– Hogyan lett színész?

– Első nekifutásra felvettek a Színművészetire, többek között Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula, Margitai Ági, Kóti Árpi társaságában. A személyzeti osztálynak azonban nem tetszett a Csurka név, és kipenderítettek a főiskoláról. Egy-null oda. Básti Lajos, kedvenc tanárom, nem akarta, hogy eltűnjek az isteni deszkákról, és az ő ajánlására 1955-ben az akkor alakuló kaposvári Csiky Gergely Színházba felvettek segédszínésznek „karddal, kötelezettséggel.” Mit ad Isten, a következő évben oda szerződött az akkor rehabilitált dr. Németh Antal, a huszadik század egyik legnagyobb magyar színházcsinálója, és rám osztotta Csongor szerepét a Csongor és Tündében. Ennél jobb pályakezdés nem kell egy fiatal színésznek. Igen ám, de jött 1956 októbere. Talpra magyar a szobornál, forradalmi bizottsági elnökség, november 4., személyzeti osztály, kipenderítés. Kettő-nulla oda.

– Hogyan került a Nemzeti Színházhoz?

– Egy-két év Déryné Színházban eltöltött hánykolódás után csoda történt. Németh Antal beszélt Major Tamással, aki 1959-ben leszerződtetett a Nemzeti Színházhoz. Fantasztikus volt olyan társulatba bekerülni, ahol Gobbi Hilda, Makláry Zoltán, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, Balázs Samu, Tompa Sándor, Tőkés Anna, Szörényi Éva, Kállai Feri, Kálmán Gyuri, Sinkovits Imre és Tímár József játszott. Felejthetetlen volt részt venni olyan produkciókban, ahol a rendezők, Major, Gellért Endre, Apáthi Imre, Nádasdy Kálmán, Bojan Stupica, Tovsztogonov, Konszkij, Ljubimov osztották egy színész pályáját meghatározó, felejthetetlen instrukcióikat.

– Mi tartotta ötven éven át egy társulatnál?

– Ha ironikus lennék, azt mondanám, ennek két oka van. Az egyik, hogy ennyire hűséges típus vagyok, a másik, hogy soha nem hívtak más színházba. Egy tanulságot azonban mindenképp levontam: a hűség nem kamatozik. Manapság, amikor a színészek szabadúszóként játszanak, és színházak szűnnek meg, elképzelhetetlen, hogy egy színész egy színháznál ötven évig kitartson. Ötven év egy társulatnál pestiesen szólva, nem semmi. Hívják azt Nemzeti Színháznak vagy Pesti Magyar Színháznak. Mégiscsak büszke vagyok a hűségemre.

– Azt nyilatkozta, hogy ha nem lett volna rendszerváltás, akkor már régen Kossuth-díjas lenne.

– Ezt akkor csak zárójelben mondtam, de azóta sokan meggyőztek, hogy van benne igazság. Azért egy kicsit árnyaljuk. Természetesen mindenki tudta, hogy nem a szívem közepe a múlt rendszer, így azután megéltem a „három T” összes nyavalyáját. 1988-ra annyira elpuhult a rendszer, hogy a „tiltott, tűrt”-ből, ma már nevet rajta az ember, de „támogatott” lettem, és jöhetett volna a díjeső. Nem gondolhattam, hogy a rendszerváltással együtt jön a személyzeti osztály is, így lett három-nulla oda. Habár ma már reméljük, megszűnt ez a káderosztály, sajnos még mindig, ahogy a társadalom, mi, színészek is meg vagyunk osztva.

– Mit gondol, ez mikor változhat?

– Sajnos az egész világ mentálisan a béka feneke alá süllyedt. S ami még aggasztóbb, hogy morálisan is. Ezért ha nem akarunk még mélyebbre süllyedni, akkor nemcsak az érdekeinkre, hanem az értékeinkre is vigyázni kell. Szerintem az érték és hírérték, hogy valaki ötven éve a Nemzeti Színház aktív tagja. De úgy látszik, nem az. Ha egy celebnek kinő a bölcsességfoga, utcabált rendeznek a Vörösmarty téren. Micsoda érték volt egy Madách Színház! Kiss Manyi, Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Sulyok Mária, Mensáros László, Darvas Iván, Domján Edit, Huszti Péter lábnyomait letörölték, helyette jól fizető macskatalpak karmolódtak bele az isteni deszkákba. Nem mondom, hogy a musical nem érték, de építsenek neki saját játszóteret, mert ha Othello, Hamlet, Ádám és Lucifer elől veszi el a színpadot, az már tisztességtelen.

– Színészi pályája elején mit várt a színészettől? Mit szeretett volna elérni?

– Minden színész valamilyen módon exhibicionista. Fiatalon az ember híres akar lenni. Hogy mit sikerült elérnem, az relatív. Ha a szívemre hallgatok, akkor azt mondom, még mindig nem vagyok elégedett, mert a pályám kilencven százalékban a negatív szerepek megformálásáról szólt. Pedig mennyivel szebb elmondani egy szerepben, hogy „édesanyám”, vagy hogy „szeretlek.” Sajnos ilyen szavak egy negatív figura szótárában nem szerepelnek. Beskatulyáztak a negatív szerepekbe, de úgy érzem, mára már kimásztam belőlük. Minden ember szeretetre vágyik, akár a családban, akár a munkahelyén. Arra vágyom, hogy áradjon a nézőtérről a szeretet. Ha ezt egy színész megkapja, akkor mondhatja azt, valamit elért.

– Megkapta?

– Van négy éve egy önálló estem: „Fizetek, Főúr!”, alcíme Sanzonok a pesti éjszakában. Az ötvenes-hatvanas évek sanzonjait gyűjtöttük egy csokorba. Abban az időben legalább ötven éjszakai mulató volt Budapesten, a Pipacstól a Casanován, az Old Firenzén át a Városkapuig, hogy csak néhányat említsek. Ezekben a füsttengeres bárokban olyan zongoristák mellett ültem, mint Cziffra György, majdani világhírű zongoraművészünk a Kedvesben, a melódia fejedelme, Horváth Jenő a Duna Korzóban, vagy a slágerkirály Seress Rezső a Kis Pipában. Olyanok hallgatták ezeket a nagyszerű művészeket, mint Pilinszky, Tamási Áron, Ruttkai, Latinovits, Somogyvári Rudi, hogy csak azokat a barátokat említsem, „akik már fenn ülnek az égi kávéház teraszán”, ahogy a nóta szól. A magyar értelmiség lételeme volt az éjszakai élet, hisz akasztófahumorral az fogalmazódott meg, hogy a magyar értelmiség számára két út van. Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Azt hittük, ha beülünk valami homályos szegletbe, s ha nyitva az ablak, befúj a szabadság szele. Pedig tudtuk, hogy nem slágeres, hanem lágeres ez az éjszaka. Tudtuk, hogy a neonfények mellett az őrtornyok fényei is pásztáznak bennünket. De nem érdekelt minket, ha bezárt a Pipacs, kimentünk a Haller-piacra, és Cseh Tomi nótáját énekeltük: „Kicsi az ország, sok a katona / Iván barátom, menjetek haza.” Elhangzanak ezek a bús, panaszos sanzonok, amelyek mind-mind külön háromfelvonásos drámák. Ahogy Fellini mondta, két nagy téma van a világon, a szerelem és a halál. Nos, ezek is arról szólnak. A néző hallgatja, és egyszer csak azon kapja magát, hogy „jé, valami belement a szemembe, hát nem egy könnycsepp?” Árad belőlük a szeretet. Mi is szeretjük őket a színpadról, hisz értük vagyunk, utolsó nótánk: „Szeressük egymást gyerekek.” Így lett négy-három ide.

– Milyen változásokra számít az új évben?

– Politikailag mindenféleképpen azt a változást várom, hogy újra előtérbe kerülnek az egyre jobban támadott kereszténykonzervatív értékek, és egy olyan kulturális irányítást, amely nemcsak gazdaságilag, hanem érzelmileg is sokat ad a magyar kultúrának. A színházban milyen változásokat várok? Régebben mindig egy ország sorsát néző ember voltam. Ha nem esett az eső, akkor sajnáltam a békési parasztembert, hogy száraz lesz a talaj, és nem nő a kukorica. Azt vettem észre, hogy szemellenzős lettem, és ma már csak azt nézem, hogy mi történik velem, az én világomban, a színházamban, ahol Iglódi István halála után Őze Áron lett az új igazgató, és azt várom, hogy fiatal művész csapatával úgy veszik kezükbe a seprűket, hogy azok jól is fognak seperni.

– Mi a véleménye a mai színjátszásról?

– A színészet nagyon egyszerű mesterség. Két kezed van, két lábad, két szemed és egy szád. Az ókori színészeknek sem volt több, úgyhogy ezzel kell beérni. Akkor vagy hiteles, ha ezeket a hozzádvalókat jókor, jó időben, ahogy a tested-lelked kívánja, használod. Tudomásul kell venni, hogy az intelligens lámpák nem játszanak helyetted, hogy ez a kezem-lábam ember semmiféle technikával nem pótolható. Ezért üzenem a már nagyon elszállt pályatársaknak: a kultúra a nemzet arckifejezése, és nem mindegy, hogy milyen grimaszt vág.

Lass Gábor