Nyertesek és vesztesek

A migrációkutatók általában egyetértenek abban, hogy a nagy történelmi változásokra a társadalom rendszerint úgy válaszol, hogy a népesség egy része felkerekedik, és új otthont keres magának, amitől élete jobbra fordulását várja. Nincs ez másképpen Magyarországon sem, noha a magyar lakosság migrációs hajlandósága viszonylag alacsonynak tekinthető más európai népekhez képest: a magyarok többsége nehezen költözik megszokott lakóhelyétől távolra. Ez alól csak az olyan keserves történelmi korszakok tekinthetők kivételnek, mint amilyen a világháború utáni időszak volt. A Rákosi-korszak erőteljes iparosítása, a téeszesítéssel földönfutóvá tett falusi lakosság városba áramlása jelentősen átrajzolta Magyarország népességi térképét. Nem volt ritka az olyan község, amelyet férfilakossága egyetlen éjszaka alatt hagyott el, hogy ne kelljen aláírni a belépést a téeszbe. A fővárosba mentek kubikolni, vagy valamelyik iparvárosba gyári robotra. Ha sikerült az új helyen megvetniük a lábukat, idővel a család is utánuk költözködött. Később a falvakban maradt családok is arra törekedtek, hogy gyermekeiket a gazdálkodás helyett biztosabb egzisztenciához juttassák, vagyis városba küldték tanulni, hogy „nadrágos” ember legyen belőlük, és a mezei munka helyett valamilyen irodában találjanak maguknak hivatalt.

A hatvanas-hetvenes évek országon belüli népvándorlásának vitathatatlan nyertese Budapest és a bányavidékek, valamint a felfutóban lévő iparvárosok voltak, vesztesei pedig a falvak lettek.

Irány a városkörnyék!

A hetvenes-nyolcvanas évek kádári konszolidációja változást hozott e területen is. A tektonikus társadalmi mozgások korszaka lezárulni látszott, noha a fiatalok városba áramlása folytatódott. A rendszerváltozás éveinek adatai azonban csalódást okozhattak a mobilizációval foglalkozó kutatóknak és a statisztikusoknak. Várakozásaikkal ellentétben sem az országon belüli, sem a nemzetközi vándorlási hajlandóság nem élénkült meg az 1990 körüli években, sőt kimondható, hogy az 1990 és 2006 közötti időszakban az országon belüli mobilitás jelentős, egyes esetekben zuhanásszerű visszaesést mutatott, mint Dövényi Zoltánnak a Statisztikai Szemle egy korábbi számában megjelent tanulmányában olvasható. Akik mégis rászánták magukat a költözködésre, azok inkább a drága városból falura tették át a székhelyüket. Különösen a főváros és a leépülőben lévő iparvárosok váltak kibocsátóvá. Az ezredforduló környékére Budapest migrációs vesztesége lett a legnagyobb, a falvak kis mértékű vándorlási nyereséget könyvelhettek el. Ez az átrendeződés legkevésbé a vidéki kisvárosokat érintette. A megyei jogú városok azonban veszítettek vonzerejükből, ezek vezetői szintén migrációs veszteséggel voltak kénytelenek számolni.

A mostani népszámlálási adatok azt mutatják, hogy Budapest lélekszáma tovább csökkent az utóbbi alig több mint tíz év alatt. Napjainkban mindössze 1 682 000 ember él a fővárosban. Végképp elolvadni látszik az a migrációs nyereség, amely a szocializmus évtizedeiben halmozódott fel. Igaz, az ország lakosságának 18 százaléka még mindig a fővárosra esik.

A kiáramlás elsősorban az agglomerációban lévő településekre irányult. Vélhetően ennek is köszönhető, hogy Pest vármegye lélekszáma 10 százalékkal, 1 339 000 főre nőtt ebben az időszakban. Igaz, ez komoly terhet ró a központi régióban található településekre, hiszen az infrastruktúra nem volt felkészülve ilyen mértékű népességnövekedésre. Annál is kevésbé, mert nem csak a Budapestről kiköltöző fiatal családok teremtettek otthont az itteni falvakban és kisvárosokban. Az ország más régióiból a jobb jövedelem reményében ideköltözők is inkább az agglomerációban vásároltak vagy építettek házat, mint hogy a méregdrága budapesti lakásokból vásároljanak. Az e folyamatoknak köszönhető népességnövekedés miatt azonban az agglomerációs településeken napjainkra a víz- és csatornahálózat éppúgy fejlesztésre szorul, mint a gyermekintézményekkel való ellátottság vagy a bolt- és úthálózat. A helyi polgármestereknek pedig azzal kell szembesülniük nap mint nap, hogy az egekbe szökő fővárosi ingatlanárak továbbra is vonzóvá teszik az agglomerációt a viszonylag megfizethető otthonteremtési költségeknek köszönhetően.

Az adatok arra is rávilágítanak, hogy az ország legsűrűbben lakott régiója továbbra is Pest vármegye, szorosan utána következik Győr-Moson Sopron és Komárom-Esztergom. A legritkábban lakott vidék Somogy lett, ahol negyedannyian élnek egy négyzetkilométeren, mint a központi régióban.

Népesedési viszonyok

A népesség mobilizációja természetesen nem csak a fejlődő nagyvárosok és Budapest, valamint az agglomerációs települések polgármestereinek okoznak főfájást. A demográfusoknak és a szociálpolitikusoknak is van miről gondolkozniuk a népszámlálási adatokat ismerve. Továbbra is a népességfogyás az egyik legnagyobb problémája Magyarországnak, noha a népesedési viszonyok a KSH gyorsjelentése szerint eltérő képet mutatnak a különböző településeken mind a termékenység, mind a halandóság, mind a vándorlás tekintetében.

A lakosság csökkenése ugyan minden településtípusnál megfigyelhető, de nem egyformán érintette a falvakat, a megyei jogú városokat vagy éppen a fővárost. A népességfogyással legkevésbé a falvakban kellett számolni, ez átlagosan mindössze 1,8 százalékos értéket mutat. A megyei jogú városokban 6,8 százalékkal élnek kevesebben, mint a legutóbbi népszámláláskor. A népességváltozás eltérő az egyes vármegyékben. A természetes fogyás mértéke Szabolcs-Szatmár-Bereg és Pest vármegyében volt a legkisebb, míg Békésben a legnagyobb. Ez utóbbi adat rávilágít annak a kormánydöntésnek a fontosságára is, hogy éppen ezt a vármegyét kell a közeli jövőben leginkább fejleszteni. Hiszen Békés eddig jórészt kimaradt az iparfejlesztésből, és nem érintették az élelmiszer-gazdasági beruházások sem olyan mértékben, mint az ország szerencsésebb vidékeit, és mint ahogy például termálvízkincse vagy agrárhagyományai indokolták volna.

A vándorlási folyamatok legnagyobb nyertese Pest vármegye, míg Borsod-Abaúj-Zemplén népességmegtartó ereje bizonyult a leggyengébbnek.

Öregek, fiatalok

Nem okozott különösebb meglepetést az egyes régiók lakóinak korösszetétele. Az előzetes adatokból kitűnik, hogy a gyermekkorú népesség aránya Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében a legnagyobb, eléri a 17 százalékot. Ebben vélhetően múlhatatlan érdemei vannak a cigány lakosságnak, hiszen a főként falvakban élő roma családokban továbbra is több gyermek születik, mint más vidékeken vagy éppen a városi környezetben.

A statisztikai adatok azt is megmutatják, hogy a gyermekvállalási hajlandóság falun a legnagyobb, a 15 év alattiak aránya e településtípusban a legmagasabb, átlagosan 16 százalék. A települések növekedésével párhuzamosan csökken a tizenöt évesnél fiatalabbak aránya a lakosságon belül. Budapest e területen is szomorú képet mutat, mindössze a népesség 13 százaléka tartozik e körbe.

A statisztikusok az elöregedési mutatókat is vizsgálták. Az összegyűjtött adatok azt mutatják, hogy a legtöbb 65 évesnél idősebb honfitársunk Zalában él. Arányuk eléri a 25 százalékot. Békés és Somogy vármegye vezetőinek is számolniuk kell a lakosság elöregedésével. Az idősek aránya 24 százalékos, ami jelentősen befolyásolhatja jövőbeni fejlesztési terveiket. Az összképet árnyalja, hogy e korcsoport aránya országszerte a megyei jogú városokban a legmagasabb. Úgy tűnik, ezek a települések nem képesek otthon tartani a fiatalokat, de nem nyújtanak megfelelő hátországot a gyermekvállaló életszakaszban lévő fiatal pároknak sem.