Vélhetően soha nem kapunk választ arra a kérdésre, hol tartanánk ma, ha 1972 után nem kezdődik el az ország módszeres kirablása a külkereskedelmi lobbi tagjainak mohó aljassága, a hazai és a külföldi titkosszolgálatok, valamint a Fekete János által vezetett nemzeti bank bábáskodása miatt. De mert a történelemben értelmetlenek a ha szócskával kezdődő mondatok, érdemes megvizsgálni, hogyan dagadt óriásira a nemzedékek életét megnyomorító államadósság, kik helyett nyögjük még ma is a kamatterheket.

Borvendég Zsuzsanna Az „impexek” kora című könyve választ ad sok eddig fel sem tett kérdésre. Mint a történész a Demokratának adott múlt heti interjúban elmondta, a hazai termelő vállalatok a külkereskedelem államosítása és a külkereskedelmi vállalatok létrehozása után gyakorlatilag egy fillért sem kaptak termékeik exportjának hasznából. A külkereskedelmi vállalatok pedig egy 1972-ben született pénzügyminiszteri rendelet értelmében szabadon alapíthattak vegyesvállalatokat a nyugati világban. Az így létrejött céghálózatok révén az első perctől kezdve ki lehetett szervezni a zsírosabb üzleteket, külföldre lehetett menekíteni az impexekben felgyűlt óriási profitot és a korrupciós pénzekből és jutalékokból felhalmozott magánvagyonokat. Borvendég Zsuzsanna szerint a rendszer működését legjobban a Mineralimpex tevékenységén keresztül lehet megérteni.


Kémjátszma indul

A Mineralimpex elsősorban ásványi anyagok és tüzelőanyagok forgalmazásával foglalkozott, de az olajkereskedelem is a cég hatáskörébe tartozott. Önmagában ez óriási hatalmat biztosított a cégvezetőknek, ezért is árulkodó Russay István vezérigazgató pályafutása és a titkos­szolgálatok szerepe a vállalathoz köthető cégbirodalom kiépítésében.

Russay arisztokrata származása miatt elvileg nem lehetett volna a rendszer kegyeltje, amint arra Borvendég Zsuzsanna felhívta a figyelmet. Ám ennek ellenére már 1945-től a külkereskedelemben dolgozott, kezdetben az ÁVH ügynökeként, később a BM hírszerzőjeként. Elsősorban bécsi külkereskedők, közöttük Heinrich Korzil volt SS-tiszt, későbbi CIA-ügynök megfigyelésével bízta meg őt a szervezet.

Russay jelentéseket írt, emellett korrumpálható kereskedőként korán elkezdett saját zsebre dolgozni. Erről a magyar elhárítás is tudott, ezért még egy főosztályvezetői kinevezést is megtagadtak tőle 1969 elején. Ám csodák csodája, néhány hónappal később beülhetett a Mineralimpex vezérigazgatói székébe, ezzel egy időben pedig Heinrich Korzil elkezdett Magyarországra járogatni, hogy üzleteljen különböző külkereskedelmi vállalatokkal. Az itt állomásozó szovjet hadseregcsoport elhárítási vezetője pedig felkérte a magyar elhárítást, hogy figyelje őt. Készültek is a napi jelentések Hein­rich Korzil mozgásáról. Ám különös módon, amikor a magyarok eljutottak addig, hogy betörve az osztrák célszemély szállodai szobájába, másolatot készítsenek a különböző üzletekhez kötődő iratokról, akkor a szovjetek mindig leállították az akciót. Nem akarták, hogy a magyar hatóságok mélyebben belelássanak az ügyletekbe. 1974-ben pedig végleg lezárták Korzil dossziéját a további megfigyelés érdektelenségére hivatkozva, noha az 1972-es jogszabályváltozás után 1973-ban Russay és Korzil létrehozott Bécsben egy vegyesvállalatot Mineralkontor néven, amelynek felerészben a Mineralimpex, felerészben pedig Heinrich Korzil a tulajdonosa.

Borvendég Zsuzsanna szerint az ügy hátteréhez tudni kell, hogy a szovjetek 1979-ig több olajat szállítottak a csatlós államoknak, mint amennyire azoknak szükségük volt, a felesleggel pedig az adott országok – Magyarország a Mineralimpexen keresztül – szabadon kereskedhettek, ami évi 300 millió dollárt hozott hazánknak. Nagy érvágást jelentett az országnak, amikor a szovjetek leállították ezeket az olajszállításokat. A Mineralimpex pedig újabb források után kutatott, hogy pótolni lehessen a kieső olajmennyiséget.


A nagy üzlet

A nagy lehetőséget az iráni iszlamista fordulat és az 1979–1980-as túszdráma hozta el. Az év novemberében szélsőséges diákok szállták meg az USA teheráni nagykövetségét, és túszokat ejtettek. Az USA embargót hirdetett Irán ellen. Csakhogy időközben kitört a háború Irak és Irán között. Iránnak óriási szüksége lett az amerikai dollárra, viszont az USA sem nélkülözhette az iráni olajat, ezért saját embargója kijátszására közvetítő országot keresett, hogy folytatódhasson az olajkereskedelem. Ez az ország volt Magyarország, azon belül a Mineralimpex.

Csakhogy a Mineralimpex OPEC-áron vásárolta Irántól az olajat, de világpiaci áron adta tovább az USA-nak, 10 centet veszítve minden egyes dolláron. Russay és Korzil azonban 1-1, illetve 2-2 százalékos jutalékot zsebelt be az üzleten. A BM elhárítása már 1981-ben észlelte, hogy valami irtózatosan botrányos dolog történik, és jelentette a visszaélést a felső vezetésnek, majd miután nem történt semmi, a kormánynak és a pártvezetésnek is jelentést tett. Előállt az a furcsa helyzet, hogy ennek ellenére tovább folyhatott az üzletelés, de a nyomozást sem állította le senki.

Ez a helyzet maradt fenn Russay István halála után is, amikor helyettese, Tóth József került a vezérigazgatói székbe. Tóth egészen 1996-ig igazgatta a Mineralimpexet, később a Mol ügyvezető igazgatójaként, majd főtanácsadójaként folytatta pályáját, amíg elfoglalhatta a londoni székhelyű World Petrol Council nemzetközi szervezet elnöki székét.

Visszatérve az olajüzletekre: amerikai részről a Phibro nevezetű vállalat bonyolította le az ügyletet. A céggel egy 1973-as emigránson, Csillag Mátyáson keresztül a katonai hírszerzés feltehetően kapcsolatban állhatott, legalábbis az elhárítás szerint Csillagot a katonai felderítés léptette le, és az ő megbízásukból dolgozott új munkahelyén, a Phibro egyik európai leányvállalatánál, de bizonyítani nem tudták.

A Phibrót mindazonáltal nem Csillag, hanem Fekete János bankelnök hozta be az országba. Ebben segítségére volt a felesége is, aki aktív szerepet vállalt a Bécsben a 80-as évek elején létrehozott Zsidó Közéleti Bizottság vezetőségében. E szervezet elméletileg azzal a céllal jött létre, hogy ápolja a zsidó kulturális hagyományokat, és előkészítse a holokauszt kezdetének negyvenedik évfordulóját. E fedőtevékenység mögött azonban a Közéleti Bizottság zavaros ügyleteket folytatott, és ezek miatt konfliktusba került nemcsak a Magyar Zsidók Világszövetségével, de Izrael állammal is. Ám Simon Moskovics és a tulajdonában lévő Winter Bank, valamint a Phibro komoly összegekkel támogatta a szervezetet. Fekete János pedig éppen a Phibrón és a Winter Bankon keresztül került szoros kapcsolatba azokkal a pénzügyi körökkel, amelyek révén további olajügyleteket és furcsa tőzsdespekulációs banki ügyleteket bonyolíthatott le. Tevékenysége folytán immár nemcsak a hazai termelő vállalatok lettek veszteségesek, miután megfosztották őket munkájuk hasznától. A Nemzeti Bank is veszteségbe fordult. 1978-ban ez a veszteség elérte a 120 millió dollárt, amiről az ország vezetését sem tájékoztatták. 1986 első fél évére pedig az ország adósságállománya 1 milliárd 150 millió dollárra rúgott.


Verseny a vagyonért

A pénzek nyomtalan eltüntetését szolgáló rendszerbe azonban hiba csúszott. A homok úgy került a gépezetbe, hogy az immár rákos beteg Russay István végrendelkezett, és teljes vagyonát a feleségére, Szőnyi Olga operaénekesre és első házasságából született fiára hagyta. Megindult a hajsza a vagyonért. A titkosszolgálatok is nyomozásba kezdtek. Az örökösök a sorozatos zaklatások miatt megelégedtek volna azzal, hogy a köteles részt megkapják. Ezért pert is indítottak, de ügyvédjük váratlan halála után erről is lemondtak. Ám az események láncolata felveti annak gyanúját is, hogy Russay az összes ügyletben csak stróman volt, így a vagyonról sem rendelkezhetett.

Mindazonáltal a kémelhárítás rárepült a külföldi bankokban vezetett számlákra és őrzött széfekre. A vagyonelemek között nemcsak dollármilliók, hanem sok-sok kiló ezüst és arany, valamint kötvények, tulajdonrészeket igazoló cégpapírok is előkerültek. A vagyon nagyságát mutatja, hogy a fellelt vagyonelemek értéke, mint olvashattuk a múlt héten a Borvendég Zsuzsannával készült interjúban, elérte az 1989-es államháztartási hiány 20 százalékát. Ez a gigantikus összeg azonban egy döntés értelmében egy bécsi gyűjtőszámlára került, ahonnan egyszerre kellett volna átemelni a Nemzeti Bankba. Ez azonban 1989 végéig nem történt meg. A vagyon Magyarország számára feltételezhetően elveszett, éppen úgy, mint a többi, amit elnyeltek az impexek céghálózatai.


A történet vége

Borvendég Zsuzsanna, Az „impexek” kora című könyv szerzője szerint vannak arra utaló jelek, hogy az országból kifolyatott pénz egy része magánvagyonok formájában visszaáramlott privatizációs tőkeként. Úgy látja, vélhetően a spekulációk és pénzügyi bűncselekmények révén államadóssággá transzformált hitelek elengedése pedig az ügyletekben érintett külföldi pénzügyi köröknek nem állt érdekében.

A történész mindazonáltal óva int attól, hogy a feltárt ügyek kapcsán bárki összemossa egy megszállt, diktatúrában élő ország titkosszolgálatait napjaink hasonló szervezeteivel. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a külkereskedő cégek egyszerű alkalmazottait sem lehet felelőssé tenni a cégek vezérkarának, vagy egyes középvezetőinek tetteiért. Abban azonban bízik Borvendég Zsuzsanna, hogy a már ma is kutatható iratok felkeltik a gazdaságtörténészek és a közgazdászok figyelmét, és rászánják magukat arra, hogy újraírják Magyarország eladósodásának történetét.