„Nincs más haza, csak az anyanyelv”

Perzselő napfényben úszik nyár közepén a Zemplén festői borvidéke. A szőlőt láthatóan nem viseli meg a közel 40 fokos meleg, mi viszont úgy érezzük magunkat, mint egy összeaszott mazsola, ezért aztán örömmel vetjük be magunkat a sátoraljaújhelyi Várhegy árnyékot adó ősfenyvesébe. A IV. Béla király uralkodása idején épült vár romjai közelében fújjuk ki magunkat, annak a rendezvényközpontnak a területén, ami ma a XXI. századi magyar nemzetpolitika egyik szimbolikus helyszíne. Az itt található szálloda még a szocializmus idején, az 1970-es években épült azzal a céllal, hogy a település idegenforgalmát erősítse, jelentősége azonban a rendszerváltás után csökkenni kezdett, állapota romlásnak indult, a 2000-es évekre pedig teljesen lepusztult. A fordulat 2019-ben következett be, amikor a határon túli magyar fiatalokat felkaroló, tavaly megalakulásának 35. évfordulóját ünneplő Rákóczi Szövetség kormányzati támogatással megvásárolta az épületet, hogy az ország különböző pontjain zajló táboraik állandó otthont kaphassanak.

A hotel, amelynek közelében jelenleg egy négycsillagos wellness-szálloda épül, ma már nem csupán szálláslehetőséget nyújt, hanem a többi létesítménnyel együtt találkozási pontként is szolgál. Lehetőséget teremt arra, hogy a szétszórtan élő magyar gyökerű fiatalok ismerkedhessenek egymással. A közelmúlt fejlesztéseinek köszönhetően idén egyszerre már több mint 900 anyaországi és határon túli diák tapasztalhatja meg itt a nemzeti összetartozás érzését és viheti magával azokat az iránytűként szolgáló alapokat, amelyekre később is építkezhet.

A tábor falai az előző évekhez hasonlóan idén nyáron is megteltek élettel. A látogatásunkat megelőző nap vette kezdetét az Összmagyar Anyanyelvi Tábor, amin a szórványban és a diaszpórában élő magyar iskolások vesznek részt. Vannak itt a trianoni békediktátum következtében elszakított országrészeken élő gyerekek, de érkeztek a tengerentúlról, Brazíliából, Kanadából és Ausztráliából is. Hogy van olyan tanítónő, aki több mint három tucat nyolc év körüli kisdiákot hozott magával, a pedagógusok részéről óriási elszántságot, szülői oldalról pedig feltétlen bizalmat sugall: azt tükrözi, hogy ők is úgy gondolnak a nemzetre, mint egy nagy családra, ahol senki sincs egyedül és mindenki figyel a másikra.

A tábor területén Lőrinc Brigitta vezet körbe bennünket. Elsőként a frissen átadott, nagy befogadóképességű, ultramodern, klimatizált vendégházakat mutatja be, majd az új szabadtéri ebédlőjükkel büszkélkedik el, közben magáról is mesél egy kicsit. A beregszászi Nagybégányból származó, történelemtanár végzettségű fiatal hölgy hat éve dolgozik rendezvényszervezőként a Rákóczi Szövetségnél. Még egyetemistaként vett részt a szervezet Gloria Victis elnevezésű történelmi vetélkedőjén, amikor elhatározta, hogy ha később lehetősége nyílik rá, segíteni fogja a munkájukat. Mint mondja, neki is sokat adott ez a közösség, bevallása szerint ugyanis korábban az átlagnál is visszahúzódóbb volt, a gyerekek között eltöltött évek során azonban teljesen megváltozott, olyan magabiztossá és nyitottá vált, hogy ma már ő segít másoknak, hogy öntudatra ébredhessenek. Mint mondja, a táborlakók koordinátorai között többen is vannak, akik hozzá hasonlóan egy „rákóczis” élmény hatására jelentkeztek csoportvezetőnek, mert szerettek volna visszaadni valamit abból, amit annak idején diákként kaptak a szövetségtől.

A táborban a megnyitót követő nap délelőttjén kevés embert látni, a csöndet csak a hangszórókból szóló lágy zeneszó töri meg. A gyerekek egy része kirándulni ment, a többiek pedig elmerültek a csapatzászló-készítésben. Az egyik félreeső ficakban épp egy felvidéki iskola sport- és rajztagozatos diáklányai dolgoznak: hovatartozásuk kifejezéseképp épp egy pozsonyi kiflit készülnek ráfesteni zászlajukra, de közben megegyeznek abban, hogy a lobogóra kerüljenek fel a szlovák és a magyar nemzeti színek is, ezzel hangsúlyozva, mennyire fontos számukra a békés együttélés.

A zászlókészítés persze csak a kezdet, a tábor egy hetében ugyanis egy halom jobbnál jobb program vár a fiatalokra: elviszik őket Széphalomra, a Magyar Nyelv Múzeumába, a füzéri várba, a borsi Rákóczi- és a füzérradványi Károlyi-kastélyba, sportprogramokon vehetnek részt, sárkányhajózhatnak, íjászkodhatnak, megmártózhatnak a tábor hatalmas úszómedencéjében, készíthetnek szappant, önthetnek gyertyát, tartanak nekik honfoglalás kori fegyverbemutatót és színházi előadást, de szerveznek táncházat és Ki mit tud? Versenyt is, a hazautazás előtti napon pedig istentiszteleten, szentmisén vehetnek részt.

Miközben mi a lélegzetelállító panorámában gyönyörködünk, a házon kívül lévők szép lassan visszaszivárognak a táborba.

– Marika néni! Az Úrnak hála, visszatértünk – kiabál a lelkünknek jóleső tájszólással a távolból egy huncutul vigyorgó, szalmakalapos, szőke kisfiú. Homlokáról folyik a verejték, ami nem csoda: dacolva a tikkasztó hőséggel, részt vett egy hat kilométeres túrán, aminek során átkelt a Malom-patak fölött, több mint 80 méteres magasságban függő és csaknem 750 méter hosszan elnyúló gyaloghídon: a Nemzeti Összetartozás Hídján. Ez a természeti és kulturális programlehetőségekben bővelkedő környék legújabb attrakciója, annyira lenyűgöző, hogy még a komoly tériszonnyal küzdők sem képesek ellenállni neki. Janik, a zsivány kárpátaljai kissrác tizenegy társával együtt a ráti Szent Mihály Gyermekotthonból érkezett, ahol keresztény házaspárok sajátjaikkal együtt pátyolgatnak, terelgetnek hátrányos helyzetű, árvaházból kikerült gyerekeket.

– Igyekszünk egy kis szabadságot biztosítani a nevelőszülőknek. Ahova hívnak, oda elmegyünk. Szerdán utaztunk haza Felvidékről, vasárnap pedig már jöttünk ide. Nagy volt az izgalom, főleg azokban, akik sosem jártak még az anyaországban – meséli Bíró Mária intézményvezető. Hozzáteszi, vannak a csoportjukban olyan gyerekek, akik egyáltalán nem beszélnek magyarul, de ez csak átmeneti, hiszen az otthon dolgozóinak legfőbb küldetése, hogy minden gyereket, akinek magyar felmenői vannak, megtanítsanak magyarul írni és olvasni.

Az otthoni helyzetről szűkszavúan nyilatkozó asszony szerint nem egyszerű most magyarnak lenni Kárpátalján. Hiába kaptak például támogatást intézményük felújítására, több mint egy hónapja várnak a szakemberekre: mivel minden férfi a fronton van, nincs, aki elvállalná a javítási munkálatokat. A falubéliek közül is több férfit behívtak, és sajnos van, aki január óta nem adott életjelet magáról.

– Nem is tudom, mi lenne velünk az anyaország nélkül. Nagyon jó érzés, hogy itt mindig szívesen fogadnak bennünket, ezekből az élményekből merítünk erőt a megmaradásunkért folytatott küzdelemhez. A lehetőségeinkhez mérten igyekszünk is meghálálni ezt a sok segítséget. Úgy gondoljuk, azzal tehetjük a legtöbbet, ha magyar gyerekeket nevelünk.

A tapasztalatok azt mutatják, a tábori élmények hatására nemcsak a felnőttek, hanem sok-sok gyerek is beleszeret Magyarországba, és vannak, akik vissza is térnek, hogy itt tanulhassanak tovább.

– A digitális eszközök ma már lehetőséget teremtenek, hogy a táborozók később is kapcsolatban maradhassanak. Hogy aztán 5-10 év múlva ezekből a találkozásokból mi lesz, barátság, házasság, üzlet, az már rajtuk múlik – mondja lapunknak Csáky Csongor. A Rákóczi Szövetség elnöke szerint a nemzeti összetartozás élményét már újszülöttkortól érdemes megalapozni, szervezetük ezért a születéstől egészen az egyetemi évekig támogatja a külhoni magyar fiatalokat. Bár Felvidéken 2010 óta nem csökkent a magyar iskolába beíratott gyerekek száma, ami az Európa-szerte jellemző demográfiai hanyatlás mellett figyelemre méltó eredmény, minden évben van 10-15 százaléknyi szülő, aki gyermekének többségi, azaz szlovák iskolát választ.

Sokan ugyanis még mindig úgy gondolják, ez a sikeres jövő záloga. Csáky Csongor szerint kulcsfontosságú, hogy a szövetség megszólítsa ezeket a családokat és olyan érzelmi, gyakorlati impulzusokat adjon, amelyek a magyar iskola felé terelik őket. Hiszen mint mondja, egy külhoni szülő valójában nem csupán tanítót választ, hanem nyelvet és identitást is. A döntés meghozatalában ugyanakkor gyakran szerepet játszik a földrajzi távolság is, főként a szórványvidéken. Ezt hidalja át a szervezet iskolabuszprogramja: ma már több mint hatvan jármű naponta ezer kisgyereket szállít magyar iskolába. Az elnök hangsúlyozza, ezek nem csupán logisztikai eszközök, hanem esélyt adnak arra, amit a köztiszteletben álló Halzl József alapító elnök 35 évvel ezelőtt célul tűzött ki: egyetlen országhatáron kívül született magyar gyermek se vesszen el.