– Önt a szocialista rezsim 1950. július 23-án a családjával egy hortobágyi munkatáborba deportálta. Hogyan lettek osztályellenség?

– Mi nem voltunk sem arisztokraták, sem tőkések, sem értelmiségiek, sem a Horthy-rendszer tisztviselői, de még módos parasztgazdák, vagy ahogy ők mondanák, kulákok sem. Apám egy tízgyerekes göcseji parasztcsaládból származik, és anyámék is sokan voltak testvérek. Amikor összeházasodtak, gyakorlatilag két szegény ember fogadott hűséget egymásnak, és csak a szorgalmuk révén sikerült valami kis vagyonkát összegyűjteniük. A nyomorúságukra jellemző, hogy azért lehetett apámból boltos, mert a falusi plébános szorgalmazta, hogy a tizedik, a legkisebb gyerek kapjon valami szakmát. Elintézte, hogy boltosinas lehessen, sőt biztosított neki kosztot és kvártélyt. Aztán amikor apám anyámat elvette, persze nem volt pénzük arra, hogy önálló üzletet nyissanak. Járták az országot és alkalmi munkákból éltek. Amikor végre sikerült némi tőkét összekuporgatniuk, szülőfalumban, Szentadorjánban nyitottak egy kis boltot azon a telken, amit anyám örökölt, miután az ő szülei kivándoroltak Amerikába. Hogy miért lettünk osztályellenség? Az egyik ok az lehetett, hogy a szüleimnek volt ez a bizonyos kis boltjuk, a másik ok pedig, hogy anyám tartotta a kapcsolatot az Amerikában élő szüleivel és testvéreivel. Legalábbis ezt feltételezzük, ugyanis velünk nem közölték a vádakat, és nem is volt semmiféle eljárás.

– Az ön családját ki íratta fel a listára?

– Mint szinte mindenütt, természetesen nálunk is a párttitkár pécézte ki a kitelepítendő családokat. Ez egy idegen volt. A mi kis falunkban ugyanis senki nem vállalta el a pártmunkát, ezért Csepelről kellett hozniuk párttitkárt. Ez a párttitkár igyekezett beszervezni embereket a népi demokrácia élcsapatába, de az én apám vonakodott belépni. Egyébként makacs ember volt, aki valami megmagyarázhatatlan okból eltökélte, hogy márpedig ő nem köszön senkinek sem kezitcsókolommal. A párttitkár felesége nem ismerte sem őt, sem a hóbortját, és amikor vásárolni jött a mi kis boltunkba, apám neki is, mint mindenkinek, jó napot kívánt. A párttitkárné ezt rossz néven vette, és közölte, hogy „ez a bunkó meg fog még fizetni az illetlenségéért”. Apám így szerzett egy újabb fekete pontot, lehet, hogy ezért esett ránk a választás.

– Hogyan zajlott az egész?

– Tervezetten, de mégis kaotikusan. Amikor én a kitelepítettek érdekképviseletének az elnöke lettem, százszámra ismertem meg a sorstársak történeteit. Nagyon sok momentum szinte teljesen azonos mindenkinél. Éjszaka, többnyire váratlanul törtek rá az emberekre. Csak ritkán fordult elő, hogy valakik megsúgták az érintetteknek, hogy mire készüljenek. Előfordult, hogy bizonyos jelekből lehetett következtetni arra, hogy mire készülnek. Ilyen jel volt például, ha váratlanul marhavagonok érkeztek a vasútállomásra, és idegen ávósok mozogtak a környéken. Általában két szürke közrendőr és két ávós ment egy-egy családhoz. Velünk is ez történt. Jöttek, apámat elvitték a községházára, ahol közölték vele, hogy még azon az éjszakán kitelepítik a családjával együtt. Aztán hazakísérték apámat, aki sápadt volt, a keze remegett. Csak annyit tudott mondani: készüljetek, el kell hagyni az otthonunkat. Anyám ekkor sírógörcsöt kapott. Tudniillik neki különösen nagy csapás volt ez. Rendkívül nehéz előélete volt, hiszen mint mondottam, a szülei kivándoroltak, kitört az első világháború, ő pedig, ahogy Göcsejben mondják, „mások keze-lába alatt” nőtt fel. Nagylány lett, mire végre újra láthatta a családját. Számára az, hogy szerető hitvesre talált, akitől gyermekei születtek, a biztonságot, a beteljesült leánykori álomvilágot jelentette. Mindene volt a család, a békés kis otthon. Ahogy ott ült és keservesen sírt, az egyik fiatal ávós ráüvöltött, hogy „fogja be a mocskos pofáját, mert ha én tömöm be…”, aztán a többit nem idézném… Emlékszem az egyik szürke egyenruhás rendőrre, aki ekkor kiment a házból. Idősebb ember volt, én csak a hátát láttam az ablakból. Állt a házunkat övező cserjék egyike felé fordulva és rázkódott. Rázta a néma zokogás. Még most is, ha rá gondolok, emlékszem, én őt sajnáltam, pedig ő sajnált bennünket. Fejenként egyzsáknyi holmit vihettünk magunkkal, tehát összesen öt zsákot.

– Mit válogattak össze?

– Kevés ágyneműt, valami ruhaneműt és élelmet, amennyit bele lehetett gyömöszölni. Nekünk szerencsénk volt, ugyanis akadtak, akiknek még ennyit sem engedtek vinni. Velünk mindenesetre közölték, hogy ne reménykedjünk abban, hogy visszaengednek. Megmondták, hogy a házunkat, a boltot mindenestül lefoglalják, mi pedig meghatározatlan időre egy zárt munkatáborba kerülünk. Másnap délután öt órára sikerült összeállítaniuk a szerelvényt, ekkor indult el velünk a vonat.

– Délután még nem is sejtették, hogy másnapra számkivetettek lesznek?

– Olyannyira nem, hogy előző nap még barátaink társaságában a közeli arborétumban kirándultunk kerékpárral. Remekül éreztük magunkat, úgyhogy még estére is nálunk maradt az egyik barátom, mert ugye két héttel voltunk az érettségi után. Későig fennmaradtunk, beszélgettünk, nevettünk, amikor váratlanul durván verni kezdték az ajtót. Kis híján az osztálytársamat is elvitték velünk együtt, alig tudtuk kimenteni. Ez egyébként komoly veszély volt, hiszen mint utóbb megtudtam, másokkal megesett, hogy egy egész kártyaasztalnyi társaságot deportáltak.

– Micsoda abszurd helyzet!

– Ne keressen logikát ebben a rendszerben.

– Mondtak valami indokot?

– Csak annyit, ami a határozatban volt: a harminckilences számú rendelet értelmében kitelepítésünk közérdekből szükségessé vált.

– A vonatút?

– Három család került egy marhavagonba. Harminchét órán át tartott az út. Ott kellett elvégezni a szükségünket egymás előtt. Menet közben szabad volt kinyitni a tolóajtót, hogy levegőt kapjunk a nyári melegben. Persze a magunkkal vitt ivóvíz hamar elfogyott. Valahol Érd környékén, ahol magas töltésen megy a vasút, megálltunk. Vízért kiabáltunk, mire a helybeliek pillanatok alatt szabályos csatárláncot alkotva hordták nekünk a vizet.

– Szép az őröktől, hogy megengedték.

– Aztán a hatvani állomáson óriási készenlét fogadott bennünket, fel volt bolydulva az ávós sereg. Ugyanis ekkor történt az a bizonyos hatvani zendülés, amikor a vasutasok bátran kiálltak az ott őrizetben lévő öt ferences atya mellett. Mint utóbb kiderült, a papokat elvitték az Andrássy út 60.-ba, egyiküket ki is végezték. A vasutas férfiak Recskre kerültek, családjaik pedig Hortobágyra. Mi 25-én hajnalban érkeztünk a Hortobágyra. Nyílt pályán állt meg a vonat. Helybéli parasztemberek szekerekkel vártak bennünket. Annak ellenére, hogy nyár volt, éjjel, a csillagos ég alatt dermesztő volt a hideg. A kocsisok tüzeket raktak, hogy a pokróccal letakart lovaik meg ne fagyjanak. Tehát amikor megállt a vonat és leparancsoltak bennünket, ez nagy megnyugvást jelentett, ugyanis attól féltünk a legjobban, hogy kivisznek a Szovjetunióba, mint ahogy ezt állítólag latolgatták is. Sőt az egyik rabtársunk fültanúja volt a táborparancsnokok beszélgetésének, amikor is az volt a téma, hogy „ugyan, mit vacakolunk mi ezekkel a szerencsétlenekkel, a legegyszerűbb volna a Tiszán leúsztatni őket”. Az volt a benyomásunk, hogy zsidósat akarnak velünk játszani, vagyis a zsidó holokausztért rajtunk akarnak bosszút állni ugyanolyan módon, mint ahogy ezt a nácik tették. Ez egyébként akkor lett egyértelmű, amikor Hegedűs András, volt miniszterelnök, aki később szociológussá avanzsált, elmondta a Gulyásék dokumentumfilmjében, hogy velünk kapcsolatban több legyet akartak ütni egyszerre. A kitelepítés egyszerre szolgálta a terrort, hiszen a szocialista rendszer alapja a megfélemlítés volt, és egyszerre a bosszút a zsidók sérelmeiért. Valamint szükségük volt a tőlünk elvett vagyontárgyakra, főként a lakásokra, bútorokra, amelyeket pártkádereknek utaltak ki.

– Milyen volt a tábor, ahová megérkeztek?

– Mi voltunk az első hullám, nem volt még tábor. Kijelöltek egy-egy tanyát a számunkra. Az induló létszám háromszáz fő volt. Amikor megérkeztünk, a gyerekeket és az öregeket fölengedték a padlásra, a többieknek azonban kijelöltek egy juhhodályt. Bizony az volt a kezdet, hogy föl kellett csákányozni a vastag birkaganét, amit az állatok sziklaszilárdságúra tapostak az évek alatt. A csákánnyal feltört ganétömböket aztán kézzel raktuk fel a kocsira. Utána adtak egy kis meszet meg valamennyi szalmát. Ez lett a hálókörlet. Ott feküdt egy-egy sorban úgy száz ember. Olyan szűken, hogy amikor meg akart valaki fordulni, szólnia kellett a szomszédjának, hogy együtt forduljanak. A legelemibb higiéniáról sem beszélhettünk, csak azon csodálkoztam, hogy nagyobb járvány nem fordult elő. Csak az elején volt tömeges hasmenés, mivel a zalai emberek számára az alföldi víz ihatatlan. Aztán megtanultuk a pásztoroktól, hogy csak olyan vízből szabad inni, amelyikben béka van, vagy amiből a ló is hajlandó inni. Egy latrinát is ásattak velünk, ami egy gödröt jelent két pallóval. A férfi és a női szakaszt nádfal választotta el egymástól.

– Mit használtak vécépapír helyett?

– Találékony az ember, szedtünk leveleket. De a nőknél ugye többlet higiéniai követelmények is vannak, rettenetesen nehezen oldották meg. Később ráadásul állandó vízhiány volt, mert egyetlen kút volt hatszáz főre, és nem volt elegendő a vízhozama. Lajtos kocsival hoztak inni, de hát így sem jutott elég tisztálkodásra, mosásra. Anyám otthon maradhatott, nem kellett mennie a mezőre dolgozni, és igyekezett napközben valami kis vizet félretenni nekünk mosakodásra. Jellemző, hogy még a tizenegy éves öcsémet is kiküldték a mezőre, hogy vizet hordjon. Őszre javult a helyzet, amikor áttelepítettek egy másik tanyára bennünket, ahol a dohányszárítóban priccseken lehetett aludni. Igaz, a dohányszárító nem éppen a hőszigeteléséről nevezetes. Mivel sikerült ellestem a búboskemence rakás mesterségét, nekem jutott a feladat építeni oda egyet. A napi tüzelő fejadag egy köteg szalma volt. El lehet képzelni, mennyi volt ennek a kalóriája. Egy alkalommal a munkából hazatérő asszonyok, úgy nyolc kilométernyire a táborhelytől, figyelmesek lettek egy út széli romos vályogházra, amelynek nádteteje volt. Szedtek a nádból néhány köteggel tüzelőnek, de amikor beérkeztek, a táborparancsnok rájuk ripakodott, hogy „ti gazemberek, lopjátok a nép vagyonát?”. Emlékszem, november volt és ónos eső esett. A nőknek szálanként kellett visszavinniük a nádat. Éjfélig több fordulót megtettek a fagyos esőben, amikor valamelyik fegyőrnek megesett rajtuk a szíve, és befejezhették.

– Milyen munkákat kellett végezni?

– Én sírásótól kezdve kőművesen át cséplőgép mellett dolgozó aratómunkásig minden voltam. A legrosszabb az volt, hogy sehol sem akadt árnyék, csak a pusztaság. Idővel kénytelenek voltak kétórás ebédszünetet engedélyezni, mert délben elviselhetetlen lett a forróság. A napirend nyáron az volt, hogy hajnali háromkor keltünk, utána jött másfél-két órányi gyaloglás a munkahelyig. Nem vittek bennünket kocsin, hiszen a halálra ítélteket nem kell kímélni, bennünket pedig lassú halálra ítéltek. Én kiszámítottam, hogy az ott töltött negyven hónap alatt húszezer kilométert gyalogoltam.

– Úgy vonultak, mint ahogy például a hadifoglyokat szokás kísérni?

– Eleinte igen, rendőrök kísértek, de egy idő után látták, hogy felesleges, mert nem szökünk. Aztán már csak közülünk kijelölt brigádvezetők kísértek.

– Miért nem szöktek?

– Mert családostul voltunk ott. Ha egy férfi meg is tudott volna szökni, a családján bosszút állnak. Egy baráti beszélgetésen mondta is Zimányi Tibor, a Recski Szövetség elnöke, hogy ugyan a bánásmód Recsken durvább volt, mégis bizonyos értelemben nekik kedvezőbb volt a helyzetük, mivel a családjukat biztonságban tudhatták. Egyrészt, ha szökésről volt szó, azt a saját szakállukra tehették. Másrészt, ha véget ért a büntetésük, visszamehettek a családjukhoz, az otthonaikba. Minket viszont hajléktalanná tettek. Mindettől függetlenül egyvalaki tőlünk is megszökött, egy másik táborból. Az illető valahogy ki is jutott Nyugatra, és elment a Szabad Európa Rádióhoz. Így tudta meg a világ, hogy mi folyik Magyarországon, lett is nagy csinnadratta.

– Milyenek voltak az őrök?

– Vagy pszichés betegek, vagy testileg-lelkileg megnyomorodott emberek, szinte kivétel nélkül. Többnyire egyszerre voltak analfabéták és brutálisak. Aki nem volt ott, talán el sem tudja képzelni, mi minden megtörtént. Ennyire lealjasult figurákkal a hétköznapi életben nemigen lehet találkozni. Négyesével-ötösével vitték az embereket verni, de arra vigyáztak, hogy ők mindig többen legyenek bent. A többi fogoly addig kint várakozott és hallgatta, hogy a bevittet hogyan kínozzák. Volt egy távoli rokonunk, tagbaszakadt parasztember. Ő visszaütött, pontosabban rájuk borította az asztalt. Mondanom sem kell, az összes rendőr berohant és formátlanra verték. Ennyire a felismerhetetlenségig eltorzult arcú emberi roncsot még életemben nem láttam. Soha többé nem épült fel, néhány év múlva meg is halt.

– Ön is kapott verést?

– Egy éjszaka zseblámpával jöttek értem és az apámért. Külön-külön vittek bennünket verésre. A mai napig hallom a fülemben apám nyögéseit az ütlegek alatt. Ez jobban fájt, mint maga a verés. Aztán szegény apám is átélte ugyanezt, amikor ő meg az én szenvedésemet hallgatta, pedig igyekeztem nem jajgatni, nem bőgni. A legrosszabb a tehetetlen düh, amit érzünk ilyenkor, hogy nem tudunk az apánkon, a gyerekünkön segíteni. Engem úgy kínoztak, hogy háttal a földre kellett feküdnöm és körbe kellett forognom, a kezemmel evickélve. Ők körbe álltak és a gumibottal a meztelen talpamat csapdosták. Ha elkaptam a talpamat, akkor azt a testrészt érte az ütés, ami a férfiak legérzékenyebb része. Folytassam?

– Ne folytassa! Mi volt a verés oka?

– Elmaradt az ebédszünet, és az apámmal arra kértük a brigádvezetőt, hogy ezt az egy jogunkat biztosítsa. Erre ő rohant a rendőrökhöz, hogy mi szabotálni akarjuk a munkát. Ennyi. Volt, akit azért vertek félholtra, mert valahogy a szabad parasztoktól tudott szerezni egy kiló lisztet. Megtalálták nála. A Gulyás-filmben megszólal a táborunk egyik őrparancsnoka, az egyik legkegyetlenebb, egy alacsony, gnóm figura. Magamban milliószor megfogadtam, hogy bosszút állok, de ezt az embert látva utólag azt tudom mondani, hogy a Jóisten helyettem is kirótta rá a büntetést. A film végén letérdel a házi oltára elé és panaszolja, hogy őt bűnösnek tartják, pedig nap, mint nap Istent szolgálja. Úgy hiszem, ezt az embert a bűntudat élete végéig gyötörni fogja. Tiszakécskén él, és megtudtam az ottani plébánostól, hogy az elméje azóta elborult. Beleőrült a lelkiismeret-furdalásba. Kell ennél nagyobb büntetés?

– Arról volt tudomásuk, hogy önökkel párhuzamosan különböző fokozatai voltak a deportálásoknak?

– Igazi hírekhez csak akkor jutottunk, ha kórházba került és onnan visszatért valaki. Megjegyzem, a társadalmi szolidaritás szép példája, hogy például a debreceni kórház orvosai igyekeztek minél tovább bent tartani a hortobágyi betegeket, ki is kezdték emiatt az ottani főorvost. Hortobágyra főleg vidékieket vittek, a budapestieket, miskolciakat jellemzően inkább falvakba telepítették ki. Úgy tudom, a városokból elsősorban a Horthy-rendszer tisztviselőit, iskolázott embereket vittek el, a kitelepítés részben a velük való leszámolást célozta, részben pedig azt, hogy a pártkádereknek, ÁVH-soknak kioszthassák a lakásaikat. Az a tragédia, hogy senki sem kapta vissza a vagyonát, a kiosztott ingatlanok és ingóságok kivétel nélkül azoké a kommunistáké maradtak, akik megkapták. Amikor 1953-ban, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején szabadultunk, Nagykanizsára mentünk, albérletet kerestünk abból a háromezer forintos letelepedési segélyből, amit adtak. Érdekes, hogy például akiket Nagykanizsáról hurcoltak el, azokat nem engedték ugyanoda vissza. Ez megint csak a rendszer kifordult logikája. A miértre egyetlen válasz van: csak. És voltak, akik ott maradtak a Hortobágyon, szerződést kötöttek az ottani állami gazdasággal, kis házakat kaptak. Ezek főleg a téglák voltak, akik féltek hazamenni.

– A vagyont nem kapták vissza?

– Nem. A kilencvenes években a levéltárban kutattam a vagyontárgyaink felől, és meg is találtam a nyilvántartásban. Pontosan tudom, hogy ki volt az az ávós, aki aláírta az átvételi elismervényt a szüleim hitvesi ágyáról. Egy alkalommal nyilvánosságra is hoztam a nevét, ne aludjon annyira nyugodtan abban a lopott ágyban. Persze óva intettek ettől, de mondtam, inkább leülöm, ha kell. Sosem került elő az illető.

– Önnel mi történt?

– Orvosi egyetemre akartam menni, de ötször felvételiztem hiába. A pécsi egyetemen végül megmondták a felvételiztető tanárok, hogy vérzik a szívük, de értsem meg, nem vehetnek fel, mert ott van az a bizonyos priusz a lap alján. Negyvenévesen szereztem közgazdasági diplomát, levelezőn. Ehhez képest szép karriert sikerült csinálnom, hiszen a Nemzeti Bankban, majd a Kanizsa Bútorgyárban középvezetői szintig vittem, pártonkívüli létemre. Időről időre visszaminősítettek, de a főnököm mindig megvédett. Szabályosan bocsánatot kért, valahányszor le kellett váltania, de megnyugtatott, hogy a munkámra szüksége van, és a fizetésemet sem csökkenti le.

– A zsidó holokauszt áldozatainak mindig felteszik a kérdést, hogy meg tudnának-e bocsátani. Önök, hortobágyi kitelepítettek meg tudnának bocsátani?

– Talán nyugodtan mondhatom a tagságunk nevében is: az, hogy nem felejtünk, nem jelenti azt, hogy nem is bocsátunk meg. Csak az a baj, hogy nincs kinek megbocsátani. Ugyanis nem néznek a szemünkbe és nem kérnek bocsánatot. Már csak kétezren élünk abból a tizenötezerből, akit megfosztottak mindenétől és a Hortobágyra telepítették ki. Az utolsó pillanatban vagyunk, hogy az élő ember hitelességével elmondjuk a következő nemzedékeknek, hogy kik és mit tettek velünk. Mi kiismertük ennek a sátáni eszmének minden arcát. Egy életre szóló tanulság a számunkra, hogy a szocialista gondolkodás alapja az, hogy ami érték van, azt el kell venni, el kell költeni, egymás közt szét kell osztani. De új értéket létrehozni, nos ez távol áll tőlük. Ez máig így van, láthatjuk. De aki fel mer ez ellen szólalni, az megsemmisítendő célponttá válik, arra záporoznak a rágalmak, azt elevenen megnyúznák. A mi kötelességünk az, hogy amíg élünk, újra és újra elmondjuk, leírjuk az utókornak a tapasztalatainkat, hogy soha többé, sehol a világon ne ismétlődhessen meg az, amit minálunk szocializmusnak mondtak.

* * *

LEXIKON

Takács János ny. közgazdász: 1931-ben született Szentadorjánban. A Piaristáknál végezte a középiskolát, majd az 1948-as államosítást követően az utódiskolában érettségizett 1950-ben. 1950. július 23-án családjával a hortobágyi kényszermunkatáborba hurcolták, ahol 40 hónapot töltött el. Szabadulása után könyvelő volt a fogy. szövetkezeteknél, 1958-68 között pedig az MNB alkalmazottja. 1968-tól nyugdíjazásáig a Kanizsa Bútorgyár, majd jogutódja, egyik vezetője. Mindvégig párton kívüli maradt. Piarista konfráter, a nagykanizsai öregdiákok elnöke. 2000-2003 között a Hortobágyra Elhurcoltak Egyesületének alapító elnöke. Több éven keresztül a Magyar Közgazdasági Társaság Zala megyei szervezetének alelnöke, a kanizsai szervezet elnöke. Két gyermeke és négy unokája van.