A magyar miniszterelnök megint hazudik. Teljesen világos, hogy amit mond, az nem igaz. Persze nem ostoba módon teszi, hanem gondosan mérlegelt félinformációkkal, elhallgatásokkal, csúsztatásokkal. Emlékezzünk, hogyan dicsekedett Debreceni József könyvében a Kövér László elleni köteles tüntetés előzményeiről: „Mi csináltuk meg a »köteles akciót« is. Semmi kétség: ami elhangzik, az képileg erőteljes, sőt durva, de nem agresszív, és nem fenyegető. Kövér nem akar akasztani. De amit mond, az – egy kis rossz szándékkal – ellene fordítható. Még kiforgatni se nagyon kell, csak kihasználni a benne rejlő lehetőségeket […] És összerakjuk.”

Megint összerakták, habár elsőre most sem esett le a tantusz. Gyurcsány Ferenc a Fideszt és annak elnökét vádolta rémhírkeltéssel, és magabiztosan bizonygatta, hogy a világválság minket nem érint majd. De aztán meglátta a nagy lehetőséget – hat év rossz kormányzásának minden bűnét most rá lehet pakolni a nemzetközi válságra. „Még kiforgatni se nagyon kell, csak kihasználni a benne rejlő lehetőségeket…” És most a végsőkig kihasználja.

A tévékamerák előtt politikai show-műsorokat rendez, ahol a haza megmentőjének, a nagy reformok végrehajtójának képében tetszeleg, aki bátran dacol a külvilág betörő viharaival. Gyurcsány, az árvízi hajós, az ember a gáton, akinek dolgozószobájában még késő éjjel is világít az olvasólámpa. Összefogásról fuvolázik az az ember, aki nemrég még így beszélt: „Le kell verni a jobboldalt. Az én feladatom az, hogy ennek a politikai versengésnek irányt adjak, feladatokat szabjak, és azokat számon is kérjem, s ezt meg is teszem hezitálás nélkül.” Minden fórumon azt sulykolja, hogy a válság tőlünk függetlenül következett be, de a kormány erélyes intézkedésekkel, nemzeti összefogás élére állva majd megvédi az országot.

Ezzel szemben az igazság az, hogy végzetesen legyengült Magyarországra csapott le a nemzetközi krízis. Múlt héten már szóltunk róla, hogy kapitalista piacgazdaságban szükségszerűen válságok és fellendülések ciklusai váltják egymást.

Egy nemzetgazdaság erejét éppen az mutatja, hogy mennyire viseli meg a soron következő recesszió. Olyan ez, mint a rendszeresen visszatérő influenza-járvány: van, aki lábon kihordja, van, aki örül, ha túléli. Magyarország súlyos beteg lett, csak drasztikus gyógyszerekkel tartható életben. És ezeknek a gyógyszereknek nem akármilyen mellékhatásai lesznek.

De ez még a kevésbé veszélyes, mert könnyen leleplezhető hazugság. A súlyosabb így hangzik: most annak az árát kell megfizetnünk, hogy korábban túl sokat költöttünk, a kormány túl bőkezű volt hozzánk. Hogy tulajdonképpen a mi túlzott fogyasztásunk sodorta válságba az államot, hogy mindnyájan bűnösök, de legalábbis cinkosok vagyunk ebben a ránk szakadt krízisben, ezért mindnyájunknak kell fizetnünk az árat.

Hogy mindnyájunknak kell fizetnünk, az sajnos fájdalmasan igaz. De nem azért, mert hosszabbra nyújtózkodtunk, mint ameddig a takarónk ér. Kádár János a maga krumplileves-filozófiájával sokszor hangoztatta, hogy a nemzetgazdaság ugyanolyan, mint egy háztartás, csak nagyobb léptékekkel, és hogy a közgazdaságtan fundamentuma a mondás, hogy addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér (amúgy messze tovább nyújtózkodott). Egy ország gazdasága valójában összehasonlíthatatlanul bonyolultabb rendszer, és belső törvényszerűségei is egészen mások. Az előző részben már említettük azt a sajátos jelenséget, hogy a nemzeti valuta árfolyamára rossz hatással lehet, ha hirtelen megnő a hiteltörlesztők aránya a hitelfelvevőkkel szemben, holott azt gondolnánk, hogy a lakosság eladósodottságának csökkenése jó dolog. Bizonyos helyzetekben a kamatok emelése segíti a gazdaságot, máskor a csökkentésük, olykor a fogyasztás felpörgetése szükséges, máskor a lehűtése. És még ezernyi ilyen példa van. A lényeg, hogy a különböző tényezők egymásra hatása nagyon összetett, a leegyszerűsítések nagyon gyakran tévútra vezetnek.

Lássunk egy könnyen megérthető példát. Igaz-e, hogy egy autó minél messzebb megy, annál több üzemanyagot fogyaszt?

Igaz is, meg nem is. Nem mindegy ugyanis, hogyan van beállítva a motor, a porlasztó, kemények-e a gumik és így tovább. Budapesttől Debrecenig el lehet menni tizenkét liter benzinnel, de harminccal is. És ha a szerelő elrontotta a beállítást, akkor nem jogos, ha az autó vezetőjét hibáztatja, amiért túl sok benzint fogyaszt.

A magyar gazdaság már évek óta olyan, mint egy rosszul beállított autó. A sok benzint valóban mi, Magyarország lakosai tankoltuk el, de nem azért, mert túl messzire utaztunk, hanem mert feleslegesen sokat fogyaszt a motor. Kontár szerelők összebarmolták, és zabálja a benzint. Erre nem az a megoldás, hogy ezentúl spórolunk, a harminc litert evő autónkkal nem megyünk el Debrecenig, Gyöngyöstől gyalogolunk. Mert közben mások százharminccal húznak el mellettünk.

Beszéljünk világosan: Magyarország rosszul kormányzott ország. A nemzetközi pénzvilág nem engedi csődbe menni (túl sokba kerülne ez túl sokaknak), ezért hitelt ad a túléléshez. De az újonnan érkezett üzemanyag továbbra is rossz hatásfokkal működő motort táplál. Ezt a pénzt megint el fogjuk fogyasztani anélkül, hogy kamatostul újratermelnénk – vagy gyalogolhatunk az országút szélén, és lógó orral bámulhatjuk, ahogy Albánia elpöfög mellettünk.

Nem mi akartunk túl sokat fogyasztani, a szerelő rontotta el az autónkat. A legfőbb ideje lecserélni, lehetőleg olyanra, aki már bizonyította a hozzáértését. Fájdalmasan sokba kerül minden nap késlekedés.

Bencsik Gábor