Néma tüntetés az önkényuralom idején

A költőt halála után két nappal, november 21-én temették el a Kerepesi temetőben. Aznap, éppen abban az órában, amikor huszonöt évvel korábban Kisfaludy meghalt. Ám Vörösmarty temetése nem pusztán gyászszertartás volt – az önkényuralom éveiben az első nyilvános tüntetés is egyben. Húszezer ember kísérte utolsó útjára a költőt. A néma sokaság között ott voltak diákok, írók, parasztok, katonák, asszonyok, öregek és gyermekek. Mindannyian tudták, hogy nem csupán egy ember testét viszik, hanem a szabadságba vetett hitet, amelyet a bukott forradalom sem tudott egészen eltemetni.

„Legyen áldott a bölcső, melyben ringatták, s az anyai dal, mely ébreszté; legyen áldott a sugár, mely ablakán besütött, s a virág, mely fölötte hajolt”

– hangzott el a búcsúbeszédben.

Etelka, a múzsa

Vörösmarty szegény nemesi család sarjaként született 1800. december 1-jén Kápolnásnyéken. Apja, idősebb Vörösmarty Mihály gazdatiszt volt a Nádasdy-birtokon, anyja, Csáthy Anna művelt, érzékeny lelkű asszony. A család kilenc gyermeket nevelt, a szűkös anyagi lehetőségek ellenére a szülők nagy gondot fordítottak fiaik taníttatására.

A fiatal Vörösmarty szorgalma és tehetsége hamar megmutatkozott. Székesfehérváron, majd Pesten tanult, később a Perczel családnál vállalt nevelői állást, itt találkozott életre szóló szerelmével, Perczel Adéllal – ő volt a legendás „Etelka”, a magyar romantika egyik legszebben megénekelt múzsája.

1825-ben a Zalán futása című eposszal berobbant a magyar irodalomba. A hősköltemény a nemzeti ébredés szimbólumává vált, és megteremtette Vörösmarty költői hírnevét. A reformkor hangulata szólalt meg első közönségsikerében: a hősi múlt iránti vágy, a szabadság és az önazonosság keresése. A Szózat 1836-ban született, a pozsonyi országgyűlés feloszlatása idején – s egy pillanat alatt a magyar nemzet második himnuszává vált.

„A bánat setét köde száll reánk ”

A forradalom idején Vörösmarty Kossuth oldalán állt, a szabadság ügyét támogatta, ezért a vereség után bujdosni kényszerült. A világosi összeomlás után lelkileg összetört, visszavonult Kápolnásnyékre. Gazdálkodott, csendben élt, miközben egészsége egyre romlott.

„Három hét múlva mi is Pestre költöztünk, a Kappel-házban volt lakásunk kivéve. Emlékszem a készülődés utolsó napjaira. Hideg, sűrű köd boríta be mindent. Mintha a természet már előre tudta volna, hogy fekete gyásznapok eljöttével a bánat setét köde száll reánk is. Midőn az ember lelkét is egyszínű szürkeség lepi el és nem tud gondolkozni, mert csak egyet érez: hogy az, kit oly forrón szeret, nem tér vissza hozzá, beszédes szemei nem tekintnek reá, oly kedves ajkai nem szólnak hozzá. Még láttam őt ágya mellett kényelmes karszékben ülve, nagy köpeny egyik felébe burkolva, míg a másik része köpenyének hosszan nyúlt végig a padlón. Soká néztem őt szorult szívvel gondolkozva, de nem tudtam, min gondolkozom. Egyszer még felvillant arca, azután már nem láttam őt többé. Magánkívül tették őt az ágyba, s többé nem tért magához. E rövid percnek fölvillant derűje – óh! –, bár a reménynek lett volna felcsillanása és nehéz felhők közül a búcsúzó nap szebb időkre biztató utolsó sugara! A költő látnok is, apám oly igaz költő volt. Mert borzasztó azt hinni, hogy annyi szenvedés után remény nélkül kelljen meghalnia. (…) Elköltözött ama hazába, hol megszűnik a gond. Nagyon szerettem őt, és elszorult szívem elgondolva: hogy most fagyos hideg borult szerető szívére, mély álmaira” – írta visszaemlékezésében lánya, Vörösmarty Ilona.

Adomány az árváknak

A költő halála után a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, gróf Dessewffy Emil engedélyt kért a császár helytartójától, hogy nyilvános gyűjtést szervezhessen a költő nyomorba jutott családja megsegítésére. Az udvar azonban elutasította: a hivatalos indoklás szerint Vörösmarty „a vallás iránt közömbös ember” és „a forradalmi országgyűlés tagja” volt, így nyilvános adománygyűjtés nem engedélyezhető. Csak magánúton segíthették az özvegyet és árvákat. Ez a cinikus indoklás azonban csak olaj volt a tűzre.

Deák Ferenc – az elutasítás dacára – magánadományokból gyűjtött össze jelentős összeget, hogy a három Vörösmarty-árvát felnevelhessék. Béla, a fiú, később bíró lett, Ilona pedig Széll Kálmán feleségeként a magyar politikai élet egyik központi alakja lett.