Nem vagyunk a Nyugat alattvalói

– Kezdjük rögtön a világvégével! Mit tart a mostani világ három legnagyobb veszélyének?

– Először is azt, hogy elfelejtettük a háborút. Nyugaton már nem érzünk zsigeri félelmet a háborútól, az atomfegyverektől különösen nem. Döbbenten figyelem, hogy egyes elemzőkollégáim milyen könnyedén reagálnak bizonyos dolgokra, mintha nem volnának tisztában azzal, hogy a kis nemzetek nem követhetnek el nagy hibákat. Ha egy rossz döntés miatt háborúba keveredsz egy nagy országgal, az olyan, mintha egy kerékpár összeütközne egy nyerges vontatóval. Lehet, hogy a bicikli betöri a vontató egyik lámpáját, de mi marad belőle? Másodikként a nyugati demokrácia válságát említeném. A napnál is világosabb, hogy már nem hiszünk benne, és állandóan trükköket keresünk, hogyan lehet megkerülni a nép akaratát, utóbbi pedig már egyáltalán nem szolgál politikai érvként. Azt is veszélyes fejleménynek tartom, hogy a hatalom és a felelősség fogalma elszakadt egymástól. A felelősség megmaradt a választott politikusok tarsolyában, de egyre kevésbé gyakorolják a hatalmat. Ha bármi történik Magyarországon, a nép által választott politikusok lesznek érte felelősek, de a mai világban egy csomó dologban nem képesek hatalmat gyakorolni, mert közbeszólnak olyan társaságok, mint az EU, az NGO-k vagy a WHO, amelyet senki sem választott meg. Hogyan tud valaki úgy felelősséget vállalni, hogy nem gyakorolja a hatalmat? Ez nem költői kérdés.

– És mi a harmadik?

– A migráció problémája. Ezt sokszor a rasszizmus ürgebőrébe varrják, pedig nem erről van szó, ugyanis kétfajta migráció létezik: horizontális és vertikális. A népvándorlások korában a horizontális migráció azt jelentette, hogy ugyanabból a klimatikus övezetből, sokszor hasonló kultúrkörből érkeztek a népek, és nagyon is hasonlítottak egymásra. A modern migráció vertikális, hiszen ezek az emberek rengeteg klimatikus zónán haladnak át, amíg Afrikából Európába vagy Dél-Amerikából az Egyesült Államokba érnek. Nagyobb különbség van egy Skandináviába érkezett nyugat-afrikai bevándorló és egy norvég, mint egy honfoglaló magyar és egy tatár között, és éppen ezért sokkal nehezebb asszimilálni az előzőket. Nem gondolom, hogy ezek a népek gonoszabbak vagy lustábbak volnának nálunk, csak mások. Bevándorlás mindig is volt, de a másság mértékében látom a problémát, meg abban, hogy identitás nélküli társadalomhoz, tehát a semmihez nem lehet asszimilálódni. Éppen ezért ebben a folyamatban szándékosságot is látok. Egy homogén közösségben – például egy XIX. század végi norvég faluban – nem volt szükség rendőrre meg gumibotra, mert mindenki annyira tisztában volt a társadalmi normákkal, hogy a társadalom önmagát szabályozta. Nos, hol látjuk ennek az ellentétét?

– Rendőrállamban?

– Majdnem. A repülőgépen! Ha felszállunk a repülőgépre, akkor millióféle kultúrából érkezett ember ülhet egymást mellett, ezért van minden apróság a legszigorúbban szabályozva abban a légtérben. Megmondják, hogy mikor állhatsz fel, mikor ülhetsz le, mikor kell bekötnöd magad, mint egy bolondnak a bolondokházában, és a többi. A repülőgép a modern világ szimbóluma: egy teljesen heterogén, százszázalékosan kontrollált tér. Akik ilyen százszázalékosan szeretnék kontrollálni a társadalmakat, azok egy nagy repülőgépkabinná akarják változtatni a világot, amelyben nem lehet egymásra hagyni az embereket, ezért bekötik őket, és befogják a szájukat a lélegzőmaszkkal. Ha pedig valaki udvariatlan a stewardesszel, akkor abban a pillanatban elviszik, netalán szitává lövi a légi marsall. A XIX. század végi norvég falu és a repülőgép modellje közül választhatunk, és attól tartok, hogy a modern világ egyre inkább egy repülőgépjárathoz hasonlít. Ez a heterogén közösség pedig előbb-utóbb leveszi szájáról a maszkot, és szétszedi a légiutas-kísérőket. Káosz lesz.

– Milyen értelemben halad káosz felé a világ?

– Geopolitikai értelemben. Amikor összeomlik egy világrend, akkor a káosz végén felemelkedik egy új hegemón hatalom, amely diktálja majd az új világrendet. Ha elolvassuk a Teremtés könyvét, megtudhatjuk, hogyan kreált az Isten rendet a káoszból, éspedig úgy, hogy különbséget tett föld és ég, sötétség és nappal, férfi és nő között. Amikor társadalompolitikai értelemben lebontjuk ezeket a különbségeket, akkor visszapörgetjük a teremtést az őskáoszba. Ennek az a politikai következménye, hogy megszűnik az éles határvonal az állampolgár és a nem állampolgár között. Előbbinek voltak kötelességei és jogai, a másiknak pedig semmije. Az ukrán menekült férfiak jól példázzák ezt a helyzetet, hiszen valószínű, hogy
Lengyelországban törvénytelenül tartózkodnak, ezért ki vannak szolgáltatva a politikai vezetésnek. Bármikor kitoloncolják őket, ha kell a szomszédban a fegyverforgató kéz. Az állampolgár sosem lesz annyira függő a hatalomtól, mint a megtűrt nem állampolgár. A hatalomnak az lenne ideális, hogy ne állampolgárok legyünk, akik szavaznak és járatják a pofájukat a szabad sajtóban, hanem megtűrtek, akiket kitoloncolhatnak, ha úgy van kedvük. Szerintem ebbe az irányba haladunk.

– Észrevétlenül csúszik át a világ ebbe az újfajta zsarnokságba?

– Egyszerűen ez jut eszembe, amikor Thomas Friedmant vagy hasonszőrű New York Times-publicistákat olvasok. Rajongva írnak arról, hogy bezzeg Kínában képesek három hónap alatt megépíteni egy gyorsvasutat. Persze, hogy képesek, mert felrúgnak minden szabályt és normát. A nyugati progresszívok körében van egyfajta péniszirigységhez hasonló Kína-irigység. Noha Kína ősellenségük, az eszközeiket mégis csodálják. Ha a Kínai Kommunista Párt hoz egy döntést, akkor azt tűzön-vízen át keresztülveri, szegény Biden pedig nem képes a szép elképzeléseinek érvényt szerezni, mert olyan archaikus hülyeségekbe ütközik, mint az Alkotmánybíróság, a választópolgárok és az ellenzék, amelyeket jobb volna a történelem szemétdombjára dobni. Ha pedig összehasonlítjuk a szólásszabadság mostani állapotát a 90-es évek elejivel, akkor látszik, hogy a totális szabadságból oda jutottunk, hogy manapság Salman Rushdie-nak ki sem adnák a könyvét, mert iszlamofób.

– De ha ilyen kaotikus, veszélyes világ felé tartunk, akkor felmerül a kérdés, hogy érdemes-e gyermeket vállalni. Ön is rész vett a múlt heti V. Demográfiai Csúcson. Izrael az egyetlen olyan nyugati berendezkedésű állam, amelynek a termékenységi rátája állandóan növekszik (2,9-es). Hogyan írta felül egy nemzet azt a létberendezkedést, amelyik mindenhol a termékenység csökkenéséhez vezet?

– Nagyon egyszerűen: olyan kultúrája és vallása van, amely képes ellensúlyozni a modern divatokat. Hiába próbál cunamiként egy bizonyos irányba lökni a globális fősodor, ha erős a vallási és nemzeti identitásod, akkor erősen állsz, mint a Lánchíd oszlopa. Nálunk, Izraelben a önmegvalósításnak az egyik módja az, hogy gyermeket nemzel. Régen azt mondták Erdélyben, hogy nem ember a legény, amíg meg nem házasodik, tehát ha ember akarsz lenni, akkor kell legyen gyermeked. Az arab világban sincs ez másképpen, ha igazán meg akarsz tisztelni valakit, akkor nem a családnevén, hanem a legidősebb fiának a nevén hívod. Például Abu Muhammad, ami azt jelenti, hogy Mohamednek az apja. Evvel a közösség megtiszteli a férfiút, hogy már nemzett egy gyermeket, elismerik, hogy genetikai értelemben már letett valamit az asztalra, folytatásra próbálják ösztönözni.

– Tehát önöknél elég a mentalitás, nincs szükség olyan komplex családtámogatási rendszerre, mint amilyen nálunk van?

– Nálunk „ridegtartás” van. Törvényeink szerint az anyának szülés után három hónap után vissza kell mennie dolgozni. Egy újabb törvény szerint ezt három hónappal meghosszabbíthatja. Izraelben éppen elég gyermek születik állami ösztönzés nélkül is. Persze az állami ösztönzés lehet jó, de szerintem nem azért fognak az emberek több gyermeket vállalni, mert a kilencedik után vehetnek majd magán­autóbuszt állami támogatással. Meg kell értenünk, hogy egy agrártársadalomban a gyermek ingyen munkaerő, egy ipari vagy posztipari társadalomban pedig költséges hobbi, tehát nehéz gazdasági érvekkel megokolni, hogy miért kell gyermeket vállalni, mert az állam sosem tudná anyagi értelemben megtéríteni. Izraelben ráadásul a társadalmi nyomás is erős. Három lányom van, 53 éves vagyok, mégis mindig megkérdezik tőlem, hogy „na, valami gond van? miért nem vállaltok egy negyediket?”. Szerintem a politikának más érvrendszert kell bevetnie a cél érdekében. Kemény munkával a megfelelő politikai irányvonalak gyermekközpontúvá alakíthatják egy ország kultúráját. Ha komolyan vesszük a sokszínűséget, és fontosnak tartjuk, hogy legyenek a világon magyarok, dánok, japánok és bantuk, akkor ez a politika egyik legfontosabb feladata.

– Tehát nem csak az anyagiakon áll a dolog.

– Sokan azt hiszik, hogy az amerikai demográfiai robbanás a háború következménye, pedig ugyanennyire köszönhető a kertvárosiasodás jelenségének is. A zöldmezős ingatlanok forradalma repítette az égbe az amerikai népességet, mert beköltözhettek egy nagy családi házba, akik addig másfél szobában nyomorogtak a városközpontban. És éppen ebben segíthetne az állam, ugyanis ki lehet mutatni egyenes korrelációt az ingatlanárak és a gyermekvállalási kedv között. Ha felépíthetek egy emeletes házat, akkor valószínű, hogy nem csak egyetlenegy gyermeket fogok nevelni benne. De ha a munka miatt be kell költöznöm Pest központjába, mert nem találok állást a periférián, akkor nyilvánvaló, hogy nincs pénzem egy Andrássy úti villára, hanem másfél szobában fogok nyomorogni, és nem vállalok három gyermeket. Szerintem olyan régióba kell ipart telepíteni és munkalehetőségeket teremteni, ahol még olcsóbbak az ingatlanok, hogy oda költözhessenek az emberek, és nagy családot alapíthassanak.

– Megosztó kérdés a katonai sorkötelezettség is, amely Izraelben három évig tart, fiúknak és lányoknak egy­aránt. Közép-Európában borsódzik az emberek háta, ha csak meghallják ezt a szót. Ön szerint miért, és mit profitálhat a társadalom a kötelező katonai szolgálatból?

– Nehéz békeidőben a háborúra készülni, ha viszont nem készülsz és kitör, akkor el fogod veszíteni. Amikor egy társadalom az életéért harcol, a társadalom presztízsoszlopán a katonák vannak a legmagasabb fokon. Ott, ahol három nemzedék óta nem szagoltak puskaport, az emberek nem értik, hogy miért van szükség erre a „pazarlásra”. Paradox módon az a gond, hogy verekedés közben nem lehet izmot fejleszteni. Lehet, hogy megváltozik a közép-európaiak mentalitása is, mert Ukrajnában éppen nagy háború dúl, és ezt a lehetőséget ki kell használni. Ukrajna a legjobb példa arra, hogy ha egy állam nem áll ki saját magáért, akkor senki nem fog kiállni érte. Ha az ukránok nem veszik fel a fegyvert az első napokban, akkor kinek küldött volna a NATO rakétákat? Azt is meg kell értetni a társadalommal, hogy a katona nem krumplit hámoz, meg alakizik, meg tiszteleg, nem ez a lényege a dolognak. Jómagam egész életemben abból éltem, amit a hadseregben csináltam. Ráadásul a közös szolgálat meghatároz egy közös nyelvet is. Izraelben ha egy teljesen civil munkahelyen meg kell szervezni valamit, az úgy néz ki, mint egy hadműveleti parancs a hadseregben. Mindez pedig hat a szervezeti kultúrára is, hiszen ha mondasz egy bizonyos szót, mindenki tudja, hogy mire gondolsz, mindegy, hogy a nőegylet majálisát vagy egy hadjáratot tervezel-e.

– Sokan arról beszélnek, hogy Magyarországnak választania kell a Nyugat és a Kelet között (miközben EU- és NATO-tagok vagyunk, létezik V4-es együttműködés, és a Türk Államok Szervezetében is tevékenykedünk). Hogyan látja Magyarország helyét a nap alatt?

– A világ minden normális országában minden állam először is sajátpárti, csak utána következik az állam fölötti szövetséghez való lojalitás. E témát is kétfelé kéne osztani, civilizációs identitásra és politikára. Ami a civilizációs részét illeti, Magyarország ezer éve a nyugati kereszténység része, a magyarság a huntingtoni értelemben is a nyugati civilizációhoz tartozik. Politikai értelemben pedig minden államnak kötelessége 360 fokban politizálni, mert szerintem ez az okos politizálás: normális, korrekt és előnyös kapcsolatokat ápolni minél több állammal. Tehát ez egy is-is, nem pedig vagy-vagy kérdés. Nagyon kell vigyázni azokkal, akik vagy-vagy alapon próbálják megfogalmazni ezeket a kérdéseket. Hogy ezek közül melyiket hangsúlyozzuk jobban, azt az ország érdeke dönti el. Sokan úgy tekintenek ezekre a politikai és katonai szövetségekre, mint a keresztény házasságra, pedig ezek üzleti szerződések, nem monogám frigyek. Azt ajánlom, hogy Magyarországon is – akárcsak Izraelben – tartsuk nyitva a szemünket és az opcióinkat. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy szakadjunk ki a nyugati világból, ahogyan azt sem, hogy minden hülyeségre Quasimodo módjára bólogassunk. Nem a Nyugat alattvalói, hanem a részvényesei vagyunk, tehát van szavazati jogunk, és nem kell félnünk élni vele. Különben is, szerintem egy mítosz, hogy Magyarország megbontotta volna a Nyugat egységét, hiszen minden szankciót megszavazott, és teljesen legitim módon néhány kérdésben nem ért egyet a fősodorral, ahogyan a britek sem értettek egyet az EU fősodrú politikájával.

– A középhatalmak felemelkedését jövendöli. Nem lesz ez veszélyesebb világ, mint az egy- vagy kétpólusú?

– Minél több pólus van, annál bizonytalanabb a rendszer. Látjuk, hogy Amerika mennyire nem képes ráerőltetni az akaratát Iránra vagy Oroszországra, vagy az utóbbi Ukrajnára. A középhatalmak relatíve megerősödtek, és amikor atomfegyverre fognak szert tenni, hamar összemosódik a különbség a szuperhatalmak és a középhatalmak között. Például Törökország atomfegyverekkel nem lesz sokkal gyengébb Oroszországnál. Stabilabb csak akkor lesz a rendszer, ha egy kis állam is el tud rettenteni egy nagyot attól, hogy megtámadja. Nem azt mondom, hogy ez jó világ lesz, de ebbe az irányba haladunk. Ha Ukrajnának lett volna atomfegyvere, akkor nem támadják meg. A vesztes Ukrajna pedig visszaprimitívesedhet, törzsek és rítusközösségek szintjére hullhat vissza, mint Libanon. Nemzetek nélkül különben úgy kell elképzelni a világ jövőjét, mint azt az országot. Ha nincs nemzet, akkor Libanon van. A politikának kötelessége kiállnia a nemzeti identitás fontossága mellett, mert ha ez nincs, akkor a Dunántúl fog harcolni a Tiszántúl ellen. Sajnos úgy látom, ahelyett, hogy a Közel-Kelet Európává vált volna, Európa kezd Közel-Keletté alakulni.