– Mit tart a Lehet Más a Politika legnagyobb értékének?

– Azt, hogy állampolgársági felelősségérzetből lehet ma pártot csinálni Magyarországon, és ezzel rá lehetett cáfolni arra a vélekedésre, hogy ez milliárdok és bejáratott – bár én inkább lejáratottat mondanék – politikusarcok nélkül nem sikerülhet. Ezt önmagában hatalmas fegyverténynek tartom, és azt is, hogy az LMP-n keresztül tömegével kapcsolódtak be a magyar politikába olyanok, akik eddig pártpolitikával még soha, sehol nem foglalkoztak. Másrészt pedig az is vitathatatlanul történelmi siker, hogy egy ökopolitikai párt Magyarországon be tudott kerülni a parlamentbe. Kelet-Európában eddig – önállóan indulva – még soha, sehol nem kapott ekkora támogatottságot ökopárt.

– Ön szerint mi okozta ezt a sikert? Az ön által felvázolt értékek, vagy inkább a meglévő pártstruktúrából való kiábrándultság, elitellenesség?

– Nehéz ezt szétválasztani. Mi okozta most a Fidesz sikerét? Vagy mi okozta az MSZP 2002-es sikerét? Akár egy abszolút siker, egy választási győzelem, akár egy relatív siker, hogy egy új erő be tudott törni a magyar politikai arénába, egyszerre szól a fennálló helyzet elleni tiltakozásról, és arról, hogy sokaknak szimpatikus volt az a hangulat, érzület, azok a konkrét célok, amiket az LMP meghirdetett és képviselt. És azért az is nagy kérdés, hogy azok a protestszavazók, akik bennünket választottak, miért nem mentek a Fideszhez, vagy még inkább a Jobbikhoz?

– Tényleg, kik önök? Bokros Lajos szerint egyszerűen kommunisták, az MSZP szerint rejtett Fidesz-szatellit, a Jobbik szerint narancslével nyakon öntött, lopakodó SZDSZ.

– Politikai paranoiával nem vagyok hajlandó foglalkozni. Egyik oldalról minden bizonnyal elkönyvelnek bennünket az SZDSZ reinkarnációjának, a másik oldalon már régen elkönyveltek minket a Fidesz szekértolóinak. Kedves egészségükre, játsszák le egymással ezeket a paranoid ötleteket, és a végeredményről majd értesítsenek bennünket.

– Ön hova helyezné az LMP-t?

– Amikor 2007 őszén elkezdtünk gondolkozni, hogy pártot szerveznénk, pontosan tudtuk, hogy abban a pillanatban, hogy érdekessé válunk, mindkét oldalnak elemi érdeke lesz, hogy a másik térfélre toljon át bennünket. Mi nem abban az értelmezési keretben szervezünk politikai erőt, ami a rendszerváltás utáni posztkommunista Magyarországon megszokott lett, és ami tulajdonképpen a huszadik század tragédiáinak és kulturális törésvonalainak mentén fogalmazódott meg. Már az elején tudtuk, hogy ezzel feladjuk a leckét. Világos volt, a politikai aréna szereplői folyamatosan a másik oldalra fognak bennünket tolni. Csakhogy egyvalamit nem, vagy csak lassan vesznek észre: a liberális, konzervatív és szocialista jelzők nemcsak Magyarországon, de egyáltalán a huszonegyedik században már nem alkalmasak arra, hogy a politikát leírjuk velük. Azokban az országokban, ahol a demokrácia szerves fejlődését nem akasztották meg hosszú időre diktatúrák, a meglévő pártok komoly fejlődésen tudtak keresztülmenni, nálunk viszont a rendszerváltáskor ezek importált jelzők voltak, és nem fedték le a magyar valóságot. Az Angela Merkel vezette konzervatív CDU például számos kérdésben markánsan liberális álláspontot képvisel, és sokkal érzékenyebb az ökológiai kérdésekre, mint bármely erő Magyarországon.

– Nézzük például önt: a Társaság a Szabadságjogokért vezetőjeként számtalan klasszikus liberális kérdést karolt fel az évek folyamán, kiállt Thürmer Gyula mellett, 2007 decemberében aláírta a Magyar Gárda működése elleni petíciót. Ugyanakkor a Gyurcsány-kormány rendészeti tárcájával szemben önök védték Orbán Viktort, ön személy szerint pedig kritikával illette az Egyesült Államok nagykövetségének azon nyilatkozatát, hogy a gárdatagságot is figyelembe fogják venni a vízumkérelmeknél, majd tavaly kiállt Vona Gábor mellett, amikor a gárda feloszlatása után a rendőrség erőszakkal verte szét a Jobbik Deák téri tüntetését. Ember legyen a talpán, aki ezek után precízen el tudja önt helyezni a mai politikai erőtérben.

– Az emberi jogok és a jogállami normák melletti kiállás nem lehet politikai szekértáborok, s főként pártpolitikai számítás kérdése. Ezt követtem akkor is, amikor melegek, bántalmazott nők, kisegyházak, a rendőri jogsértések áldozatai, szélsőséges véleménycsoportok, vagy éppen perbe fogott ellenzéki politikus jogairól volt szó.

– Ennek az állításnak az elmúlt húsz év politikája, főként az SZDSZ képében azért nem egyszer éles cáfolatát adta.

– Pedig az emberi jogi liberalizmus nem feltételezi azt, hogy valaki gazdaságpolitikai kérdésekben is liberális legyen. Az SZDSZ egész kudarctörténete pontosan ezt példázza. A doktriner gazdasági liberalizmus megtermelte azokat a viszonyokat, amelyek konzerválták a kizsákmányolást, ezért a huszonegyedik században az emberi jogi liberalizmus és a gazdasági liberalizmus lényegében kölcsönösen kizárja egymást. Az nem megy, hogy egyik oldalról a gazdasági liberalizmust hirdetve a politika megteremti azokat a feltételeket, amelyekkel bezárja a maguk nyomorába mondjuk a romákat és nem romákat bizonyos kistérségekben, majd utána az emberi jogok védelmezőjeként elmegy tiltakozni e nyomor és annak következményei ellen. De ugyanez igaz konzervatív oldalon is, ott sem működik ma már a doktriner politika. Ma a fő politikai törésvonal valójában nem a XIX–XX. századi ideológiák mentén áll fenn.

– Hanem?

– Van egy technokrata tömb, e körül csoportosulnak Magyarországon az MSZP és körei, van egy többnyire populista politikát folytató úgynevezett jobboldali tömb – és itt a populistát nem pejoratív értelemben használom, pusztán leírásaként ennek a politikai stílusnak, mint például Berlsuconinál –, és ezekkel szemben Magyarországon hiányzott egy ökopolitikai alternatíva.

– Ökopolitika, ez szép. De a hagyományos koordináta-rendszerben mégis el tudná helyezni magukat?

– Ha közjogi, emberi jogi kérdésekről van szó, akkor mi liberálisak vagyunk. Én magam is a liberális jogállam alapjait kértem számon Gyurcsány Ferencen és Gergényi Péteren is. Ha a kulturális hagyományok átörökíthetőségéről van szó, vagy a természetes közösségek önrendelkezési jogáról, akkor a közösségelvű konzervativizmusnak vagyunk a követői, és ha a kizsákmányolás elleni fellépésről, társadalmi, globális, környezeti vagy nemzedékek közti igazságosságról van szó, akkor az újbaloldali hagyomány képviselői vagyunk.

– Mások azért mindent megtesznek, hogy ennél markánsabban elhelyezzék önöket. Két nappal az első forduló előtt az MSZP még javában önöket mocskolta, két nappal az első forduló után már az összefogás szükségességéről beszélt Lendvai Ildikó, és négy országosan ismert politikusukat visszaléptették az LMP javára. Ajándék volt ez, vagy pofon?

– Az, ahogyan mi léptünk az MSZP meglehetősen piszkos ajánlatára, elég egyértelmű válasz. Ki is verte a biztosítékot a szocialistáknál.

– A sajtót figyelve a jobboldalon is. Sokan máris az SZDSZ feltámadásról beszélnek.

– Hogy vannak, akiknek semmi nem elég, azt nagyon sajnálom. Mi egyértelműen viselkedtünk és kommunikáltunk. A választmányunk egyhangúan, tartózkodás nélkül szavazta meg azt, hogy nem tárgyalunk, nem lépünk vissza, és semmilyen formában nem kooperálunk senkivel. Ráadásul a versenyben maradt egyéni jelöltjeink is kivétel nélkül kijelentették, hogy még ha a választmány ezzel ellentétesen döntött is volna, ők akkor sem lettek volna hajlandóak visszalépni. Mi teljesen világosan és tisztán elmondtuk, hogy számunkra mi fontos, és azt is világosan megmondtuk, hogy a Magyar Szocialista Pártból nem kérünk.

– Miért?

– Számtalan oka van. Kezdem ott, hogy már az első pillanatban elmondtuk: nem egyik vagy másik szekértábornak csináltunk egy segédcsapatot, hanem egy politikai erőt álmodtunk a politikai térképre. Azonkívül az elmúlt nyolc év kormányzati teljesítményén túl elsősorban a korrupciós ügyek miatt, amik mélységesen aláásták a demokratikus intézményekbe vetett társadalmi bizalmat. Ráadásul ezek az ügyek nem csupán a kormányzati munkájukkal függtek össze. Harmadrészt pedig világosan látni kell: a Magyar Szocialista Párt egy sajátosan kelet-közép-európai képződmény, a nevében szocialista, de valójában a nómenklatúraburzsoáziának a politikai érdekképviselete. Az elmúlt húsz évben az MSZP volt az a párt, amelyik a legélesebben szembement a zöldpolitikai célokkal, és itt nem csak az LMP másfél éves működéséről beszélek, a magyar zöldmozgalmak érdemi kérdésekben az MSZP-től kapták a legnagyobb pofonokat. Az ideológiai szembenállás szinte feloldhatatlan, alapvető dolgokban, a növekedésről, a fejlődésről homlokegyenest mást gondolunk, mint a szocialista párt.

– Az elmúlt nyolc év kormányzati munkája meglehetősen tág fogalom. Elsősorban mire gondol, amikor ezt mondja?

– Nemcsak a gazdasági teljesítményről kell beszélni, hanem a jogállamiság ellen elkövetett bűnökről. Gondolok itt 2006 őszére, mint kirívó példára, de a folyamatos rendőri, titkosszolgálati visszaélések, a közélet minden területére kiterjedő korrupció a lehető legtávolabb áll attól, amit az LMP képvisel. Azoknak, akik most próbálnak ide vagy oda sorolni bennünket, a figyelmébe ajánlanám, hogy mi éppen azért alapítottunk pártot, mert úgy láttuk, hogy itt az idő egy olyan politikai erőre, amely nem a huszadik század Magyarországáról beszél, és amelyik nagyon világosan megkülönböztethető a két eddigi szekértábortól. Innentől kezdve pedig világos kell hogy legyen: az LMP irányvonalába nem fér bele, hogy akár a szocialistákkal, akár a Fidesszel összebútorozzon.

– Az MSZP most már kizárólag a Fidesz kétharmadának megakadályozását emelte a második forduló tétjévé. Nem érzi úgy, hogy ezzel az egyoldalú visszaléptetéssel most ennek felelősségét próbálja áttolni az LMP-re? Egyáltalán, felelősségnek tartja ezt?

(A teljes interjú a Demokrata április 21-én megjelenő számában olvasható.)