Magyarország az elmúlt évtizedben bőségesen részesült a nemzetközi gazdasági prosperitás áldásaiból. Ennek köszönhető, hogy az elmúlt hat év katasztrofális gazdaságpolitikája ellenére az ország talpon maradt, sőt egy ideig gyarapodott is. Ezt fogalmazta meg a maga módján Gyurcsány Ferenc az őszödi beszédben: „Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, amit mi csináltunk. (…) Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. (…) Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük.”

Igen, a világgazdaság pénzbősége akkor segített. De a bőségnek most drasztikusan vége szakadt. A trükkök százai sem segítenek már, mert Magyarország nem gyűjtött tartalékokat akkor, amikor lehetett volna. Medgyessy Péter Marie Antoinette szociális érzékével megáldva (Nincs kenyerük? Egyenek hát kalácsot!) szórta két marokkal a bő esztendők pénzét, őt pedig követte a „merjünk kicsik lenni” gazdaságpolitikája, tétova lépések összevissza, igaz, most már hangzatos jelszavakat viselő táblák alatt, félévente újrafogalmazott nagy programok nevében.

Magyarországot súlyosan legyengülve érte az a válság, amelynek igazán nem is lett volna szabad ide behatolnia. A magyar gazdaság gyakorlatilag nem vett részt abban az őrült pénzügyi táncban, amely a Nyugatot megroppantotta, ebben a partiban nem kértünk lapot, de nem is nagyon akartak osztani nekünk. A kormány most összes eddigi bűnös mulasztását és tévedését megpróbálja rálapátolni a válságra, azzal vitetné el a balhét, hogy a tavasszal csúf bábból kikelt pillangóként mutatkozhasson a közönség előtt.

A nemzetközi pénzvilág azonban nem hisz az ilyen trükkökben. A világ tőzsdései azt látják, hogy van itt egy gyöngélkedő ország, a kihívásoknak megfelelni nem képes kormány – tehát itt lehet keresni valamit. Mint mikor háborús időkben zsákmányszerző portyára indulnak a szabadcsapatok. Az erős, nagy, jól védett várakat messze elkerülik, de a kicsiket, gyengéket, düledező falúakat meg-megkóstolják. A magyar nemzetgazdaság normális esetben túl nagy falat lenne a tőzsde-spekulánsok szabadcsapatainak, nem kockáztatnák meg, hogy az ostrommal rajtaveszítsenek. A düledező várfalak, a kétbalkezes őrsereg azonban rohamra csábítanak.

A magyar gazdaságot, annak meghatározó szereplőit kitartóan ostromolják a gazdaság összeomlására spekuláló brókerek. Egyik fő célpontjuk az OTP, amely hiába erős, megbízható bank (most tekintsünk el attól, hogyan él vissza a helyzetével a magas költségeken keresztül), hiába áll a részvényei mögött valós érték, valósággal vergődik a súlyos csapások alatt. A támadók valószínűleg nem érik el céljukat, nem sikerül beindítaniuk a tőzsdepánik önerősítő folyamatát, de az, hogy makacsul próbálkoznak, világosan mutatja, hogy messziről nézve a magyar gazdaság egy romos vár, amely vagy kiállja az ostromot, vagy összedűl, mindenestül. Természetesen mindenki azt szeretné, hogy ne dűljön össze, még akkor sem, ha a sikert majd magának követeli az a társaság, amely miatt idáig jutott az ország. Hogy az ostromot sikerrel kiálljuk, ahhoz először is mindnyájunknak meg kell értenünk, mi zajlik a világban. Ennek a megértéshez igyekszik hozzájárulni az alábbi összeállítás.

Gazdasági ciklusok

Akik a rendszerváltás előtt tanultak közgazdaságtant, százszor találkozhattak azzal a nézettel, hogy a kapitalizmus válságról válságra vergődik, míg a szocialista tervgazdaság kiküszöböli a válságokat. Ami igaz, az igaz: Marx helyesen ismerte fel, hogy a kapitalista piacgazdaságnak éppolyan szükségszerű velejárói a válságok, mint a városi közlekedésnek a dugó. Két dologban azonban tévedett: abban, hogy ezek a válságok egyre mélyebbek lesznek, és végül maguk alá temetik az egész rendszert, valamint abban, hogy a tervgazdaság megszünteti a válságot – hiszen az utóbbi maga lett a folyamatos válság, mindenféle ciklusok nélkül.

A kapitalizmus tehát a konjunktúra és recesszió, ha úgy tetszik, a fellendülés és a lehorgadás ciklusain át halad előre az időben. E ciklusok elemzése immár külön tudományág, amely alapító atyjának a sztálini tisztogatások áldozatául esett közgazdászt, Nyikolaj Dimitrievics Kondratyevet tekinti. Kondratyev úgy találta, hogy a világ gazdaságában a fellendülés és visszaesés időszakai az ipari forradalom kezdete óta 50-60 éves ciklusokban követik egymást. Alapos elemző munkával fel is rajzolta ezeket a ciklusokat, melyeket négy szakaszra osztott: válság, növekedés, prosperitás, visszaesés. Úgy látta, hogy ezek szükségszerűen, és ebben a sorrendben követik egymást – és úgy tűnik, hogy alapvetően igaza volt.

Ma már senki nem ragaszkodik mereven a Kondratyev által előre vetített görbéhez, a legtöbb közgazdász azonban elfogadja a gazdasági ciklusok létét, és a mindenkori kormányok legfontosabb feladatának tekinti, hogy előre felkészülve a nehéz időkre, a ciklusok negatív szakaszában enyhítsék a lakosságra nehezedő nyomást, csillapítsák a kilengés mértékét. A kormányok viszont nemigen szoktak megfelelni ennek a várakozásnak, a bőség esztendeiben szeretik a bőkezűt játszani, a szűk esztendőkben pedig másra hárítják a felelősséget.

Játszmák a tőzsdén

A tőzsde több száz éve működő intézmény. Elméleti szempontból alapvetően különbözik egymástól az árutőzsde és az értéktőzsde, a pénzügyi műveleteket illetően azonban nagyon hasonlók. Az árutőzsde elvben egy piac, ahol nagy tömegben adnak és vesznek olyan árukat, amelyek a fizikai valójukban nincsenek jelen. Éppen ezért csak olyan árukról lehet szó, amelyek homogén minőségűek (például ipari és nemesfémek, villamos energia) vagy standardizálhatók, például gabona, gyapjú, cukor, vágósertés, élőmarha, kőolaj, földgáz. Az értéktőzsde funkciója elvben az, hogy elősegítse a tőke áramlását a gyengén teljesítő vállalatoktól a jól termelők felé. A tőzsdére lépő részvénytársaságok részvények formájában résztulajdont kínálnak a vállalkozásukból, és aki ezt megveszi, mintegy beszáll a vállalkozásba, osztozik annak sikerében és kudarcában. Ennél valójában sokkal bonyolultabb a rendszer (a nemesfémeket például az értéktőzsdén adják-veszik), de a legfontosabb, hogy maguk a részvények, az értékpapírokban megtestesülő hitelek, sőt a nemzeti valuták is árucikké válnak, sőt valójában tulajdonképpen ezekkel történik a kereskedés. A tőzsdei spekulánsnak nem az a célja, hogy valamelyik vállalatból tartós részesedést szerezzen, hanem hogy ezt a részesedést nyereséggel adja-vegye.

Az úgynevezett határidős ügyletekkel arra is lehetőség van, hogy valaki jövőbeli adásvételre kössön szerződést. Ez ad lehetőséget arra, hogy egy termék vagy egy vállalat értékvesztéséből is nyereséget lehessen elérni. Ha egy részvény ára ma 100 forint, és én úgy gondolom, hogy egy hónap múlva csak 50 forintot ér majd, akkor az adott részvény birtoklása nélkül is nyugodtan köthetek valakivel szerződést arra, hogy egy hónap múlva 90-ért eladok neki. Ha a várakozásom bevált, a vevőnem is kéri majd a részvényt, hiszen tudja, hogy 50-ért annyit veszek, amennyit akarok, hanem kifizeti nekem a 90 és az 50 különbségét, és ezzel zárul az ügylet. Ha azonban tévedtem, és a részvény értéke egy hónap múlva 110 lesz, akkor én fizetem ki a 90 és a 110 különbségét.

Ez így teljesen törvényes és etikus üzlet, aki jól méri fel a folyamatokat, az nyer, aki rosszul, az veszít. A baj akkor kezdődik, ha a befektető maga igyekszik elérni, hogy egy adott vállalat vagy termék ára a neki kedvező irányba változzon. Elsősorban az árak csökkenését lehet előidézni, ha sikerül a többi befektetőben azt az érzést kelteni, hogy baj van az adott értékcikkel. Az olcsóbb és kevésbé hatékony megoldás a rémhírek elterjesztése, aminek hatása rendszerint hamar megszűnik. Az igazi nagy játszmához nagy pénzeket kell megmozgatni, egyszerre nagyon nagy értéket áron alul piacra dobni, ami pánikot kelt a tőzsdén, és beindítja az eladások rohamát. Ez törvényellenes cselekedet, de nagyon nehéz bizonyítani a rosszhiszeműséget. Efféle támadásokat elsősorban olyan célok ellen indítanak, amelyek amúgy is gyengén állnak, a piacon kétes a hitelük.

Bajba került nagyvállalatok részvényei, olykor pedig bajba került országok nemzeti valutája is célpontok lehetnek – ilyenkor mondják, hogy spekulációs támadás éri az adott vállalatot vagy országot. Ha a támadás sikeres, a megcélzott vállalat csődbe mehet, az adott állam megroppanhat, néhány tőzsdei spekuláns azonban nagy pénzeket kereshet.

Másodlagos jelzálogpiac

A legfontosabb szabály: a pénzpiacon maguk a hitelek is áruvá válnak, adhatók és vehetők, rajtuk nyerni és veszteni lehet. A másodlagos jelzálogpiac a következő lépésekben működik:

1. Az elsődleges hitelszervező (ez lehet bank, de lehet más jellegű pénzintézet is) felkutatja az ügyfeleket, akik jelzáloghitelre szeretnének ingatlant vásárolni. Velük megköti a szerződést, és a saját pénzéből kifizeti a hitelt.

2. Az elsődleges szervező a hitelszerződésekből csomagokat állít össze (mondjuk száz hasonló szerződést egy csomagba), és ezt a csomagot némi felárral eladja egy erre a célra szakosodott céltársaságnak oly módon, hogy az egyéni hitelfelvevőkkel ő marad szerződéses viszonyban, de a befolyó törlesztéseket a céltársaságnak rögtön továbbutalja. Ez számára azért előnyös, mert így elegendő néhány csomagra való tőkével rendelkeznie, a folytatáshoz a pénzt a csomag továbbértékesítéséből nyeri.

3. A hitelcsomagokat megvásárló céltársaság maga szintén hitelből finanszírozza a vásárlásait, például részvényeket bocsát ki, amelyeket többnyire nagy befektetőtársaságok, például nyugdíjpénztárak, biztosító társaságok, befektetési alapok, de akár magánszemélyek vesznek meg. Ilyen céltársaság – volt – a másfél évszázados múltra visszatekintő Lehman Brothers. A gyakorlatban a három fő szereplő közé-mellé még több más közvetítő is beléphet, természetesen jutalékért.

4. A hitelből ingatlant vásárló fizeti a részleteket az elsődleges hitelszervezőnek, az továbbadja a céltársaságnak, amely fizet a részvényeseinek, ezzel zár az üzleti kör.

5. Ha a hitel feltételei nagyon kedvezőek, egyre többen nem új ingatlan vásárlására veszik fel, hanem már meglévő lakásukra, hogy a kapott pénzt fogyasztásra költsék vagy a tőkepiacon befektessék, például céltársaságok részvényeibe, és a törlesztésen felül nyereséget érjenek el. Mivel az ingatlan ilyen jó lehetőségeket kínált, az Egyesült Államokban és másutt is irreálisan megnőtt az ingatlanok ára, ami egyre jobban pörgette az egész rendszert, egyre nagyobb részesedést juttatva minden résztvevőnek.

2006-ban már több mint kéttrillió dollár (négyszázezer milliárd forint, az éves magyar költségvetés huszonháromszorosa) forgott a rendszerben, amely ekkor már inkább egy gigantikus piramisjátékra hasonított. A piramis azonban összedőlt, kiderült, hogy a növekedés mögött nincs valódi értékgyarapodás, az egészet csupán a benne részt vevő pénzintézeti vezetők lehető legnagyobb jutalékra való törekvése mozgatta.

Devizahitelek

A magyar bankok többsége azzal magyarázza a devizahitelek felfüggesztését, hogy a lakosság azokkal túlságosan nagy árfolyamkockázatokat vállalna, és a bankok szeretnék ezt elkerülni. A „lakosság” meglepődik: annyi trükkös csábítás, hitelfelvételre való kapacitálás után egyszerre megváltoztak a bankok, egyszerre fontosabb lett nekik az emberek biztonsága, mint a saját nyereségük?

Természetesen nem erről van szó. A bankok azért adnak kevesebb devizahitelt, mert ők maguk is kevesebb devizához jutnak, rosszabb feltételekkel. A hitelt ugyanis ők maguk is hitelből nyújtják, és ha nekik kevesebb jut, továbbadni is kevesebbet tudnak. Elég baj ez a magyar gazdaságnak, mert rosszabb hitelfeltételek mellett visszaesik a termelés és a fogyasztás. Meglepő módon az is negatívan hat, hogy országos szinten több a hiteltörlesztések összege, mint a hitelfelvételeké, a devizákkal szemben a pénzpiacon relatív forinttúlkínálat lép fel, ami a forint árfolyamára folyamatos gyengítő tényezőként hathat.

Ráadásul a hitelfelvevő is rosszul jár, hiszen a devizában elszámolt hitel törlesztőrészlete forintban számolva (és a közember ugyan mi másban tud számolni?) megnövekedhet. Egyelőre azonban a devizahitelek (ha nem éppen a legerősebb forint idején vették fel) még mindig kedvezőbb kamatozásúak, mint a forinthitelek. Ha a kormány képes lesz úrrá lenni a válságon, ez így is marad, ha azonban a válság tovább mélyül, a devizahitelek súlyos másodlagos válságot idézhetnek elő.

Hol a pénz?

Ma úgy tűnik, hogy a fejlett világban nagyjából kétezermilliárd dollárnak veszett nyoma, legalábbis ennyi pénzt kell a kormányoknak az adófizetők pénzéből belepumpálniuk a pénzügyi rendszerbe.

Az első kérdés, hogy hova lett ez a hatalmas összeg? Nos, a nagyobbik hányad lényegében szétterült azok között a hitelfelvevők között, akik a hitelt elköltötték (fogyasztásra, befektetésre), és most nem tudják tovább fizetni a részleteket. Akár azt is mondhatnánk, hogy Amerika megette a holnapját, és vele nem keveset a mi holnapunkból is. Az igazsághoz tartozik, hogy a holnap előre elfogyasztásából, ha kisebb mértékben is, de Európa is kivette a részét. Minden kormány szeret osztogatni, hiszen ezzel választásokat lehet nyerni, és pénzbőség idején az osztogatóknak is jócskán jut a javakból.

Az eltűnt ezermilliárdok egy kisebb hányada a bonyolult rendszert működtető pénzintézetek vezetőit gazdagította, méghozzá busásan. Amikor az Egyesült Államok kongresszusi bizottsága meghallgatta a Lehman Brothers vezetőjét, az egyik képviselő ezt mondta: uram, miközben ön csődbe vitte ezt a céget, ötszázmillió dollárt keresett. Csak háromszázhatvanat – volt a válasz. És nem ez az egyetlen háromszázhatvanmillió.

Több száz banki vezető és bróker vált dúsgazdaggá a jelzálogpiaci piramis felépítése révén, és ezek a pénzek törvényes eszközökkel nem is szerezhetők vissza. A következő kérdés, hogy tényleg szükséges-e a bankok, a bankokban a válságért felelős menedzserek megmentése? Igen, szükséges. Ami eddig történt, jókora viharnak nevezhető, de ha a nagy pénzintézetek csődbe mennek, az egy cunami hatásával söpörne végig az egész világgazdaságon, és az ár elsősorban a védtelen, tartalékokkal nem rendelkező kisembereket söpörné el. Gyárak százai mennének csődbe, munkahelyek tíz- és százezrei szűnnének meg, bankbetétek milliói veszítenék el az értéküket. Hogy milyen lesz az új világrend, azt még nem tudjuk. De hogy addig túl kell élnünk a vihart, az nem kétséges.

Bencsik Gábor