– Az interjú előtt azt kérte, hogy a beszélgetés során ne használjuk azt a szót: devizahitelesek. Miért?

– Először is azért, mert a hitel és a kölcsön fogalma nem azonos. Az ügyfél kölcsönért ment a bankba, arra szerződött, azt is kapott. A hitel csak a kölcsönt előkészítő döntés a bankon belül, egy ígérvény, ilyenkor még nincs pénzmozgás, csupán elkülönítik az adott összeget. A kölcsön az mindig egy konkrét összeg, amit a hitelező az ügyfél rendelkezésére bocsát a számlájára utalással. A két fogalom közötti különbség azért fontos, mert ha valaki kér, mondjuk tízmillió forint kölcsönt, de abból nyolcmilliót használ fel, a hitelező csak ez utóbbi, vagyis a kölcsönösszeg után kérhet kamatot, a fennmaradó részért, a példánkban kétmillió forintért, legfeljebb rendelkezésre tartási díjat számolhat fel.

– Szóval nem a devizahitel, hanem a devizakölcsön a helyes?

– Ez sem pontos. Devizakölcsönről akkor beszélhetünk, ha valaki kér tízezer svájci frank hitelt, azt megkapja és felhasználja frankban. A károsultak esetében viszont arról volt szó, hogy ők forinthoz akartak jutni. A bankok aktuális árfolyamon átszámoltak frankra, jenre, euróra, tehát valamilyen más devizára, ez az összeg került a szerződésekbe. Az ügyfél azonban soha nem devizát, hanem annak a forintra átváltott összegét kapta meg. És forintot fizet vissza. Devizahitel helyett tehát akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, ezek devizában elszámolt forintkölcsönök voltak. A deviza csak egy indexálási mód. Persze az átlagpolgárt nem hibáztatom azért, mert nem fogalmaz pontosan: a rossz fogalmat mosták a fejébe. A mai világ sajnos úgy működik, hogy a média erejével el lehet hitetni olyan dolgokat is, amelyek ellentétesek akár a mindennapi tapasztalatokkal. Itt is ez történt. Hiszen mindenki tudja, hogy az ő szerződési akarata valójában forintra irányult, csak a hitelező beszélte rá a devizában elszámolásra, mégis használja a devizahitel kifejezést. Ezt akarták a bankok, ezt hitette el velük a sajtó.

– Kemény szavak.

– Mihez képest? A pénz évtizedek óta a leggyakrabban használt nyomásgyakorlási eszköz. Az Egyesült Államok például 1971 után tudatosan törekedett arra, hogy a világ egyre több dollárt használjon. Ebben lényeges szerepe volt annak, hogy felemelték az olaj árát. Lehetett tudni ugyanis, hogy azok az országok, amelyek nem olajtermelők, ezáltal majd eladósodnak, egyre inkább rászorulnak a dollárra, s onnantól fogva az általuk felvett hitelek kamata termeli a pénzt. Azok az államok pedig, amelyek olajat adnak el, nem tudják felhasználni az általuk kapott, egyre nagyobb pénzeket, amelyek így visszaáramolnak a bankrendszerbe. Jól jár az Egyesült Államok, jól járnak a bankok, csak az eladósított országok nem… Ezért döntött úgy 1973-ban a Bilderberg-csoport, hogy az év végére négyszeresére emeli az olaj árát, ami aztán be is következett. Véletlenül jött egy háború, s lássunk csodát, az olajár megnőtt. Később ezt az árat egy újabb közel-keleti háborúval ugyancsak megduplázták. Amikor elkezdődött a várt eladósodás, a FED, az amerikai jegybank felemelte a kamatlábat, így már pusztán a hitelkamatokból is rengeteg pénz termelődött. A nem olajtermelő országok adóssága pedig egyre nőtt, mind nagyobb volt a függőségük az USA-tól. De ebbe a sorba, a pénz, hitelek általi nyomásgyakorlás gyakorlatába illeszthető az is, hogy a már eladósodott kelet-európai országokat úgymond rábeszélték a valutaalapba történő belépésre. Magyarországon Fekete János a pénzfegyver kitűnő ügynökeként vette fel az újabb és újabb hiteleket. Ez aztán oda vezetett, hogy a nyolcvanas évek végére tarthatatlanná vált az addigi helyzet, és így szükségessé vált az addigi gazdasági rendszer gyökeres megváltoztatása.

– Távol kerültünk a devizában számolt kölcsönök problémájától…

– Nem annyira, mint az olvasó hinné. A gazdasági rendszer megváltoztatásának fontos eszköze az eladósítás ma is, valamint a pénzügyi közvetítés feletti rendelkezés. Ennek folyamatát a közvélemény nem ismeri. 1987-től három nagy kereskedelmi pénzintézetet leválasztottak a Magyar Nemzeti Bankról. Ezek 1988-tól kezdtek működni részvénytársasági formában, a papírok pedig cégek és személyek tulajdonába kerültek, tehát de facto privatizálásra került sor már 1988-ban. Csakhogy a 90-es évek elején a vállalatok egyre inkább eladósodtak az egekig emelt kamatok miatt, nem tudtak törleszteni, jött az állami mentőakció. Az elértéktelenedő részvények mellett konszolidációs kötvényekkel az állam tőkét emelt e bankokban, így állami kézbe kerültek, majd újra privatizálták, mégpedig egy kézbe, egy külföldi tulajdonos javára. Bár akkor már és még voltak kisebb nyugati bankok az országban, az OTP részvényeinek nagy része is a tengeren túl gyűlt össze, szóval a bankrendszer gerince idegen érdekűvé vált.

– Ez miért volt káros az ország számára?

– Mert az itteni bankok távoli hitelintézetek leányintézményeként működtek és működnek. A nálunk működő külföldi tőkét és a nemzetközi versenytársakat olcsón finanszírozzák a bankok. A magyar vállalkozások és az állam finanszírozása azonban drága, mert a mérvadó bankközi kamatlábat ezek a külföldi érdekű bankok egymás között állapítják meg. Ennek eredménye nemcsak a versenyhátrány, nemcsak a hatalmas jövedelemkiáramlás és az állam eladósítása, hanem az is, hogy 18-20 százalékos kamattal nem lehetett hosszú lejáratú hitelt nyújtani, nem volt finanszírozható beruházás, lakásépítés. Így a 90-es évek végére a gazdaság is megtorpant. Erre a helyzetre válaszul született döntés arról még az előző Fidesz-kormány idején, hogy a költségvetésből kamattámogatást nyújtanak lakásépítésre, vásárlásra. Ez jót tett az építőiparnak, de igazán a bankok jártak jól, mert a nagy kamatot megkapták az államkötvények után és a lakosságtól is, mert azt részben a költségvetés fizette – és fizeti ma is.

– Ezt a kamattámogatási rendszert számolta fel a szocialista-liberális kormány. Ez szükséges volt?

– Igen, mert erősen növelte a költségvetés hiányát, de még fontosabb volt, hogy 2004-től az európai közösség tagjaként ez már tiltott támogatásnak minősült. Ezért vezette be a több mint 90 százalékban idegen tulajdonú bankrendszerünk a kettős kamatmechanizmust: nagy kamatláb a forintra és kisebb a devizában elszámolás esetére. A nagy bankközi forintkamat terelte az MNB alapkamatát és az ügyfeleket a devizában elszámoláshoz. E hitelezési mód mind a tíz együtt csatlakozó államban megjelent, mert döntően ugyanazoknak a bankoknak a leányintézményei a hangadók másutt is. A többi országban felismerték a veszélyt: a hitelezők maguk térítik el az árfolyamot és tetszésük szerinti törlesztés kikényszerítésével kizsigerelhetik a gazdaságokat. Ezért különböző védekezéseket alkalmaztak. Mi nem. Nálunk nem csupán korlátozó jogszabályok nem születtek: éveken keresztül még a veszélyekre, kockázatokra sem hívták fel a figyelmet. Mi több, arra sem, hogy a devizában számolás nem felel meg a polgári törvénykönyv kölcsönzés fogalmának és vonatkozó szabályának.

– A bankok azzal érvelnek, senki nem kényszerítette az ügyfeleket arra, hogy deviza elszámolású kölcsönt vegyenek fel.

– Fegyvert valóban nem szorítottak az emberek fejéhez, azonban a forintkölcsönöket olyan rossz feltételekkel lehetett felvenni, hogy erre csak nagyon kevesen vállalkoztak. Mi több, például gépkocsi lízing esetében egyszerűen hozzácsapták a végső elszámoláshoz az árfolyamkülönbözet megtérítését, különben nem kapta meg az ügyfél a kocsi törzskönyvét. De ha már devizában számoltak: miért svájci frankban? Valóban, a kölcsönök 92 százaléka svájci frankban, hét százalék euróban és egy százalék jenben számolt. Dollárelszámolás nincs, holott annak kamata szintén csekély volt. A bankok azonban tisztában voltak azzal, hogy onnan jön majd a válság, a dollár gyengül. Azt is tudták, az euró a dollár sorsát követi némi eltéréssel. Így a hosszú lejáratú szerződések esetében a biztosan erősödő svájci frankot kínálták az ügyfeleknek: azt, ami a bankok érdeke volt. Statisztikai tény, egy frank 1980-ban negyven, tíz évvel később nyolcvan, a hitelezés idején százhatvan forintba került, vagyis egy hosszúlejáratú kölcsön ideje alatt nyolcadára esett a forint értéke frankban mérve. Így kamatokkal együtt egy otthont nyolcszor kell megvenni ebből a kölcsönből, ha ezt a trendet követi az árfolyam. Ez képtelenség. Ezt a bankok tudták, csak éppen az ügyfeleket felejtették el tényszerűen tájékoztatni. Az ő érdekük volt tehát ilyen szerződéseket kötni, mert az úgynevezett annuitásos törlesztés esetén előbb sok kamatot szednek be, a törlesztés későbbre marad. Amikor pedig az ellehetetlenülés jön, akkor az ingatlan átvételével küszöbölik ki a várható vesztességet. Ezek a kontraktusok azonban nemcsak visszaélésszerűek, hanem érvénytelenek is, erre a következtésre jutott Róna Péter múlt heti írásában.

– Érvénytelenek?

– Igen. Mint említettem, az ügyfelek forintot kértek, kaptak és fizetnek vissza. A Polgári törvénykönyv szerint a pénzintézet a kölcsönszerződés esetében egy meghatározott pénzösszeget bocsát az adós rendelkezésére, amit az adós köteles visszafizetni. Róna azt mondja, hogy a devizában számolás esetében a kölcsönösszeg fogalma nem a felvett összeg, hanem az az ismeretlen összeg, amit a bank követel majd a jövőben, például az árfolyamváltozásra hivatkozva. Tehát a devizában számolás a követelés indexálása, ami a kölcsönzés polgárjogi és értelmező szótári fogalmába nem fér bele. A törvényi értelmezés kiiktatása pedig érvénytelenséget eredményez. Ezáltal a bankok az ügyfél számára áttekinthetetlen követelést támasztanak, hiszen a pénzpiac valójában ők maguk: ők állapítják meg az árfolyamokat és ezzel az ügyfelekkel szembeni követelést. Míg a bankokra vonatkozó szabályok egy napra sem engedik meg ezt az árfolyamkockázatot, ők ezt az ügyfelek nyakába varrták tíz-húsz évre előre. Ez a jogsértésen túl is nonszensz. Ez a hitelintézetek hibás működését jelenti, amit az államhatalom erejével kell a törvényes kerékvágásba terelni.

– Aki tehát devizában elszámolt forintkölcsönt vett fel, annak nem kell fizetnie az érvénytelen szerződés miatt?

– De, természetesen kell: amíg a megállapodásokat és az elszámolásokat nem rendezik a Ptk.-nak megfelelő módon, addig az eredetileg felvett kölcsönösszeget és annak a jogszabályokban meghatározott kamatát, az MNB mindenkori alapkamatát kell törleszteni. Véleményem szerint a PSZÁF-nek, illetve ősztől a Magyar Nemzeti Banknak kell iránymutatást adnia az átmeneti időre. Most tehát az adósok lényegében egy kreált csapdában vergődnek, joguk lenne azt mondani, hogy a szerződésük érvénytelen elemeit, mint a devizaárfolyam követése, nem hajlandók elismerni. Hamarosan tömegesen lépnek majd fel az adósok a felismerés hatására. Jobb lenne ezt megelőzni.

– A kormányzat tud valamilyen segítséget nyújtani?

– A kabinetnek fontos ütőkártyája a jogi érv. Ne feledjük, a Kúria egy tipikus szerződés semmisségét megállapította, és helyreállította az adott ügylethez illő jogszerű állapotot. Ezt minden adós követelheti, tehát ők a kormányt erősítik. Ráadásul ma már a bankok nagyobb bajban vannak, mint az adósok, csak erről nem beszélnek. Az úgynevezett nem problémamentes kölcsönök nagyjából háromezermilliárd forintot tesznek ki, ami a magyarországi bankok összes jegyzett tőkéjével azonos összeg.

– Mi lehet a megoldás?

– Jómagam azt javasolnám, hogy az állami eszközkezelő ingatlanvásárlási funkcióját ki kellene terjeszteni a követelések megvásárlására is. Így jár el minden más állam. Az eszközkezelő az adósságokat veszi meg nyomott áron. Az egy éven túl nem teljesítő követelésektől a bankok is szabadulni akarnak, hiszen valamennyit ők is viszont akarnak látni a pénzükből, százezer ingatlan pedig nem eladható mennyiség. Az eszközkezelő, vagy annak nevében a korábbi hitelező, ezután új szerződést köthet az adósokkal, akik kedvezőbb konstrukcióval törleszthetnek. Az eszközkezelő ugyanakkor a követelés vételi és újrakötési árának különbözetével nyereséges lehet, vagyis a piacról tudja finanszírozni magát hosszú lejáratú jelzáloglevelek kibocsátásával. Költségvetési pénzre lényegében nincs szükség, legfeljebb kezdeti katalizátorként, ami megmarad. Most az eszközkezelő állami pénzt használ, de ez elkerülhető. Mi több, a hitelezők könyvei megtisztulnak, ezért ők maguk is vásárolhatnak biztos bevételt hozó jelzáloglevelet. Erre még ösztönözni is lehet a hitelintézeteket azzal, hogy az MNB korlátozza a kéthetes kötvények eladását, melynek kamatát minden ellenérték nélkül a költségvetés téríti meg. A jelzáloglevelek jegyzésének legalább van ellenértéke – az adósságokból kiemelkedés és a banküzem revitalizációja. Ezzel a megoldással a bankok jól járnak, megszabadulnának akár több ezermilliárd forintnyi nem fizető adóstól, az adósok pedig jövedelmi viszonyuktól függően törleszthetnek, devizahatástól mentesülve. Ez nem mentőöv adósnak vagy banknak, ez maga a megoldás.

Bándy Péter