– Hagyományőrző huszárként és festőművészként is foglalkoztatja önt a magyar hadi viselet. Mennyire van megelégedve a nemzeti ünnepeken látható díszelgő alegységek öltözetével, az egyenruha színével, szabásával, menynyire felel meg a magyar hagyománynak?

– A Nemzeti Lovas Díszegység egyenruháját én rajzoltam, és én irányítottam a gyártást, pontosan a 8. Coburg huszárezred 1848-as tiszti szabályzata szerint. Ez korhű és hiteles.

– Mondhatni, hogy önnek ez a szakterülete?

– Igen, a magyar egyenruha-történelem kutatója vagyok. Tizenöt kötetbe próbálom besűríteni csak a katonai egyenruha történetét, sok ezer rajzzal illusztrálva. Ez a szám is jelzi, hogy az elmúlt évszázadok során milyen sok változás történt. Van egy magyaros stílus a szabásban és a díszítésekben, ami jellemző, de a színekben majdnem minden előfordult már, kivéve a feketét. Oláh Miklós leírja az ezerötszázas években, hogy feketét a magyar csak gyászban használ. A fekete csak azért jelent meg, mert 1848 után a nemzeti gyász miatt bejött az úgynevezett gyászmagyar divat, akkor viszont mindenki feketébe öltözött.

– Akik ma fekete színű atillát vagy bocskait csináltatnak, azok abba a korba nyúlnak vissza?

– Így van. Addig csak színes ruhákban jártak a magyarok. A díszmagyar, ami főnemesi díszöltözetként egészen 1945-ig fennmaradt, szintén színes volt eredetileg, de mivel a tizenkilencedik századtól kezdve már polgári világban éltek az emberek, a színek egyre halványodtak, és sötétedtek ezen az öltözeten is, végül megjelent a barna, a szürke.

– Szakrális szempontból nézve a színek eltűnése az ember süllyedésének a jele.

– Tőlem sokszor megkérdezik, hogy miért dolgozom olyan élénk színekkel. Éppen azért, mert a tiszta színek a magasztosak, és szépek, a kevert színek egyre bánatosabbak, és a végén eljutunk a szürkéig. A középkorban, de még a barokkban is csupa tiszta, világos szín fordult elő. Nagyon érdekes volt például, hogy amikor helyreállították a tihanyi templom freskóit, a restaurátorokat is megdöbbentette, hogy a barnás színek alatt micsoda élénk rózsaszínek és csodálatos vörösek meg kékek voltak. Az eredeti barokk festés ilyen élénk volt, csak ezt a tizenkilencedik századi polgári ízlés már nem bírta elviselni, így bekente barnára.

– Visszatérve az egyenruhák színéhez, ön milyen változtatást javasolna?

– Több tervezetet beadtam az állami vezetőknek. Úgy gondolkoztam, hogy az a díszzászlóalj, amelyik fogadja a külföldi államfőket, a mai hadseregnek része, ezért azt nem öltöztetném történelmi egyenruhába. Viszont egy állandó díszelgő lovas egységnek és egy állandó díszelgő gyalogos egységnek a felállítására – amely a királyi várban az elnöki palotánál és a parlamentnél őrséget ad, és ünnepségeken felvonul – szükség lenne. A gyalogos egyenruha mindig más volt, mint a lovas, tehát gyalogos katonákat huszáros egyenruhába öltöztetni nem lenne helyes. Ha például a lábbelit nézzük, kényelmes dolog csizmában lovagolni, de kutyagolni benne egyáltalán nem az. Vagy mondjuk a panyókára vetett mente lovon nagyon jól védi a szárt tartó kart, nincs útban, de gyalogosokra ilyet adni semmi értelme, és kényelmetlen is lenne. Ezeknek a díszelgő egységeknek nem most kell kitalálni valamiféle egyenruhát, nem egy divattervező ötleteire van szükség, hanem nyúljunk vissza egy történelmi korhoz és annak az egyenruháját minél pontosabban másoljuk le. Mária Teréziától 1945-ig létezett a Magyar Királyi Lovastestőrség, amely piros-ezüst-zöld huszárruhát és párduc kacagányt hordott és fehér arab lovakon lovagolt. Ez a világ legszebb egyenruhája és jellegzetesen magyar. Ez az a hagyomány, amit vissza kellene hozni. Minden európai nemzetnek, amelyiknél évszázadokra visszanyúló katonai hagyományokat találunk, van ilyen díszelgő egysége. Ezek mindenhol valamely dicső történelmi korra visszanyúló viseletet hordanak. Új egyenruhát csak azok az országok terveznek, például Szlovákia, amelyeknek nincs történelmi múltjuk, katonai hagyományaik. Ott úgy oldják meg, hogy megpróbálják elképzelni, mi az, ami szlovákos, és abból összeraknak egy szlovákosnak gondolt öltözetet, ami persze egyenruhának komolytalan, hiszen ilyesmit nem lehet az emberi képzeletre bízni. Sok afrikai országnál is látjuk, milyen parádés egyenruháik vannak, csak azok mögött nincs történelmi hagyomány. De nekünk, akiknek legalább kétezer éves az ismert egyenruha-kultúránk, nem szabad nekiállni tervezgetni, még akkor sem, ha valamire azt mondanám, hogy ez nagyon magyaros, tegyük rá az új egyenruhára. A hagyomány maga a múlt, ezért a tervezgetéstől óvnék mindenkit. Úgy érzem, értek a magyar egyenruha történethez, mégsem merészkedek tervezni egy új díszegyenruhát. Inkább pontosan megmondom, milyen volt 1760-ban, és azt kell legyártani.

– Vannak abból az időből szabásminták is?

– Minden megvan, pontosan tudjuk, milyen volt a korabeli egyenruha, még eredeti tárgyak is maradtak, csak az okoz gondot, hogy ma már nem gyártanak olyan posztót, nincs olyan szattyánbőr, nehéz hozzájutni a párducbőrhöz, a természetvédők tiltják a kócsagtoll használatát, és folytathatnám tovább. Ezeken az akadályokon kellene valahogy átlépni, esetleg hiteles utánzatokkal, ami pont úgy néz ki, mint az igazi. Ez megvalósítható, hiszen az angol királyi gárda felszerelését sem gyártja ma már az ipar, mégis megoldják egyedi gyártással. Erre is tettem javaslatokat annak idején, tehát nemcsak egy ötletet dobtam be, hanem pontosan megadtam, hogy kik azok a mesterek, és azok a cégek, akik ezeket az anyagokat le tudják szállítani. De nem elég, ha a katonáknak hiteles az egyenruhájuk, a lovaknak is hitelesnek kell lenniük. Ezért fehér bábolnai arab lovakra lenne szükség, ezek ugyanolyan nyugodtak, mint a most használt túlméretes rendőrló, csak más a mozgásuk, dobálják a fejüket, lobog a sörényük, ami gyönyörű és huszáros.

– Ön is ilyen lovakat tenyészt ebben a kis faluban, ahol szinte teljes önellátásra rendezkedett be. Nem nehéz így élni, nem hiányzik önnek a városi lét?

– Egyáltalán nem hiányzik, itt mindenünk megvan, egyedül a takarmányt nem tudom megtermelni, mert ahhoz kevés a területem, de minden mást, zöldséget, gyümölcsöt és annyi húst, amennyire szükségünk van, termesztünk magunknak, ahogy mindig is tették az emberek, és ahogy ma is kellene. Sőt pillanatok alatt tudnék néhány termékből piacra is juttatni, ha akarnék, de én festőművész vagyok. Azonban tudom, hogy ez hogy megy, mert itt nagyon sokan ráálltak arra, hogy kecskesajtot, tojást, húst termeljenek. Fiatal gazdálkodók, akik a maguk urai, tehát nem egy idegen cégnek, hanem a helyi lakosságnak termelnek, és ez az igazi. Hála Istennek, most már egyre több termelői piac nyílik errefelé, ahol mindenki csak a saját termékeit árulhatja, azonkívül megszervezik a házhoz szállítást is. Mindenhol a helyi lakosság a legbiztosabb fogyasztó, ráadásul így tiszta élelmiszert kap, hiszen ezek a gazdák nem használnak vegyszert. Ez nem ellenőrzött biotermelés, de ugyanolyan szintű, hagyományos paraszti földművelés és állattartás. A konzerválás, a hűtés, meg az állattartásban használt tápok és hormonok mind nagyon lerontják az ennivaló minőségét. Sokszor a termesztési mód, vagy a nem magyar fajták miatt gyenge a minőség, gondoljunk az ízetlen, kemény paradicsomra, vagy arra, hogy a nagyüzemi csirkének nincsen csirkeíze.

– Halíze van.

– Én dögízűnek érzem, meg nem enném. A helyi termelés a megoldás, és a megváltás. Sokkal gazdaságosabb, sokkal olcsóbb, nincs hűtési, szállítási és tárolási költség, és nincs egy kereskedő cég, amelyik a hasznot leveszi. Kereskedőnek termelni csak olyan embernek való, aki bérmunkásként akar élni, akinek az a jó, ha megmondják, mit kell csinálni, mert nem akar gondolkozni.

– De még ez is jobb, mint a műveletlenül hagyott kert a ház körül.

– Sokkal jobb, és ebből az állapotból később kinőhet az önálló parasztember. Esetleg a gyereke már nyitott szemmel él, látja, hogy ezt nem így kell csinálni, ne a külföldi nagyvállalat vigye el a hasznot, hanem majd ő feldolgozza azt a húst, és csinál egy kis üzemet, és így tovább. Hála Istennek, itt a környéken mindegyikre van jó példa, mi nagyon szerencsés környék vagyunk, mondhatnám, hogy minden le van fedve, annyira, hogy akár telefonon odaszólok, és házhoz szállítják, vagy elmegyek érte, és a frissen levágott állat húsa ott vár engem, ha akarom, akár szombat este is, tehát nem kell a kereskedők nyitva tartásához igazodnom.

– És egy faluban kerékpárral is házhoz lehet szállítani, nem kell hozzá kis teherautó.

– A házhoz szállítás, telefonos vagy internetes megrendelés és a termelői piac közvetlenül összekapcsolja a termelőt a fogyasztóval. Itt nincs kereskedő cég, szállítás, hűtés, csomagolás, reklám és adminisztráció, ami felhajtja az árakat. Ez a Balaton-felvidéken már működik.

– Miért nem terjed jobban az ilyesmi?

– Terjedne ez jobban is, mert a törvények most már jók, de sokan még tartanak attól, hogy később megváltozhatnak, ezért nem mernek belekezdeni. Még egy tyúkól is legalább százezer forintos beruházás, és ha megint fejbe verik az embert valamilyen tiltó rendszabállyal, akkor hiába épített. Eddig is a bürokrácia akadályozta az életet.

– Tegyük hozzá, hogy tudatosan.

– A nagy áruházak érdekei szerint alakították a szabályozást, most már könnyebb, bár még mindig sok az akadályozó előírás, de már kinyitottak néhány kaput. A paraszti kultúra évezredek alatt alakult ki, lerombolni elég volt néhány évtized, most megint kell egy kis idő, amíg újraéled, legalább egy nyugodt emberöltő, amíg biztos lehet benne a földet művelni akaró ember, hogy a kormány nem kiirtani akarja és üldözni, hanem hagyja élni. Nem kell támogatni a parasztot, csak hagyni kell élni.

Boros Károly