissza, és semmilyen formában nem kooperálunk senkivel. Ráadásul a versenyben maradt egyéni jelöltjeink is kivétel nélkül kijelentették, hogy még ha a választmány ezzel ellentétesen döntött is volna, ők akkor sem lettek volna hajlandóak visszalépni. Mi teljesen világosan és tisztán elmondtuk, hogy számunkra mi fontos, és azt is világosan megmondtuk, hogy a Magyar Szocialista Pártból nem kérünk.

– Miért?

– Számtalan oka van. Kezdem ott, hogy már az első pillanatban elmondtuk: nem egyik vagy másik szekértábornak csináltunk egy segédcsapatot, hanem egy politikai erőt álmodtunk a politikai térképre. Azonkívül az elmúlt nyolc év kormányzati teljesítményén túl elsősorban a korrupciós ügyek miatt, amik mélységesen aláásták a demokratikus intézményekbe vetett társadalmi bizalmat. Ráadásul ezek az ügyek nem csupán a kormányzati munkájukkal függtek össze. Harmadrészt pedig világosan látni kell: a Magyar Szocialista Párt egy sajátosan kelet-közép-európai képződmény, a nevében szocialista, de valójában a nómenklatúra-burzsoáziának a politikai érdekképviselete. Az elmúlt húsz évben az MSZP volt az a párt, amelyik a legélesebben szembement a zöldpolitikai célokkal, és itt nem csak az LMP másfél éves működéséről beszélek, a magyar zöldmozgalmak érdemi kérdésekben az MSZP-től kapták a legnagyobb pofonokat. Az ideológiai szembenállás szinte feloldhatatlan, alapvető dolgokban, a növekedésről, a fejlődésről homlokegyenest mást gondolunk, mint a szocialista párt.

– Az elmúlt nyolc év kormányzati munkája meglehetősen tág fogalom. Elsősorban mire gondol, amikor ezt mondja?

– Nemcsak a gazdasági teljesítményről kell beszélni, hanem a jogállamiság ellen elkövetett bűnökről. Gondolok itt 2006 őszére, mint kirívó példára, de a folyamatos rendőri, titkosszolgálati visszaélések, a közélet minden területére kiterjedő korrupció a lehető legtávolabb áll attól, amit az LMP képvisel. Azoknak, akik most próbálnak ide vagy oda sorolni bennünket, a figyelmébe ajánlanám, hogy mi éppen azért alapítottunk pártot, mert úgy láttuk, hogy itt az idő egy olyan politikai erőre, amely nem a huszadik század Magyarországáról beszél, és amelyik nagyon világosan megkülönböztethető a két eddigi szekértábortól. Innentől kezdve pedig világos kell hogy legyen: az LMP irányvonalába nem fér bele, hogy akár a szocialistákkal, akár a Fidesszel összebútorozzon.

– Az MSZP most már kizárólag a Fidesz kétharmadának megakadályozását emelte a második forduló tétjévé. Nem érzi úgy, hogy ezzel az egyoldalú visszaléptetéssel most ennek felelősségét próbálja áttolni az LMP-re? Egyáltalán, felelősségnek tartja ezt?

– Ha felelősségről beszélünk, a szocialista pártnak elsősorban az elmúlt nyolc év kormányzati tevékenységéért kellene felelősséget vállalnia, de erről érdekes módon nem hallunk. Mi egyébként a magunk részéről megtettük a magunkét a kétharmad ellen, amikor az ajánlószelvény-gyűjtés, majd a választás során rácáfoltunk Lendvai Ildikó és Mesterházy Attila szavaira, miszerint az LMP-re adott szavazat elveszett szavazat. Ha mi nem vagyunk, azaz hárompárti országgyűlés alakul, vélhetően már az első fordulóban megszerezte volna a Fidesz a mandátumok biztos kétharmadát.

– Mit szólna az LMP, ha egy kétharmados parlamenti támogatottságú Fidesz-kormány alakulna?

– Nem vagyunk boldogok ennek a lehetőségétől. Március elején, a Millenárison volt a kevés összpárti vitafórumok egyike, ahol Navracsics Tibornak elmondtam, hogy én annak sem örülnék, ha az LMP szerezne kétharmados többséget. Több száz éves demokráciáknál már nyilván kialakultak olyan szokásjogi normák, ami miatt nem kellene aggódni egy ilyen helyzetben, de egy fiatal demokrácia esetében ez szerintem nem szül jó vért. Másrészt viszont azt is látni kell, hogy ha ma Magyarországon ez a választópolgári akarat, akkor azt tudomásul kell venni.

– A választópolgári akaratot tehát elfogadja, mégis aggódik a kétharmados súly miatt. Miért?

– Egyrészt a kampány során a Fidesz nem vallott színt lényeges közjogi ügyekben, nem véletlenül szögeztük ki a száz kérdést a Szentkirályi utcai kapura. Másrészt a korábbi tapasztalatok alapján él bennünk az a feltételezés, hogy a demokrácia-felfogásunk nem feltétlenül egyezik. De alapvetően azt gondolom a Fidesz esetleges kétharmadáról és a Jobbik előretöréséről, hogy ez az elmúlt nyolc év kormányzásának a végterméke.

– Mint ahogy önök is.

– Bizonyos szempontból igen, de ezzel azt akartam mondani, hogy ha ma valaki az MSZP-ben jajveszékel a Fidesz kétharmada miatt, nem ártana önvizsgálatot tartani. Ez a veszély ugyanis, hogy egy párt önállóan kétharmadot szerezzen, még soha nem fenyegetett, ezért tenniük kellett.

– Azt mondta, aggódik, mert a Fidesz még közjogi kérdésekben sem vallott színt, néhány lényeges tervük ugyanakkor már jó ideje vita tárgya: kisebb parlament, önkormányzati reform. Ezekről miként vélekednek?

– A kisebb parlament az eddigi, leszerepelt politikai elit kedvelt gumicsontja. Ezzel házalt az SZDSZ, házalt vele Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor is. Ezt abba kellene hagyni. Arról kéne inkább beszélni, hogy függetlenül a mostani választási eredményektől, az emberek mélységes bizalmatlansággal vannak az egész parlamentáris demokrácia iránt. Az igazi veszély, ami fenyeget, az nem az egyik vagy másik párt, vagy egy kétharmados kormánytöbbség, hanem az emberek kiábrándultsága. Ebben jelent reménysugarat – némileg persze hazabeszélve – az LMP bejutása. Ha megnézzük, hogy az elmúlt húsz évben hogyan fagyott be a magyar pártrendszer, hogy a demokratikus intézmények hogyan idegenedtek el az állampolgároktól, akkor inkább arról kellene beszélni, milyen változtatásokat kellene végrehajtani a választási rendszeren annak érdekében, hogy a pártrendszer megújuló képessége fennmaradjon.

– Furcsán hangzik ez egy olyan választás után, amelyen a négy parlamentbe jutott pártból kettő vadonatújnak számít.

– Önmagában az LMP és a Jobbik sikere még nem garancia semmire, inkább egy jelzés a politikai elit irányába, hogy úgy kellene megnyitni a mezőnyt, hogy újabb pártok sokkal könnyebben vehessék ezt az akadályt. Most arról kellene beszélni, hogyan alakítsuk át úgy a választási rendszert, hogy az közelebb hozhassa ezt az egészet az emberekhez. Mi egyébként erre tettünk javaslatokat. Abban egyetértünk, hogy a jelenlegi rendszer komoly alkotmányossági aggályokat vet föl, gondolok itt például a választókerületek közötti aránytalanságokra. Ha ezeket a problémákat végigrágtuk, akkor ennek lehet az eredménye akár egy kisebb, de akár egy nagyobb parlament is. De ne a gombhoz varrjuk a kabátot. Az LMP számára nincs akkora jelentősége annak, hogy kisebb vagy nagyobb létszámú a parlament. Mindenki tudja, attól, hogy megfelezzük a képviselők létszámát, még egyáltalán nem biztos, hogy olcsóbb lesz a működés. Lehet, hogy éppen több külsős szakértőre lesz szükség, és a végén többe kerül majd. De ha teszem azt, spóroltunk is a parlament létszámán, kérdezem: ettől hány forinttal lesz magasabb a nyugdíj? Ez csak csepp a tengerben. Az önkormányzati rendszer reformja ugyanez, önmagában egy léggömb. A képviselő-testületek létszámának csökkentése megfontolásra érdemes ötlet, de az egész önkormányzati rendszer működését kéne átgondolni. Arról nem is beszélve, hogy a szocialisták 2006-os ámokfutásának következtében a parlamentnek alkotmányos kötelessége lenne visszaállítani az önkormányzatok törvényességi felügyeletét.

– Ha az eddigi pártreakciókat nézzük, az új parlamentben az LMP olyan közegbe kerül be, ahol csak ellenségei vannak. Barátokra, szövetségesekre nem vágynak?

– Függetlenül attól, hogy milyen volt a választási kampány, én úgy vélem, nekünk nem ellenségeink, hanem ellenfeleink lesznek. Erről szól egy többpárti demokrácia. Egyébként pedig nem véletlen, hogy mi már a kampány során is azt mondtuk, az eredmények ismerete nélkül, hogy nekünk a parlamentbe kerülő pártok közül stratégiai szövetségesünk nem lesz. Ismétlem, nem véletlenül hoztunk létre egy új pártot. Ugyanakkor a küldetésünk részének tekintjük azt is, hogy valamelyest megpróbáljuk normalizálni a viszonyokat a parlamenti pártok között. Szeretnénk, ha nem egy beállt, lövészárkokból folytatott politizálás folyna Magyarországon. Abból sem csináltunk titkot, hogy nyilván lesznek olyan konkrét ügyek, amelyekben a kormánytöbbséggel fogunk egyet érteni, lesznek, amelyekben egyik vagy másik ellenzéki párttal, és egészen biztos, hogy lesznek esetek, amikor az LMP egyedül marad. Egy valami biztos: mi nem azért megyünk a parlamentbe, hogy a szimbolikus háborúkat folytassuk, vagy új Kulturkampfot kezdjünk valamely rivális ellen.

– Szervezetileg önök meglehetősen kilógnak a pártok közül, ezen a parlamenti jelenlét nyilván változtatni fog: az ottani játékszabályok szerint kell frakcióvezető, helyettesek. Pártszervezeti változtatásra készülnek? Lesz elnöke az LMP-nek?

– Nem tervezzük. Ha már azt kérdezte a beszélgetés elején, mi az LMP legnagyobb értéke, talán ezt is oda sorolnám. Jól, rosszul, néha döcögve, de próbálunk egy igazi bázisdemokratikus kultúrán működni, másképp ennek számunkra nincs értelme. A parlamenti működésnek természetesen vannak szabott keretei, ezekhez alkalmazkodni kell.

– Frakciófegyelem?

– Eleve egy olyan fogadalommal kezdtük el, amikor még csak néhány tucatnyian voltunk, hogy amennyiben parlamentbe kerülünk, lesznek olyan szimbolikus, lelkiismereti kérdések, amelyekben mindig engedjük a különvéleményt. Nyilván, ha benyújtjuk a párt- és kampányfinanszírozásról szóló törvényjavaslatunkat, ott elvárjuk, hogy mindenki egyformán szavazzon. Egy költségvetési vitában, amikor megpróbáljuk érvényesíteni a zöld adóreformtervünkből következő javaslatokat, vagy az oktatási esélyteremtéssel összefüggő kezdeményezésünket, nyilván elvárjuk a frakció egységes támogatását.

– Mennyi esélyt látnak a programjuk legalább részleges megvalósítására?

– Bármilyen benyújtott javaslat sorsa a Fidesz térfelén fog eldőlni. Bízom abban, hogy függetlenül attól, hogy 70 vagy éppen 62 százaléka lesz a kormánytöbbségnek, ők átérzik, mekkora felelősség ez, és a kormánytöbbség partner lesz ellenzéki elképzelések esetében is. Hiszek abban, hogy ha jól pozícionált, jól előkészített javaslatot nyújtunk be, és ez nincsen megmérgezve mindenféle gyűlölködéssel, akkor lehet tárgyalni a parlamenti többséggel. Ha nem így lesz, mi akkor is meg fogjuk tenni, amit egy kis, ellenzéki parlamenti frakció megtehet.

– „A tegnapi választáson bebizonyosodott, hogy az LMP csillaga erősen felívelőben van. Miként az is, hogy a parlamenti pártok egy részének meg leáldozóban, fontos lépéseket tettek megérdemelt helyük, a történelem roncstemetője felé. És ez egyre inkább így lesz. Ha az előttünk álló időszak nehézségeire gondolok, nem én vagyok az egyetlen, akinek a legkellemetlenebb feladatnak az tűnik, hogy elhajtsuk a kiesett pártok zsugorodó húsosfazekai mellől kiszorult, és sikerünk szagára hozzánk csapódó kóbor szerencsevadászokat, ingyenélőket, udvaroncokat. Róluk, hozzátok szól ez a bejegyzés. Diszklémer: nem az elsősorban kistelepüléseken dolgozó, helyi viszonyok folytán más pártok környékére sodródott, helyi politikában tevékenykedő másod, harmad vonalbeli pártpolitikusokról van szó. Az egy egészen más motivációjú, hátterű közeg. Közöttük sok jó emberrel vagyunk kapcsolatban, sokuk már kellő ismerkedés után megtalálta helyét nálunk. Az udvaroncok, ügyeskedők sleppjéről beszélek. Azért írok, hogy ne gyertek ide. Ne fogalmazzatok levelet arról, hogy ti is szeretitek a természetet, hogy mindig is rokonszenvesek voltunk a számotokra, hogy ti hiába próbáltátok belülről megreformálni az SZDSZ-t/MSZP-t, ne retusáljátok át az életrajzotokat, ne fedezzétek fel magatokban az ökopolitikai gyökereket, ne lássatok bennünk semmilyen lehetőséget, ne akarjatok „szakértelmetekkel” segíteni, egyáltalán, ne szeressetek minket! Ne gondoljátok, hogy itt majd újraélhetitek fiatal, idealista hónapjaitokat! Egy dicsérő szóra sem tartunk igényt tőletek. Ez nem a ti helyetek, nem a ti közegetek, nem is értenétek, ami itt folyik. Az LMP nem volt, és nem is lesz befogadója az ancien regime hajótöröttjeinek. Ússzatok ki a partra, ácsoljatok kunyhót, és műveljétek meg a földeket.” Ezt a bejegyzést egyik prominensük, Vay Márton írta az LMP hivatalos blogján tavaly, az európai parlamenti választások után. Ön ma változtatna bármit is ezen a szövegen?

– Vay Márton júniusi szövege továbbra is fontos, nem változtatnék rajta. A blog-posztban megénekelt tisztességes, harmadvonalbeli helyi politikusok közül egyébként többen indultak egyéni jelöltként. A közkeletű összeesküvés-elméletekkel ellentétben ők többnyire a Fideszből ugrottak ki, egy darab régi SZDSZ-es sem volt közöttük. Az egyéni jelöltjeink több mint 90 százaléka így is pártpolitikai elsőáldozó volt. Marci az ügyeskedők, udvaroncok sleppjéről beszélt: ők nem fogják megtalálni számításukat az LMP-nél, ez egészen biztos.

Jókuthy Zoltán