– A rendszerváltó elképzelések között szerepelt a Kert-Magyarország jövőképe, ami a két világháború közti kis családi gazdaságokra épülő agrármodellt vázolta fel. Hogyan képzelték mindezt megvalósítani a XXI. század küszöbén?

– Nem volt teljesen földtől elrugaszkodott elgondolás az, hogy ilyen modellt valósítsunk meg. A családi gazdálkodásnak itthon évszázados tradíciói voltak, és a két világháború közt európai színvonalon működtek a kisbirtokok. Kiváló minőségű termékeket állítottak elő, Kanadába exportáltak minőségjavító magyar búzát. Az, hogy mennyire életképes ez a modell, mi sem bizonyítja jobban, minthogy ma az európai agrármodellben is a kis és közepes családi gazdálkodás dominál. Nyugat-Európában az állam minden eszközzel támogatja őket és az összefogásukat, hogy a globalizálódó piaci versenyben is meg tudjanak maradni. Az, ami jelenleg Magyarországon megvalósulni látszik, ezzel teljesen ellentétes. Az a remény, hogy az elképzelt jövő eléréséhez elégséges az, ha a parasztságot ismét visszahelyezzük jussába, jogaiba, és földhöz juttatjuk, tévesnek bizonyult.

– Miért nem valósulhatott ez meg?

– Reprivatizálni kellett volna, visszaadni a földeket a családoknak, és indulásnál az egykor elvett eszközeik fejében egyszer fel kellett volna tőkésíteni birtokaikat. Nem kárpótlásra lett volna szükség. A kárpótlás következménye az lett, hogy mindazok szerezhettek földet, akiknek korábban semmi közük nem volt a mezőgazdasághoz. Ez azt eredményezte, hogy a földpiacnak sokkal több szereplője lett, és megjelent a spekuláció. Továbbá sokkal erősebb volt az a háló, amit a volt tsz-apparátusok és ezek vezetői, a „zöld bárók” alkottak. Megmaradt náluk a birtokok egy része, amit azóta sem sikerült visszajuttatni a tulajdonosokhoz.

– Többször említette, hogy a hatalom részéről egyfajta zsákmányszerzés folyik. Mit ért ez alatt?

– A jelenlegi helyzet megértéséhez David C. Korten ad eligazítást. Ő azt írja a „Tőkés társaságok világuralma” című könyvében, hogy a világban egyfajta modern kétpártiság alakult ki. Az egyik oldalon a globális tőke érdekei, valamint a behatolása számára a „terepet előkészítő” és az extraprofiton osztozó helyi rezidenseik, a másik oldalon pedig a helyi közösségek, a nemzet, és a családok állnak. Ez még önmagában nem lenne probléma. A baj az, mondja Korten, hogy ha az állam, mint harmadik szereplő, amit a közösségek éppen azért hoztak létre, hogy korlátok között tartsa a hontalan tőke mozgását, intézményestől átáll a túloldalra. Megítélésem szerint ma éppen ezt látjuk itthon. A közösség állama dezertált Magyarországon. A multinacionális tőke rezidensei alkotnak kormányt, és a sors fintora az, hogy mindezt baloldali retorikával teszik. Az embernek az a benyomása, hogy az állam a zsákmányszerzést segíti elő minden eszközével. A jelenlegi hatalom a saját tőkeérdekei szempontjából alakítja a jogszabályokat, a költségvetést és az európai uniós forrásokhoz való hozzáférést is.

– Mire irányul ez a zsákmányszerzés?

– A termőföldre, az emberek magánvagyonára és a közpénzekre. Az állami vagyonról szóló 2007-es törvény az 50 000 milliárd forintot meghaladó értékűnek becsült nemzeti vagyont kivonta a köz és a Parlament ellenőrzése alól. Ezzel megteremtette a gyorsított kiárusítás törvényi kereteit. Ebből az állam kezelésében, továbbá a még mindig osztatlan közös tulajdonban lévő termőföld mennyisége eléri a 3 millió hektárt. Ezzel a családi gazdaságokat, azok földalapját jelentősen megerősíthetnénk, ha nem válna – a kormány által is támogatott, elképesztő léptékű – földspekuláció tárgyává. A gazdatársadalom nem spekulálni akarna a földre, hanem megélni azon és abból, de szerencsétlenségére ez a törekvése a spekulációs tőke érdekeivel kerül szembe, amely nemcsak arra a földre spekulál, amely még az állam kezelésében, hanem arra is, ami ma még a gazdálkodó családok tulajdonában van. A másik kör a közpénzek kérdése, amelyekbe az európai és hazai költségvetési források is beletartoznak. A globális tőke állama könnyedén teremt olyan feltételeket, amelyekkel a mindannyiunk által összeadott közpénzek az erőseket tovább erősítik, a gyengéket pedig távol tartják a közös forrásoktól. Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy azért jutott ide az ország, mert ügyetlenül kormányoz a jelenlegi vezetés. Dehogyis. Van ennek a kormányzásnak egy belső logikája, rendszere, ám nem a közjó szempontjából kell értelmezni a törvényeiket és a lépéseiket, mert úgy valóban értelmezhetetlenek. A közjó szempontjából például nyilvánvalóan nem a Hankooknak kellett volna adni 25 milliárdot, hanem a magyar kisvállalkozásoknak. De a zsákmányszerzés szempontjából ez utóbbi megoldás teljesen értelmetlen, a zsákmány megszerzését fölöslegesen nehezítő módszer lenne. Ezért nem lehet „összeborulni” ezzel a társasággal. Hogyan borulhatna össze a rabló és a kirablott?

– Hogyan tudna megerősödni a vidék Magyarországa?

– Először is vissza kellene szereznie a közösségnek, a nemzetnek a saját államát. Erre irányuló kormányzati szándék esetén az összes eszköz rendelkezésre áll ahhoz, hogy a helyi közösségeket, a kis- és közepes vállalkozásokat megerősítsük, az összefogásukat és a piacra kerülésüket segítsük. Az európai vidékfejlesztési rendelet tartalmazza a megerősítésüket célzó jogcímeket.

– Ha a vidék településfejlesztésére van pénz, de mégis falurombolás zajlik, akkor hova és mire mennek el az uniós pénzek?

– A tőkebefektető társaságok beruházásainak a támogatására. Az európai rendszer nem foglalkozik azzal, hogy egy adott kormány nem a saját nemzetét, hanem egy szűk csoport érdekeit képviseli. Magyarország számára az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében a 2007–2013-as időszakban rendelkezésre áll 8 ezer milliárd forint, az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program pedig újabb ezernégyszáz milliárd forintot biztosít. Történelmi lehetőség lenne arra, hogy bekövetkezzék a minőségi váltás vidéken. De ha nem sikerül visszavenni az államot, akkor ezek a pénzek biztosan a legnagyobb tőkés társaságokhoz kerülnek. Az egyenirányítási folyamatot kellene megváltoztatni, és egy másik értékrendet képviselve a forrásokat újraosztani. El kell számoltatni a mai kormányzó „elitet” a közpénzekkel és a közvagyonnal! A külföldön lévő vagyonok hazahozatala, az offshore cégek ügye pedig nem az adótörvény kérdése, hanem az Interpol és a nemzetbiztonsági szolgálatok hatáskörébe tartozik. Ma olyan gazdasági dinasztiaépítés zajlik, ahol a nagy vagyonok nem a szereplők gazdasági zsenialitásából fakadnak, hanem a mások által megteremtett javak megszerzését segítő kapcsolati tőke, és a bennfentes információk gátlástalan felhasználásával keletkeznek. A gyenge érdek érvényesítő képességű csoportoknak, a családoknak, helyi kisközösségeknek, kis- és közepes gazdaságoknak nincs elég erejük, hogy ellenálljanak ezeknek a folyamatoknak.

– Mégis látunk egyfajta mozgolódást a civil szférában. Korábban is voltak mozgalmak, de most mintha egyre erősödnének a társadalmi elégedetlenség hangjai.

– A baj az, hogy ezek a mozgalmak nem érnek össze. Minden csoport azt hiszi, hogy a saját problémáját egyedül is meg tudja oldani, és nem veszi észre, hogy a bajok gyökere azonos. Ezt használják ki tudatosan a kormányoldalon, és „leszalámizzák” őket, mint a Rákosi-rendszerben. A társadalom különböző csoportjait egymás ellen fordítják, hogy ne tudjanak összefogni. Inkább egymásra gyanakodnak, elhiszik, hogy „azért rossz nekem, mert a másik kapja a pénzem”. Ez persze nem igaz, de a miniszterelnök ügyesen használja ezt az alattomos módszert. Van a társadalomban egy belső érési, rádöbbenési folyamat, amit sajnos jelentősen nem lehet gyorsítani, csak rá lehet segíteni.

– Pedig sokan sürgetik az ellenzéket és annak vezetőit, hogy álljanak ki a nép elé, és mondják, hogy induljunk…!

– Nincs forradalmi helyzet. Nagyon veszélyes ma azt mondani, hogy utánam, mert – saját tapasztalatból is mondom – hátranézel, és nincs mögötted senki. Ma ilyen állapotban, egyfajta bénultságban, kómában van ez a társadalom. „Fortélyos félelem” igazgatja megint az országot. Ilyen körülmények között nagyon nehéz felülről elindítani bármilyen mozgást. A Parlament feloszlatására irányuló népszavazási kezdeményezés is csak akkor lehet eredményes, ha a vita idejére egymillió ember körbeveszi a Parlamentet. Ehhez viszont nyitogatni kéne a szemeket. Egyenes beszéddel, mert sokan még most sem látják, hogy mi folyik körülöttük. Kérdezik sokszor tőlem is, hogy Orbán Viktor miért nem áll oda a változások élére. Voltak lélektani pillanatok, amikor oda lehetett volna állni. Ehhez azonban bizonyosság és nagyon jó „tempóérzék” kell. Meglátni, megérezni, hogy mikor van olyan lendülete az eseményeknek, amikor a közös siker és az elérni kívánt cél reményében lehet lépni. Mert az ember nagyon könnyen egyedül maradhat, és az ellenfél ezt könnyen ki tudja használni. Nagyon nagy tehát a felelőssége annak, aki vezetni akar. A 2005-ös nagy gazdademonstráció tapasztalatai alapján is mondom, hogy nemcsak bevinni kell tudni a közösséget egy folyamatba, hanem „ép bőrrel” és a kívánt eredménnyel ki is kell tudni onnan hozni. Változásokat csak a nép, sőt csak a nemzet tud elérni, de az adott lélektani pillanatban, a közös rádöbbenés és változtatni akarás pillanatában, egy ilyen tényleges forradalmi helyzetben valóban oda kell állni. Mert ha a nép bizalmát élvező és vezetni hivatott ezt elmulasztja, akkor később sem lesz erkölcsi alapja arra, hogy vezesse az országot.

Usztics Anna