Október 23-tól a világ középpontjában

– Jól értettem, hogy 1956-ban volt a legjobb sajtója Magyarországnak?

– Soha nem kaptunk a történelmünkben olyan figyelmet a világban mint ’56-ban. A The New York Times szerint „a kis októberi forradalom világpolitikai jelentősége egyedülálló”, hiszen megmutatta, hogy a desztálinizációhoz fűzött remények illuzórikusak voltak. A remény, hogy Hruscsov és tettestársai alatt a szocializmus emberarcúbbá válhat, szertefoszlott ’56 őszén, a londoni The Times szerint Hruscsovék „Sztálinabbak voltak Sztálinnál”. A szovjet diktátorról sok jót nem lehet elmondani, de vitáját Titóval nem úgy rendezte, hogy bevonult volna lánctalpasokkal Belgrádba.

Az „imperialisták láncos kutyáját” kizárta a Kominformból, és gazdasági bojkottot hirdetett, de ennél tovább nem ment. Ezzel szemben Hruscsovék a kelet-berlini felkelést, a poznańi munkásfelkelést, majd a mi forradalmunkat is kegyetlenül vérbe fojtották.

– A szabad világban mindenhol jól fogadták a magyar forradalmat?

– Kevés történelmi esemény fekete-fehér. Általában a „ki lőtt először?” kérdése körül forognak a nemzetközi viták. A mi forradalmunk viszont feketén-fehéren a jó és a rossz küzdelme volt. A magyar Dávid felvette a kesztyűt a szovjet Góliáttal, és erre jól rezonált a külföld. A maga a függetlenségi háborúját a XVIII. század végén megvívó amerikai éppúgy tudott vele azonosulni, mint az 1948-ban a brit gyarmati birodalomtól függetlenné váló India. Nixon alelnökként ’56-ot a „nemzetközi kommunizmus bukásának kezdeteként” aposztrofálta. A szovjetek tekintélye összeomlott, Moszkva kénytelen volt lazább pórázra engedni a kelet-európai szatellitállamokat, Kádár pedig gulyáskommunizmussá hígítani a rákosizmust, miközben az európai baloldal megtizedelődött. Csalódva Moszkvában, sokan kiléptek a nyugat-európai szocialista pártokból.

– A Szabad Európa Rádiót manapság is sokan vádolják azzal, hogy elhitette a forradalmárokkal, nemsokára jön az amerikai segítség. Honnan eredt ez az álhír?

– Az USA kettős külpolitikát vitt. Valójában a Szovjetunióhoz közeledő reálpolitikában volt érdekelt, de megnyitott egy ideológiai frontot is a Szabad Európa Rádióval azért, hogy a kelet-európai szatellitállamokat ne fegyveres konfliktussal, hanem „békés önfelszabadítás” árán, belső bomlasztással destabilizálja. A Szabad Európa ötéves aknamunkája nélkül valószínű nem vált volna pattanásig feszültté a helyzet ’56 októberére. Sokat köszönhetünk a rádióadónak a magyar társadalom tájékoztatásáért, nélküle jóval később értesültünk volna Hruscsovnak az SZKP XX. kongresszusán elmondott, Sztálint trónfosztó beszédéről is. Ám valóban, súlyos felelősség terheli a SZER-t az álhírek terjesztéséért. Még november 4-én este is a fegyverek megtartására buzdította a pesti srácokat, mert akkor az USA-nak nem lesz más választása, mint fegyveres erővel beavatkozni.

– Ez eléggé „erős” álhír, hiszen két atomhatalomról volt szó.

– Másodlagos, hogy ezeket a mondatokat a SZER nem saját kútfőből vette, hanem a brit The Observer napilap cikkéből szemlézte. Mind az amerikai, mind a nyugatnémet kormány átvilágította a rádiót az ’56-os szerepvállalásával kapcsolatban, és hullottak a fejek. Eisenhower pedig azt nyilatkozta, hogy az USA soha nem bátorította egyik kelet-európai államot sem arra, hogy puskát ragadjon egy nukleáris nagyhatalommal szemben. Az álhírek nem feltétlenül rossz szándékból, hanem információhiányból vagy vágyvezérelt gondolkodásból táplálkoznak. Október 29-én például a patinás The Times leírta, hogy „a magyar forradalom győzött”. Az ezekben a napokban érezhető eufória is az oka annak, hogy a hazánkból tudósító 150 külföldi újságíró nagy része október 30-án már továbbállt az ikerkonfliktus helyszínére, Egyiptomba.

– Győztes ügyről már unalmas volt tudósítani?

– A közhiedelemmel szemben az USA nagyon gyorsan lemondott Magyarországról. Kissinger szavaival élve: „A magyar forradalom már kitörése előtt megbukott Washingtonban.” Az Egyesült Államok elnöki nemzetbiztonsági tanácsa már október 25-i ülésén úgy döntött, hogy nem fog bennünket fegyverekkel támogatni. Szueznek viszont óriási tétje volt. Itt haladt át az Európába irányuló olaj kétharmada, ez volt a kapu a harmadik világba, és itt ért végleg végéhez a francia és brit gyarmati birodalom története. Miközben izraeli katonák a Sínai-félszigeten át Szuez felé meneteltek, nálunk a Köztársaság téren 14 lövést kapott és meghalt az első és egyetlen külföldi médiamunkás, Jean-Pierre Pedrazzini, a Paris Match fotósa. November 4-e után már csak egy tucat nyugati újságíró maradt hazánkban, és mindeközben Nagy Imre portréja is megdicsőült a nyugati sajtóban.

– Miért, negatív volt?

– A Nyugat gyanakvóan figyelte, hiszen már fiatalon a Komintern agrárosa, szovjet emigrációja alatt az NKVD informátora, majd Rákosi belügyminisztere és padlássöprögető minisztere, ráadásul még Sztálin halála után is szenvedélyes beszédben méltatta a szovjet diktátort. Első kormánya reménykeltő volt, de egy öreg kommunistával a Nyugat tartózkodó maradt egészen addig, míg nyíltan ki nem állt a forradalom mellett. A SZER még október 29-én is azt terjesztette, hogy Nagy Imre egy sima „moszkovita kesztyűbáb”, aki egyébként egy személyben felelős az oroszok behívásáért és a statárium kihirdetéséért. Tudjuk, hogy az előbbi valójában Gerő, az utóbbi pedig Hegedűs nevéhez fűződik, de az álhíreknek semmi nem vetett gátat akkor sem.

– A nyugati sajtó ezen jó szokása mindmáig megmaradt.

– A Magyarországgal szembeni álhírekből ma is Dunát lehet rekeszteni. Hányszor olvastuk el „mértékadó” nyugati lapokban az elmúlt években, hogy diktatúrában élünk, csődbe megyünk, antiszemita, no meg oroszpárti a kormányunk…

– Ennek mi az oka? Miért voltak a magyarok mindig a Nyugat bögyében?

– Egy távoli kis ország vagyunk furcsa nyelvvel és egyedi észjárással. Nem értik a magyar társadalom- és politikatörténet ívét, ahogy persze mi sem igyekszünk megérteni a kirgiz belpolitikát. A sajtó politika- és érdekvezérelt. Már a középkorban is változott a megítélésünk annak fénytörésében, hogy mennyire voltunk Európa hasznára. Pogány „barbárok” voltak a kalandozó magyarok, de a kereszténység védőbástyáivá léptünk elő, mihelyst a nyugati udvarokat védtük a keleti hordáktól. A protestantizmus térnyerésével, a török hódoltság alatt Thököly és Bethlen aztán ismét pogány lett a nyugati szalonokban. Az osztrákokkal való kiegyezéssel megint a Nyugat támogatottjai lettünk, majd poroszbarát politikánkkal és hármas szövetségi tagságunkkal ismét vörös posztóvá váltunk ellenfelünk, az antant szemében. A tengelypartnerként, majd szovjet szatellitállamként megint nem számíthattunk sok jó szóra az angolszász, frankofón világból.

– Még a beszélgetésünk elején említette, hogy a Magyarországról szóló sajtótörténetben van egy csavar. Mi az?

– Az elmúlt másfél évszázadban a legjobb sajtónk a késő Kádár-korszakban volt, amikor a „budapesti mészárost”, Kádár Jánost a múltját megbánó, liberális diktátorrá sminkelték a nyugati újságírók. Reagan ’86-ban lenyilatkozta, hogy „szinte nincs olyan dolog, amiben Kádárral ne értenénk egyet”, míg a The Guardian napilap 1987-ben leírta, hogy „ha Magyarországon ma demokratikus választásokat tartanának, akkor Kádár János fölényesen nyerne”. Így lett a nyugati sajtókörökben a forradalom piszkos árulójából a „legfelvilágosultabb kelet-európai diktátor”.

– Tehát a Nyugatnak Kádár kellett, még akkor is?

– Vagy egy Kádár 2.0. Az Öreg egy stabil rendszert működtett, a Reagan–Gorbacsov-kapcsolatok erősödésével a Nyugat nem valamely ismeretlen bázisdemokratikus ellenzéket akart hatalmon látni idehaza. Az amerikaiak egészen ’89 novemberéig, a berlini fal leomlásáig egy reformkommunistát kerestek a Nyers Rezső–Grósz Károly-féle vonalon.

– Hadd legyek az ördög – vagyis Kádár – ügyvédje: jó-e hogy egy akkora ország, mint Magyarország folyamatosan a címlapokon szerepel? Szlovákia, Csehország vagy Ausztria jóval kevesebbszer van ott, mint mi.

– Magyarország egy sor kérdésben – migráció, családpolitika, woke, orosz–ukrán háború, Ukrajna gyorsított EU-tagsága, szupranacionalitás kontra nemzetállamok uniója – a jelenlegi európai fősodortól eltérő különutas, szuverenista politikát csinál. A nemzetközi hírek zömét négy nagy, baloldali értékrendű hírügynökség, köztük az Associated Press gyártja és terjeszti a világban. A hazánkról szóló cikkek nagy része azért is kritikus, mert – konzervatív hírügynökség hiányában – a jobboldali portálok is az AP híreit veszik át. A külföldi magyar sajtónk nagy részét az egykor a 444.hu-nak dolgozó AP-tudósító, Justin Spike írja. Az AP nemcsak értékelvűségét tekintve ellenséges a magyar kormánnyal, hanem még a terminológiája is minden ízében tagadja azt, amit hazánk képvisel. Egy AP-s újságíró nem írhatja le például azt a szót, hogy illegális migráns, helyette a menekült szót kell használnia. Innen indulunk, és innen nézve szinte megnyerhetetlen a mérkőzés, de ezen ne csodálkozzunk, hiszen az elmúlt másfél évszázadban többnyire negatív volt a sajtónk. Csak azért nem szabad a külpolitikánkon változtatni, hogy kapjunk néhány vállveregetést néhány progresszív nyugati újságírótól. A jó külpolitika szükségszerűen megosztó.

– Mikor volt a fordulat?

– Amint szembekerült az antant és a hármas szövetség, az előbbi immár az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnésében volt érdekelt. Első számú felelőssé tették Tisza Istvánt az első világháborúért, mert kellett egy bűnbak. Azóta ’56-ot, a késő Kádár-korszakot, ’89-et és az ezredfordulót leszámítva megy a leckéztetés. Tévedés azonban, hogy az elmúlt években a legrosszabb a nyugati sajtónk, polarizáltnak hívnám inkább. A magyar miniszterelnököt vagy szeretik, vagy gyűlölik, figyelmen kívül nem hagyható. Könyvünk bemutatja, hogy a legméltatlanabb nyugati megítélésünk a 2006-os őszödi beszéd kiszivárgását és az MTV-székház ostromát követően volt. Ekkortájt nemcsak a konzervatív, hanem az olyan liberális lapok is, mint a The Wall Street Journal vagy a The Washington Post, szalagcímeket ontottak arról, hogy „Európa beteg embere vezeti Magyarországot”, „egy politikai hazug áll Magyarország élén, aki képtelen a lemondásra”, és így tovább. Ilyeneket magyar kormányfőről soha korábban és azóta sem olvashattunk a nagy nyugati lapokban.

– Az igazi kérdés, hogy meg kell-e nyernünk a nyugati sajtót mint olyat.

– Kérdés, hogy melyiket. A befogadó ország politikai klímája határozza meg, hogy milyen az éppen aktuális Magyarország-kép. Ha ma fellapozunk egy amerikai jobboldali lapot, ott példaértékűnek ítélik meg Magyarországot a migráció, a gender, a családpolitika, az adópolitika, békepártiságunk kérdésében és egyebekben, míg ha kinyitjuk a CNN-t, ott simán lefasisztáznak bennünket. Tehát nem az a kérdés, hogy jó-e a nyugati sajtónk, hanem az, hogy melyikben helyeslik, amit hazánk képvisel. Egy nemzeti érdekeit érvényesítő országnak nem lehet a külső megfelelési kényszer a célja. A politika az első, a külföldi sajtó pedig a második helyen kell hogy legyen, és nem fordítva.

– Donald Trump sokszor hivatkozik Magyarországra vagy Orbán Viktorra. Pozitívabb lettek az amerikai magyar hírek a győzelme óta?

– Cégünk, a TranzPress egy sor közintézménynek figyeli valós időben a globális tradicionális és közösségi médiát az általunk fejlesztett monitoring- és elemző informatikai platform segítségével. Mesterséges intelligenciával működő metrikáink feketén-fehéren jelzik, hogy az elmúlt négy évben folyamatosan javult a megítélésünk az USA-ban. Trump után levegőhöz jutottak az olyan patrióta orgánumok, amelyek korábban tiltottak vagy alulfinanszírozottak voltak, és ezekben a magyar politikai megoldások végre nem far-right, hanem akár példaértékű minőségben is meg tudnak jelenni.

– Mit gondol arról, hogy a Facebookon már nem lehet politikai hirdetéseket közzétenni?

– A big tech cégek leuralják és manipulálják a közvéleményt. Az Európai Bizottság beszállt a ringbe, az USA viszont dereguálna. Mivel ma már a szociális média terében dúlnak a politikai küzdelmek, a valóságban jelentéktelen hordószónokok is tudnak egyik napról a másikra oroszlánnak látszani. Az állam feladata szabályozni a piacot, ha az megfelelő önszabályozásra képtelen. Attól, hogy a pártok a digitális térben csapnak össze, továbbra is kell hogy legyen valós szervezetük, tagságuk és jelöltjeik. Nem kívánom, hogy Európában eluralkodjon a Călin Georgescu- vagy a Magyar Péter-féle jelenség.

– Ami a nyugati sajtót illeti, lát egyfajta folytonosságot vagy mintázatot a Magyarországgal szembeni kritikákban?

– Párhuzamos történelmi kontinuitás zajlik Magyarországon. Internacionalista és nemzeti szuverenista erők csapnak össze újra meg újra. Az internacionalisták szeretik nemzetközi vád alá helyezni a hazai politikai törekvéseket, és külföldi forrásból, sajtóval és katonákkal megdöntögetni a nemzeti kormányokat úgy, hogy közben haladó, európai, demokratikus elvekre mutogatnak. A magyar baloldal ha gyenge, akkor rendre a nyugati sajtóhoz szalad. A század elején Jászi Oszkár választójogi és nemzetiségi politikai érvekkel támadta cikkeivel Bécsből és Párizsból az „autokratikus”, „latifundiális” és „oligarchikus” Tisza-kormányt. A két háború között Károlyi Mihály, Hatvany Lajos, a Horthy-ellenes Liga és a vörös emigráció ekézte az „ellenzéki sajtót elnyomó” Bethlen-kormányt „demokratikus mázzal bevont autokráciája” és „vasöklű közigazgatása” miatt. Károlyi már 1925-ben megírta a The New York Timesban, hogy a Horthy-rezsimnek már csak hetei vannak hátra. A kilencvenes évek elején Weyer Béla, a HVG berlini tudósítója írt a „múltba révedező”, Horthy-restaurátor” Antall-kormányról a Süddeutsche Zeitung hasábjain, nevét nem vállalva. Ma is külföldről szerveződik az ellenzék. A Weyer-effektus ismétlődik, csak a szereplők cserélődnek.