Nem vagyunk egyedül

–  Orbán Viktor miniszterelnök többször felhívta a brüsszeli elit figyelmét arra, hogy nem a bajt kell idehozni, hanem a segítséget kell odavinni a háború vagy a szegénység sújtotta országokba. Ön nemrég tért haza Afrikából egy humanitárius útról, ahová a delegáció tagjai a Hungary Helps misszió vezetőjével együtt utaztak. Nem először keltek útra.

–  Ez volt a negyedik közös utunk Böjte Csaba testvérrel és Hölvényi György EP-képviselővel.

–  Kinek az ötlete volt pártfogásba venni az üldözött keresztényeket?

–  Hölvényi György évek óta szorgalmazza az EU-ban, hogy legyen téma az üldözött keresztények helyzete.

–  Korábban nem volt az?

–  Régebben nem illett a keresztények üldözéséről beszélni az EU berkeiben, hamar elhallgattatták azt, aki mégis megpróbálta. Hölvényi ennek ellenére vállalta a képviseletüket, és a kitartásával bizonyos mértékig sikerült megváltoztatnia a korábbi hozzáállást.

–  Melyik volt az első közös utuk?

–  Az iraki, két éve. Akkor csatlakoztunk először az EP-képviselőhöz Csaba testvérrel.

–  Mi volt a misszió célja?

–  Humanitárius jószolgálati út volt, az üldözöttekkel való szolidaritás kifejezése, kapcsolatépítés, annak dokumentálása, ami ott történik. Amikor ott jártunk, Irakban még folyt a háború. Moszul közelében járva láttuk a harcok füstjét.

– Mennyire voltak biztonságban?

–  A biztonság relatív, de tény, hogy nagyon óvtak minket. Volt, hogy a minisztérium küldött két páncélozott harckocsit, nehogy a mesterlövészek leszedjenek minket. Ha a nyolcvan kilométer per órás sebességgel haladó jármű hirtelen százhúsz kilométeres sebességre váltott, tudtuk, hogy veszélyesebb területen haladunk.

–  Mi volt a legnehezebb?

–  Észak-Irakban a helyi és az országos katonaság egyszerre van jelen. Egyszer egy teljesen lerombolt kisvárosba mentünk Moszul közelében, ahol még a csatornákat is szétbombázták. A látogatásunkat egyeztettük az egyik katonasággal. A kísértetvárosban nem volt egy teremtett lélek. Míg a delegáció sajtós tagjai, Siklósi Beatrix és Marossy Géza forgattak egy helyi pappal, aki történetesen a tolmácsunk is volt, Csabával és Gyurival elsétáltunk kicsit messzebbre. Egyszerre egy katonai dzsip fékezett mellettünk, ismeretlen katonák pattantak ki belőle, és ránk szegezték a géppisztolyukat.

–  Rettenetes lehetett.

–  Megéltem, milyen érzés teljes létbizonytalanságba kerülni. Az marad életben, aki először lő. Vigyáznunk kellett minden mozdulatra, szóra, arckifejezésre, mert az ujjuk mindig a ravaszon volt.

–  Hogyan menekültek meg?

–  Nem értették, kik vagyunk, hogy kerültünk oda, mit keresünk ott fegyvertelenül. Lassan, óvatosan visszamentünk a tolmácshoz, és tisztáztuk a helyzetet. Végül már fényképezkedni akartak velünk. Ez az élmény is mély nyomot hagyott bennünk.

–  Mi a legnehezebb az ott élők számára?

–  A legrosszabb az állandó veszély. Nem tudják, ki mikor, miért, honnan támad rájuk.

–  Hogy élik meg a folyamatos létbizonytalanságot?

–  Az egyik pap így fogalmazott a kérdésre: az elmúlt ezernégyszáz évben nem ez az első kegyetlen, véres időszak, ez már a tizenkettedik ilyen halálos üldözés. Az élő hit segítségével igyekeznek feldolgozni az eseményeket. Tudatosítják magukban, hogy a földi lét átmeneti állapot, nem itt van az élet végcélja. Ez itt csak afféle akadályverseny-pálya, ahol helyt kell állni. Hiszik és tudják, hogy aki kitart Isten mellett, az megtapasztalja Isten hűségét.

–  Nekünk, európaiaknak mégis hátborzongató. Beleszoktunk a jólétbe és a biztonságba.

–  Magyarországon sem volt még olyan rég 1956 vagy a második világháború szörnyűsége. A zsigereinkben ott élnek ezek a borzalmak. Olyan hely a Földön nem akad, ahol örök béke lenne.

–  Mekkora Irakban a keresztény közösség létszáma?

–  Pontos számokat nehéz mondani. Igen sokan elmenekültek. Az emberek egy része belső menekült, másik része csak a szomszédos országokig ment, hogy a háború után könnyen visszatérhessen. Mára a 2011-ben kitört háború előtti másfél millióból csak körülbelül 250 ezren maradtak.

–  Mi volt az iraki út legfőbb tanulsága?

–  Többek közt az a felismerés, hogy miközben sok a halott, az árva, az özvegy, nincsenek utcagyerekek, hajléktalanok. Ahol a nagycsalád összetart, ahol a társadalom szövete egészséges, ott felkarolják az árvákat, a magukra maradtakat. A közösségben megtartják egymást az emberek. Nyugaton ennek épp a fordítottja történik. Felbomlanak a közösségek, atomizálódik a társadalom.

–  Mi volt a legszebb élményük?

–  Gyönyörű szertartáson vettünk részt Irakban. A háború a végét járta, a Kirche in Not nemzetközi segélyszervezet ­– amely a második világháború után alakult Németországban, és Magyarországot is sokat támogatta 1990 előtt – elhatározta, hogy segíti a Ninivei-síkság újjáépítését. Ezt pártolandó, a három nagy keresztény felekezet székesegyházaiban a hívek összegyűltek imádságra. Majd ünnepélyes, írásban megfogalmazott ígéretet tettek, hogy újjáépítik házukat, és kertjükben elültetik az olajfacsemetét, amit az imádság keretében a segélyszervezet ajándékozott nekik, hogy majd gyermekeikkel, unokáikkal, szomszédaikkal alatta hűsölhessenek együtt békében. Az ígéretet egyenként aláírták, pontosabban mindenki az ujjlenyomatát tette oda aláírásként, tekintettel az írni nem tudókra.

–  Hová vezetett a második útjuk?

–  Egyiptomban is hasonló céllal jártunk. Kíváncsiak voltunk, hogy milyen viszonyok közt élnek a kopt keresztények, milyen a katolikus és a keleti keresztények, valamint a muzulmánok viszonya. Megrázó volt elmenni Kairó szeméttelepére, ami egy hetvenezres kopt város: ennyi keresztény él ott mások szemetéből, szörnyű körülmények közt. Az ő privilégiumuk a szemét újrahasznosítása. Felemelő volt Remete Szent Antal barlangjának meglátogatása, a találkozás a szerzetesekkel a sivatagban. Nem lehet elfelejteni a kopt mártírok múzeumát vagy látogatásunkat az Al-Azhar Egyetemen, ahová nagyszerű, prófétai Ferenc pápánk is ellátogatott. Itt említem meg, hogy a katolikus egyház vezetőjéről a Demokrata több cikkében egyoldalú, negatív kritikát közölt. Megteheti, de ezzel nem értek egyet; ennek ellenére vállaltam az interjút, hiszen úton vagyunk mindnyájan, felelősséggel egymás iránt, hogy ne legyünk egyoldalúak.

–  Mi következett Egyiptom után?

–  Szíria. Bizonytalan körülmények közt indultunk el a szír pátriárka meghívására.

–  Ezt hogy érti?

–  Néhány nappal tervezett utazásunk előtt az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország egy vegyi gyárat bombázott Damaszkusz mellett. Egyes lapok arról cikkeztek, hogy most tör ki a harmadik világháború… Kínai hadihajók is megjelentek a térségben.

–  Elég veszélyes vállalkozás.

–  A pátriárka külön köszönetet mondott, hogy ilyen körülmények közt is vállaltuk az utat. Aleppóba mentünk istentiszteletre, ahol két püspökért imádkoztunk. Öt évvel korábban rabolták el őket, azóta semmi hír róluk. Szíria főimámja is részt vett a közös imán. Szíriában békében éltek együtt keresztények és muzulmánok a háború előtt. 2011-ben az imám fiát is megölték fanatikusok a damaszkuszi egyetemen. Neki is nagyon kell vigyáznia magára a radikális iszlám miatt. Csaba testvér a találkozásról azt mondta: „Amit az imám mondott nekünk, azt otthon én is elmondhatnám a vasárnapi misén.”

–  Szíriát teljesen feldúlták.

–  Megrázó élmény volt látni az embereket, akiken átment a háború, és a fizikailag, szellemileg rommá lett országot.

–  Egy ilyen út biztosan tartogatott kultúrtörténeti érdekességeket is.

–  Például Maalulában, ahol a Jézus korabeli arámi dialektust beszélik, egy rendkívüli oltárt láttunk. A pogány oltárok mintájára készült, de már nem volt benne lefolyócsatorna az áldozati állat vérének. A IV. század elejéről származhat, a konstantini fordulat utánról, amikor még nem volt életben az oltár formájára vonatkozó niceai előírás.

–  Negyedszer is útra keltek.

–  Negyedik utunk Afrikába vezetett. Északkelet-Kongóban egyre erősödik a muzulmán jelenlét. Az öbölállamok pénzén folyik az emberek megvásárlása, mecsetek építése. Meglátogattunk egy iskolát és árvaházat, ezeket Magyarország már támogatta. Itt jó napot kívántak magyarul, és elénekelték nekünk a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt. Kerestük, kiket, miket támogathatna még Magyarország a Hungary Helps programon keresztül, illetve hogy a magyar jezsuita provincia az afrikai jezsuiták munkái közül melyiknek a támogatására gyűjtsön. Nemcsak anyagi és erkölcsi segítségről van szó, hanem kulturális híd építéséről is két ország között.

–  Van tehát már működő projekt?

–  Igen, a főváros, Kinshasa szegénynegyedében található az Othniel nevű komplexum. Óvodaként, iskolaként és árvaházként is működik. Ennek új szárnyát Magyarország 2014-ben támogatta.

–  Hová látogattak még Kongóban?

–  Az épülő Szent Rafael-szemklinikát kerestük fel Mbuji-Mayiban. Hardi Richárd magyar szemorvos és szerzetes praxisába nyolcmillió ember tartozik, ennyi főre jut egy szemész.

–  Döbbenet. Rájuk fér a segítség.

–  A Hungary Helps program egymillió eurós támogatásával kiépül a teljes klinika. Olyan beavatkozásokat végez Hardi doktor, amilyeneket egész Kongóban csak ő tud.

–  A kormány támogatása mellett a katolikus egyház is rendszeresen gyűjt a szentmiséken az üldözött keresztényeknek. Célba érnek a magyar adományok?

–  Maradéktalanul, szemben sok segélyszervezet által szervezett gyűjtéssel vagy EU-s adománnyal. Ezek a szervezetek menet közben felélik az adományok egy részét, és csak a töredéke ér célba. Ezért zseniális a magyar modell.

–  Mi a lényege?

–  Megkeresni azt az embert, aki hiteles, és helyben tud segíteni, mert ismeri az ottani viszonyokat. Ő a felelős, ő veszi át az adományt, ő használja fel, majd számol el vele.

–  A segítségnyújtás fontossága húsvét közeledtével még inkább előtérbe kerül. Mi a fentiek fényében a legfontosabb üzenet?

–  Az, hogy nem vagyunk egyedül a világban, egymásra vagyunk utalva. A béke törékeny. Isten minden békesség forrása: rajtunk keresztül építi a békét, nem nélkülünk. Szánjunk rá időt, energiát, tájékozódjunk, tudjunk meg minél többet a közel-keleti és afrikai állapotokról. Ha tudnak, segítsenek adományokkal, imádkozzanak az üldözött testvérekért, és építsék a béke kultúráját a megosztás és gyűlölet kultúrája helyett.