Nyitva a kapu

Már jó ideje annak, hogy a kertészkedés a szentesi Szabó família mestersége. A családi legendárium szerint még Szabó Csaba nagyapja tanulta el a különleges mesterfogásokat négy, állítólag szökött bolgár katonától. Csaba is folytatni akarta a családi hagyományt, kertészeti középiskolába járt, ahogy mondani szokták, készült az életre, persze már úgy, ahogy a XX. század második felének termesztési színvonala megkövetelte. Szabó Csaba szerint az iskolában a vegyszerekről tanultak a legtöbbet, a terméshozam és a termésbiztonság pedig folyton visszatérő fogalmak voltak…

Ma egy 1500 négyzetméteres, fóliásokkal teleszórt területen gazdálkodik a férfi. Sarkos rendről itt nem lehet beszélni, de nem is az elvágólagosság a lényeg ebben a gazdaságban. Paprikából közel ötven fajta terem például, paradicsomból is a legkülönfélébb alakú és árnyalatú terméseket látni, de hasonló a helyzet a cukkini, a tök vagy az uborka tekintetében is, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Amúgy látni itt babágyásokat vagy apró fűszernövénytáblákat is, egy direkt szabadon hagyott, tágasabb füves terület pedig várja új lakóját, egy borjút.

Szabó Csaba eladja terményeit, amúgy natúrban, ahogy vannak, de foglalkozik feldolgozott termékekkel is. Mint például a lecsókonzerv, amely húszfajta paprikából és többféle paradicsomból készül. De van itt lekvár, paradicsomlé is, és még ki tudja, mi minden, de feltétlenül olyan termék, amely eláll éveken át annak ellenére, hogy nem tartalmaz semmilyen tartósítószert. Ebben a gazdaságban nemcsak tartósítót, de egyáltalán semmilyen vegyszert sem használnak.

Persze folyik itt növényvédelem, de ezt virágok beültetésével, a növények ilyen-olyan társításával oldja meg Szabó Csaba. Magától értetődő hatások érvényesülnek, olyanok, amelyek évmilliók óta jellemzik a természetet, de a kor egyszerű, fogyasztásra és kényelemre szoktatott emberének fogalma sincs róluk. Mint ahogy arra sem gondol, hogy a vegyszerezés legyengíti a növény természetes immunrendszerét, tehát ront a fajta tulajdonságain, védtelenné teszi. Maga a technika sem tört be ide. A talicskán kívül más „gépet” nem is látni, leszámítva azt a kenyérsütő kemencét, amely épp e pillanatban érkezett.

Mert kenyérrel is foglalkozik Szabó Csaba, pontosabban párja, Zaka Dominika. Maguk készítik a lisztet a teljes kiőrlésű kenyérhez, amelyre a kovász érése miatt mindig előző nap kell leadni a rendelést. Jönnek is a telefonok a közeli Szentesről, csörög a mobil, növelni kell a kapacitást, ezért az újonnan érkezett kemence, használt darab persze, de ide jó lesz.

Ezen a helyen a bölcsesség, a dolgok és a viszonyok helyes felismerése nem üres okoskodás, hanem a rendszer, ahogy itt mondják: a természet szerves része. És azon a helyen, a természetben él egy közösség, gazdag a bölcsességek tárháza is. Ha már a kenyérkészítésről volt szó: Dominika például magától értetődőnek tartja, hogy személyes viszony alakul ki kovász és ember között az alkotás, az élet jegyében. Ha ez nincs, a kovász nem ér semmit, nem is dolgozik rendesen. Mint ahogy a növény sem fejlődik, hoz termést, ha nem kapcsoljuk be az energiák és a szeretet körkörös áramlásába. Ennek is megvan a személyes része, Szabó Csaba szerint napi kapcsolatra, ha úgy tetszik, kommunikációra van szükség a növényekkel, be kell nézni hozzájuk minden reggel a fóliasátorba, és végigsimítani zöld leveleiken, mert csak így él igazán paradicsom, paprika, bármi. Ugye a régi mondás a gazda szeméről…

Ami itt a leginkább furcsa lehet a kívülállónak, az a bizalom dolga. Ha nincs itthon sem Dominika, sem Csaba, akkor is lehet a farmon vásárolni. Szedd le, ami kell, mérd meg, és hagyj a mérleg mellett annyi pénzt, amennyit méltányosnak gondolsz. Működik, mondják mind a ketten. Dominika hozzáteszi, ha te nem sugárzol bizalmat mások iránt, benned sem fognak bízni. És így kialakul a bizalmatlanság immár világot átölelő és egyre mélyülő örvénye… Willmann Fábián, akinek boltja van a budapesti Wekerle-telepen, épp áruért érkezett. Szerinte a vásárlásnak, annak, hogy elhiszed, nem csapnak be, vagy hogy valóban nincs vegyszer mondjuk a paprikában, a vevő és az eladó közötti szemkontaktus az első lépcsője. Ez egyfajta bizalomtükör abban a világban, ahol sajnos mind kevesebbet néznek egymás szemébe az emberek. Reklám? A megtapasztalás a fontos, a tiszta ízek, a mesterkéletlen aromák és zamatok visszahozzák a vevőt. Még ha többet kell is fizetnie. Mert a vegyszermentesség, a kézi munka drágább persze.

Drágaság, olcsóság… A Szabó családban vannak bizonyos apa-fiú viták. Vagy inkább hangsúllyal feltett kérdések. Csaba édesapja annyi év után is beszól, hogy „miért nem permetezel?” Csaba fia közgazdász, Budapesten él. Ő meg folyton azt firtatja, hogy „megéri ez neked?” Miközben egyre többen járnak ide a farmra. Több napig is itt állomásoznak egyszerű érdeklődők és gazdálkodók egyaránt. Tanulni akarnak.

És Csaba tanít, ahogy Dominika is. Ingyen, ahogy a régi mesterek, mert a tiszta tudást nem lehet pénzért átadni, ahogy megvenni is képtelenség. Közösség ez, már talán nem is olyan szűk, de semmiképpen sem nagy. Pont akkora, amelyek sokaságából fel lehet építeni a világot. Csak ezek őrizhetik meg és adhatják tovább az életet, folytatódik a bölcselkedés.

Amúgy van itt tudás bőven. Ha szóba kerülnek a régi, jó magyar növények, a génbankokban tárolt magok, amelyektől annyi mindent várnánk… Csaba kísérletezik, foglalkozik velük. De azt mondja, hogy többségük képtelen elviselni a felerősödött UV-sugárzást és a mai klimatikus viszonyokat. Dominika hozzáteszi, hogy miután ezeket a fajtákat hosszú ideje kivonták a termesztésből, nem volt lehetőségük az alkalmazkodásra. Minimum tíz évre és igen gondos munkára lenne szükség, hogy elindítsuk bennük ezt az alkalmazkodást.

Csaba és Dominika egy jurtában lakik itt. Télen is. A fiatal nő egy tehetősebb budapesti vállalkozócsaládból származik. Tizenkilenc éves volt, amikor hátat fordított a fővárosnak, felköltözött a Cserhátra. Se víz, se villany, se semmi… Állatokat tartott, lovat, kecskét, marhát, juhot. Ott is jurtában élt. Most írja a harmadik könyvét, amely megint csak a természetről, a benne élő, annak részeként létező emberről és a mindehhez kapcsolódó gondolatokról, filozófiákról szól. Szereti ezt az életet. És ez a szeretet fertőz. Édesanyja nemrég, ötvenöt évesen hagyott fel átlagos, polgári foglalkozásával, és ment el az állatkertbe gondozónak. Mert kislány korában az akart lenni…

Willmann Fábián jól érzi magát ilyen környezetben. Németországban született, és néha felvetődött benne, hogy visszamenne. Mégis maradt. Mert spirituális erőt és annyi lehetőséget, olyan komoly jövőt érez a magyar emberekben.

Furcsa ezt hallani, amikor egyesek nap mint nap azt szuggerálják a magyarokba, mennyire ostobák és alávalók. Mit mondanának Csaba kertjét látva? Hiszen a már a hazai sajtóban is olyan jövőbeli épületekről van szó, amelyekben polcos rendszerben termesztik majd a növényeket, és a napot a LED-lámpák fénye helyettesíti, a termőföldet pedig a tápkockák. Már nevet is kapott ez a technológia, „beltéri kertészetnek” hívják. És hívei megváltásként tüntetnek fel mindent, fejlődő világról, a sokasodó emberiség szükségleteiről, százmilliós városállamokról beszélnek.

Csaba ezzel szemben általános iskolásoknak tart előadásokat az egészséges élelmiszerekről, a természetről, amelyet a Mindenható alkotott, és amit már csak ezért sincs jogunk kiforgatni a sarkából. A negyedikesek, ötödikesek még összekapcsolják az egészség kérdését a zöldségek, a természetes élelmiszerek ügyével, a nagyobbak fejét viszont már elcsavarja a technika, a digitalizáció, a szórakozás. Csaba is tudja, megy szembe a progresszívnak kikiáltott világgal. Itt idézi Goethét a természet és a természetesség határtalanságáról és a műviség fojtogatóan szűk korlátairól. Hiszi, hogy egyre többen követik, követjük őt. A kert kapuja nyitva, hozzá bármikor betérhetünk.