Hét csonka-magyarországi, három erdélyi, két felvidéki, egy kárpátaljai és egy délvidéki népfőiskola létrehozásának tervét jelentette be Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke Lakiteleken. A hír közzétételének helyszíne nem is lehetett volna más, mint a valamikori Magyar Demokrata Fórum megalakulásának helyet adó alföldi település, ahol Lezsák Sándor és felesége kezdeményezésére megszületett a Lakitelek Népfőiskola.

Az intézmény, pontosabban intézményhálózat kimondva, kimondatlanul a magyar szellemi-kulturális autonómia igényével jött létre, helyet adva nemzetközi kitekintésű konferenciáknak és térségi szakmai jellegű összejöveteleknek, tanfolyamoknak, felnőtt- és gyermekképzésnek, a népi kultúra megismertetésének, a kecskeméti Németh László Gimnázium kihelyezett tagozata révén pedig dolgozók gimnáziuma is működik itt. A Lakitelek Népfőiskola emellett a Kárpát-medencén kívül élő magyar emigráció, illetve a rendszerváltozás történetének felbecsülhetetlen értékű dokumentációs központja.

Az ezredfordulón lebonyolított Tisza Kollégium és a két esztendővel később megrendezett Tanya Kollégium keretében másfélszáz egyetemista és egyetemi oktató mélyült el a térség sajátos életformáiban. Mindemellett ökumenikus Szent István-kápolna, XX. a századi egyházi hitvallókat megörökítő szoborpark és nemzeti panteon is helyet kapott. Vagyis olyan magyar szellemi és kulturális központ jött létre, mely képes felpezsdíteni helyben és tágabb környezetben is a magyar életet.

Nincs ma fontosabb, mint az önbecsülés és a helyes ön- és közismeret impulzusaival felrázni a súlyosan elbizonytalanodott és gyakran fásult nemzetet.

Helyben, élethosszig

Ez, vagyis a magyarság életerejét elszívó, mesterségesen kitermelt kishitűség lerázása jelenti a kulcsot a sorsfordításhoz. A magyar életet újjászervező nemzeti munka és az ebből remélhetőleg kihajtó szellemi szabadságharc csak a legszélesebb népi tömegek bekapcsolásával lehet eredményes. S mivel a magyar haza szállásterületei túlnyúlnak a trianoni békediktátummal meghúzott mesterséges határokon, e küzdelemnek is ki kell terjedni a Kárpát-medencére – és persze a földgolyó minden magyar közösségére.

Ennek jegyében határozták el Lezsák Sándorék a népfőiskolai hálózat kibővítését, mely egy 2020-ig szóló stratégiai program. Jelenleg belső műhelyviták folynak, a szervezők június elején állnak részletes terveikkel a köznyilvánosság elé. Annyi bizonyos, hogy az összesen 14 új csonkaországi és a felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, délvidéki népfőiskola 92 esztendeje nem látott esélyt jelent a nemzeti identitás megőrzése és erősítése, a helyben maradást és a gyermekvállalást megalapozó biztos megélhetéshez szükséges szakmai ismeretek átadása és rendkívül sokrétű mindennapos közösségépítés tekintetében. Emellett, mivel a XXI. században – a globalizáció egyre erőszakosabbá válása ellenére – jelentősen felértékelődnek a lokalitások, egyre fontosabb válik a helyi emberi és természeti erőforrásokra épülő innováció és ehhez kapcsolódva a sokat emlegetett élethosszig tartó tanulás. Ebben pedig a népfőiskolák szerepe felbecsülhetetlen jelentőségű, hiszen ezek ilyen értelemben is megannyi magyar központként szolgálhatják az egyetemes nemzeti ügyet. És mert a maradék ország ugyancsak missziós terület, ugyanezen cél szolgálatában a hosszú távú tervek szerint idővel minden járásban megkezdi működését egy ilyen intézmény, éspedig legalább 50 fő elszállásolására és ellátására alkalmas körülmények között, tehát akár bentlakásos oktatási intézményként is működhetnek majd.

Nem elég ugyanis a közigazgatás és általában az állami élet megannyi egységét közelíteni az emberekhez – a magyar szellem és általában a tudás felszabadító áramlatainak is jelen kell lenniük. Talán épp ezért, mármint a szerteágazó területeket lefedő és hiánypótló tevékenység miatt kapott az elmúlt jó két évtizedben méltatlanul csekély nyilvánosságot és közfigyelmet a Lakitelek Népfőiskola, és általában a népfőiskolai gondolat a fenti célokkal ellenséges magyarországi tömegtájékoztatástól – ha ugyan nem lekicsinylés volt e mozgalom osztályrésze. S az is igaz, hogy nemzeti körökben is van némi értetlenség a népfőiskola fogalma körül; sokan, akárcsak a szövetkezeti gondolatot, valamiféle baloldali gyökerű kezdeményezésnek tartják, pedig erről szó sincs.

Magyar hagyomány

A népfőiskolai mozgalom atyjának az egész életen át tartó folyamatos tanulás és önképzés jelentőségét idejekorán felismerő Nikolaj Frederik Severin Grundtvig (1783-1872) dán protestáns hittudóst, népművelőt és költőt tartják – ez ugyan nem egészen pontos, de az Európai Unió felnőttképzési programját mindenesetre róla nevezték el.

A derék dán lelkész bentlakásos népfőiskolát hozott létre az 1850-es években, s a sikeres kezdeményezés gyorsan elterjedt előbb Skandináviában, majd az egész világon.

Grundtvig modellje eleinte szociális megközelítésre épült, amennyiben tevékenysége főképp az alacsony iskolázottságú felnőttek ismereteinek bővítését és ezáltal e rétegek jobb érvényesülésének elősegítését célozta meg. Ezzel jelentősen hozzájárult a korszerű andragógia, vagyis felnőttképzés tudományának és módszertanának kimunkálásához.

A népfőiskola fogalma azonban később kiszélesedett, a kisparaszti önszerveződés és önképzés fontos intézményévé vált. A népfőiskoláknak jelentős szerepük lett egy-egy térség közösségi életének megszervezésében is, hiszen olyasféle szolgáltatásokat is nyújtanak általában, mint a közismert művelődési és szabadidős központok. Jellemzőjük, hogy tematikájukat, avagy tananyagukat a működésüket szabályozó kereteken belül meglehetős szabadsággal maguk határozhatják meg. Fő cél az emberi alkalmazkodó-képesség és a csapatmunka készségének kifejlesztése, erősítése, a közösségek válaszainak kimunkálása a változó világ kihívásaira. Nem túlzás kijelenteni, hogy Dánia nagyrészt magas színvonalú népfőiskoláinak köszönheti jól képzett és ezért hatékonyan termelő paraszti egzisztenciáinak sokaságát, melyek gyakorlatilag fenntartják az országot.

Ami mármost Magyarországot illeti, népfőiskolák terén is van mire büszkének lennünk. Ugyanis, mint föntebb említettük, nem Grundtvig lelkész volt az úttörő – hanem a magyar Tessedik Sámuel. A szarvasi evangélikus lelkész már 1767-ben a békési egyházi iskolák tananyagába emelte a faültetést, a szőlészetet és általában a kertgazdálkodást, továbbá az állattenyésztésre, például a selyemhernyó-tenyésztésre vonatkozó ismereteket, éspedig nem elméletben, hanem a gyakorlatban. 1836-ban az erdélyi Makfalván Wesselényi Miklós báró, miután a későbbi törvényeknek elébe menve felszabadította jobbágyait, saját költségén iskolát épített nekik, melyben korszerű földművelési ismereteket sajátíthattak el. Így hát elmondható, hogy a népfőiskolai mozgalom gyökerei magyar földből erednek.

A XIX. század utolsó évtizedeiben szárba szökkenő szövetkezeti mozgalom keretei között már intézményesült a képzés, majd az első világháború után valóságos népfőiskolai aranykor köszöntött Magyarországra. Különösképp igaz ez az 1930-as évekre, ezen időszakban számos ilyen kezdeményezés virágzott, főképp egyházi szervezésben, de korántsem csak hitbuzgalmi vagy kegyes életvezetési kérdések kerültek terítékre, sőt, egyáltalán nem ez volt a jellemző profil. Sokkal inkább praktikus tudással vértezték fel a főképp vidéki, falusi hallgatókat, például korszerű gazdálkodási módszerekkel és értékesítési, kereskedelmi ismeretekkel – ma úgy mondanánk, hogy a vonatkozó képzések a termeléstől a piacra jutásig a teljes vertikumot felölelték. Számtalan kurzus igyekezett afféle parasztpolgárokat kinevelni, kiknek hivatása az adott közösségek későbbi szellemi irányítása volt.

A legismertebb korabeli népfőiskolai kezdeményezés a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet Testülete (KALOT) által 1940-ben útjára indított országos népfőiskolai hálózat volt, mely rövid fennállása során több tízezer hallgatót bocsátott ki.

Életre hívója, Kerkai Jenő jezsuita atya a KALOT céljait ebben foglalta össze: „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!”

A rendszer nagyon rövid idő alatt futótűzként terjedt el az egész országban, hatalmas sikerrel.

1948-ban azután a kommunisták betiltották a népfőiskolai mozgalmakat (Kerkai pátert koncepciós perben tíz év börtönre ítélték kémkedésért és hazaárulásért), mivel a helyi, főleg vidéki önszerveződést veszedelmesnek találták rendszerükre nézve – s ebben kétségkívül igazuk is volt, hiszen a vörös diktatúrára állandó fenyegetést jelent az önnön értékével tisztában lévő, szilárd identitású, képzett ember és annak kisparaszti egzisztenciája.

Újjászülető népfőiskolák

A népfőiskolai gondolat közel 40 évig hibernált állapotban volt, csak az 1980-as évek végén lehetett följegyezni az első újjáépítési kísérleteket.

1988-ban afféle érdekvédelmi ernyőszervezetként megalakult a Magyar Népfőiskolai Társaság, a kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény pedig hivatalosan is elismerte a népfőiskolák jelentőségét, a jogszabály I. számú mellékletének v) pontjában ilyképp azonosította a fogalmat: „olyan felnőttoktatási célú tanfolyamokat szervező, helyi önszerveződés alapján létrejött szervezet, amelynek pedagógiai programja a szakismeretek átadásán túl személyiségfejlesztő (állampolgári, közéleti) elemet is tartalmaz, s melyek lebonyolítási, oktatási rendszerét, módszereit a résztvevők maguk is alakíthatják.”

A törvény 76. paragrafusa a települési önkormányzatok számára feladatul szabja a helyi közművelődési tevékenység támogatását, kifejezetten nevesítve „az iskolarendszeren kívüli, öntevékeny, önképző, szakképző tanfolyamok, életminőséget és életesélyt javító tanulási, felnőttoktatási lehetőségek, népfőiskolák” megteremtését, a 91. paragrafus pedig a mindenkori illetékes szakminisztérium számára írja elő a népfőiskolai mozgalom támogatását.

Ez már csak azért is nagy jelentőségű, mert a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar és Menedzsment Tanszéke által jegyzett www.videkfejlesztes.net internetes portál – Harangi László művelődéskutató, szociológus Népfőiskolák Magyarországon a XXI. század küszöbén című munkájára hivatkozva – az alábbiakra is felhívja a figyelmet: „A hazai népfőiskolák működése kapcsán fontos kiemelni, hogy ezen intézmények szociokulturális munkája igen kiemelkedő lehet. Gyakori, hogy hátrányos helyzetű térségekbe könnyebben eljutnak a népfőiskolák helyi szervezetei, mint a formális felnőttoktatási intézmények. Ilyen szerepet töltenek be az 1990-es évek elején alakult cigány népfőiskolák. Elsődleges céljuk az ún. animátorképzés: olyan véleményirányítók képzése, akik hitelesen tudnak szólni saját etnikumuk körében, és megfelelően tudják képviselni a romák véleményét »kifelé«, a hatóságok, közösség egyéb tagjai felé.”

E helyben zajló felnőttképzési modellben tehát számtalan, mindmáig teljes egészében ki nem használt lehetőség rejlik. Persze mindig a gyakorlatban dől el, egy-egy településen milyen hatékonysággal tud működni egy népfőiskola, s az is bizonyos, hogy a cigánykérdést ez önmagában nem oldja meg – de hasznos segítséget nyújthat hozzá. Emellett pedig a hagyományokra építve Kárpát-medenceszerte a magyar közösségek lelki és szellemi megújulásának kovásza lehet.

Ágoston Balázs