Október még emlékeztet a nyárra, de a napsugarak fátyolos fényei már az elmúlást, a természet elszenderülését ígérik. A nyáron kissé lazábbra vett munkatempó is fölveszi a régi fordulatszámot, az iskolák megtelnek barnára sült gyerekekkel. Így volt ez mindig, amióta világ a világ.

Félszáz évvel ezelőtt – kimondani is sok – hasonló módon kezdődött az iskolaév, jómagam a gimnázium padját koptattam. Szüleim gondjaiból és aggódó, ugyanakkor valamiben reménykedő szavaiból tinédzserként is éreztem, hogy valami baj van. Apám minden este a Szabad Európa rádiót próbálta fogni, de leginkább csak hangfoszlányok a zavaróállomások miatt és állandó zúgás szólt a rádióból. Ma is hallom, ahogy Gallicus rovata, a Reflektor előtt vészjóslóan elhangzott az „Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek” figyelmeztetés. A családon belül egyébként nem volt titkolózás a követendő értékrendet illetően, mindhármunkat beírattak hittanra, a konzervatív-keresztény polgári élet napi szokásait végig megtartottuk. Bátyám is gimnáziumba járt, érettségi előtt állt, a húgom még általános iskolába. Édesanyám úgynevezett háztartásbeli volt, a család életét szervezte és tartotta össze az egyre durvább, családokat szétziláló ideológiával szemben. Nem igaz az, hogy az úgynevezett „kettős nevelés” bármiféle nyomot hagy a gyermek lelkében, jómagam is pontosan tudtam, hogy hol a helyem és ez így maradt egy életen át.

Az 1956/57-es tanév kezdetén – a ráckevei Ady Endre Gimnáziumba jártam – már jól érzékelhető volt, hogy valami nagyon nincs rendben az országban. Egyre több tanár állt meg a folyosón kollégáival suttogni, ha arra tévedtünk, hirtelen elhallgattak. Hírek érkeztek a fővárosból munkásgyűlésekről, írók és más értelmiségiek elégedetlenségéről. Aztán október 23-án ránk szakadt az ég. Mindenki a Rádió ostromáról beszélt, arról, hogy halottak is vannak, hogy elég volt mindenből, hogy harc nélkül nincs tovább. A bátyám, aki a Tolna-Tamás-i gimnáziumban kollégista volt, váratlanul megjelent otthon. Beszüntették a tanítást, mert senki sem vállalta a diákok testi épségének védelmét. Egyre nagyobb gondot jelentett az élelmiszer beszerzése, noha különösen vidéken már régóta sorba kellett állni lisztért, kenyérért, tűzifáért, cukorért, húst csak az látott, aki tartott néhány baromfit az udvarán.

Szüleim egy dunántúli községben, Enyingen laktak az ötvenes években. A mezőföldi település elég messze volt minden nagyobb várostól, így feltehetően ezért jó búvóhelye volt az úgynevezett „deklasszált” embereknek. A község értelmiségi rétege az ország különböző sarkaiból került a településre, de mintha összebeszéltek volna, senki sem kérdezte a másiktól, hogy honnan jött. A gyógyszerészék, egy-két tanár, az orvos egy nagy tudású jezsuita pap (dr. Cserjés Sándor), ügyvéd valamikori nagyiparos – és sorolhatnám tovább – próbálta átvészelni az ötvenes éveket, valamit átmenteni abból az életből, amitől a kommunista diktatúra megfosztotta őket. Gyermekeiket már a középiskolába is különböző trükkökkel sikerült bejuttatni, így kerültem én is a ráckevei Ady Endre Gimnáziumba 1954-ben. Ott lakó védőnő nagynéném kvázi örökbe fogadott, és mint az ő nevelt lányát fölvettek a gimnáziumba.

A forradalom kitörését követően megmozdult a vidék is. Főleg élelmiszert gyűjtöttünk a fővárosban harcolóknak. Jártuk a falut, krumplit, lisztet, káposztát, lekvárokat és mindent, amit adtak, összeszedtünk, majd teherautóval felküldtük Pestre. Az otthoniakról semmit sem tudtam, mivel nem volt összeköttetés a települések között, már ami a telefont és a postát illeti.

A kezdeti eufóriát és bizakodást egy pillanat alatt megtörte november 4-én éjjel az orosz tankok dübörgése a Csepel-sziget ráckevei hídján. Az egyik tank a Tanácsháza elé gördült csövével az épület felé fordulva, a többi – ki tudja hány? – egész éjjel vonult, tudtuk, hogy a főváros ellen. Dermedten vártuk a fejleményeket, amelyek be is következtek. Annak ellenére, hogy a községben – egy orvosnak köszönhetően – semmiféle atrocitás nem történt, vészjósló magabiztossággal ismét előbújtak rejtekhelyeikről a diktatúra hazai fenntartói és nagy hangon kezdték a leszámolást.

Otthonról még mindig semmit sem tudtam és nagyon kívánkoztam haza. Egy ködös novemberi napon egy ajkai osztálytársammal – Halla Lászlóval – fölkéredzkedtünk egy teherautóra, amely a Dunántúlra, Székesfehérvár felé tartott. A lórévi kompon keltünk át a Dunán, miközben az oroszok sortűz alá vették a folyó közepén védtelenül úszó vízi járművet. Szerencsére a golyók a vízbe csapódtak, így átértünk a túlsó partra. A baj az volt – csak utólag értettem meg, hogy az életünkkel játszottunk -, hogy volt egy pisztolyunk, a sofőr tudta nélkül. Közben állandóan fegyver után kutató oroszok járták az utakat, ha fegyvert találtak valakinél, a helyszínen kivégezték. Valami ve­szély­érzetünk mégiscsak volt, mert a pisztolyt besüllyesztettük az ülés mögé, jó mélyre. Hogy mi lett a fegyver későbbi sorsa, azóta sem tudom, mert Székesfehérváron elköszöntem az osztálytársamtól és a sofőrtől, megvártam az állomáson egy vonatot és végre hazaértem. Halla Laciról azóta sem tudok semmit. A szüleim, a bátyám és a húgom igazán csak akkor ijedtek meg, amikor ráébredtek, hogy milyen körülmények között jutottam haza. Érkezésem estéjén tudtam meg, hogy mi is történt Enyingen a forradalom lázas napjaiban.

Megalakult a forradalmi bizottság, amelynek tagjává választották édesapámat is. Az ávósok az új és régi, 1919-es kommunisták pillanatok alatt eltűntek, bántódás senkit sem ért, sem szóval, sem tettel. Megalakult a helyi nemzetőrség, amelynek tagja lett az érettségi előtt álló bátyám és néhány iskolatársa is. A feladatuk az volt, hogy a katolikus templom tornyából figyeljék az esetleges csapatmozgásokat. De nem történt semmi érdemleges, így csak ültek a toronyban.

Miközben szüleim a történteket mesélték, egyszer csak hatalmas durranásokkal beverték a családi házunk ablakát. Megkezdődött a megtorlás. Édesanyám a háború alatt már begyakorolt mozdulattal magához ölelt minket, és behúzódott az ajtókeret mélyedésébe, mintha földrengés elől mentené a gyermekeit. Édesapám kulcsra zárta az ajtót és leeresztette a redőnyöket. Közben részeg kiabálás hallatszott az udvar felől, trágár káromkodás és életveszélyes fenyegetőzések közepette tovább verték valami rúddal az ablakot. Azt gondoltuk itt a vég, ezek agyonvernek bennünket, csak azt nem tudtuk, hogy miért. Végül minden elcsendesedett, a szitkozódás egyre messzebbről hallatszott. Sokáig mozdulatlanul és hang nélkül álltunk az ablakmélyedésben, még a közben leoltott villanyt sem mertük felgyújtani.

Egy idő múlva édesapám kiment az udvarra és megnézte mi történt. A részeg ávósok – a helyi Kerekes testvérek – kitépték a nagykaput kitámasztó vasrudat és azzal verték be az ablakokat, még a faredőny is szilánkokra törött. Egész éjjel nem mertünk elaludni, mert féltünk, hogy visszatérnek a briganti végrehajtók. Egyébként a községben az a hír járta, hogy az ő lelkükön szárad az évekkel korábban elhurcolt öreg gróf Csekonics Sándor rejtélyes halála is. Az öreg gróf tudtommal sohasem került elő. Nagyon békés, szociálisan érzékeny, csöndes ember volt, aki csak jót tett a faluval. A lánya és az unokája – Barcza Sándor – a forradalom után elmentek, sorsukról nem tudok semmit. Eltűntek a faluból azok a családok is, amelyek csak átmeneti búvóhelynek használták a csöndes települést. Ismét előkerültek a bosszútól lihegő kommunisták, Lakatos Erzsébet, Torda Mária, a Kerekesek és mások.

A tanítás a következő év januárjáig nem kezdődött meg, így az egész család együtt volt Enyingen. Egy nap üzenet érkezett a gyógyszerészéktől, hogy a bátyám azonnal tűnjön el, mert az ávósok szedik össze a nemzetőröket. Így a bátyám azonnal visszament a Tamási Gimnázium kollégiumába és három társával valamikor december elején átlépték az osztrák-magyar határt. Hónapokig nem hallottunk felőle, azt sem tudtuk, hogy élve érkezett-e – ahogy akkor mondták – szabad földre. Végre tavasszal a disszidensek rádióüzenetei között édesapám – aki szinte rátapadt a rádióra – meghallotta fia üzenetét, hogy jól van. Természetesen álnéven jöttek a hírek, mert növelte a bűnlajstromát minden „ellenforradalmárnak”, ha „Nyugaton” élő rokona volt. Később az említett Cserjés Sándor jezsuita pap segítségével a bátyám bekerült a Kastl bei Amberg-i bencések által fenntartott magyar gimnáziumba, ott leérettségizett, az Ambergi Egyetemen gyógyszerészetet tanult. Családot alapított, három gyermeke ma már felnőtt, Japánban és Németországban élnek, hat unokája van. A sok viszontagságot, a kezdeti egyedüllétet, az idegen környezetet sohasem szokta meg, egy életen keresztül honvágy gyötörte. Ötvennyolc évesen 1995-ben elhunyt.

Az 1957-es év elején megindult a tanítás a ráckevei gimnáziumban is. Szomorú volt az első találkozás az osztálytársakkal, mert jó néhányan elmentek a világba a szélrózsa minden irányába. Így megfogyatkozva, és néhány hónap alatt felnőtté (koravénné?) válva, reményt vesztve folytattuk a tanulást.

A fiatalok világa mindig leképezi a felnőttek viselkedését. A megtorlás hónapjai alatt kivált a diákságból egy Matild nevű lány és elszántan kereste, üldözte, fenyegette az „ellenforradalommal” szimpatizáló diákokat. A bátyám disszidálásáról senki nem tudott, bár gyanítottak valamit, mert többször rákérdeztek, hogy hol van.

A szüleimtől is rossz hírek érkeztek. Apámat bevitték a helyi rendőrségre, majd a húgommal bevitettek három napi élelmet és meleg ruhát (akkor mindenki tudta, hogy mit jelent a meleg ruha; Szibériában hideg van), majd internálták valahova, azt nem mondták meg a családnak, hogy az ország melyik részébe. Így is növelve a félelmet, ami akkor általános volt az emberekben. Édesanyám autóstoppal (!) bejárta az ország már működő internáló táborait, de sehol sem adtak választ arra, hogy hol őrzik a férjét. Végül a baracskai tábor felé gyalogolva egy katolikus pappal találkozott, aki megmondta, hogy most beszélt a férjével, jól van, de nem menjen a táborba, mert úgyis letagadják, hogy ott őrzik. Ettől kezdve minden ünnep előtt elvitték apámat néhány napra, nehogy a MUK (Márciusban újra kezdjük) valósággá váljon. Apám soha nem beszélt arról, hogy mit csináltak vele a táborban, de a hallgatása, a szégyenkező pillantása mindent elárult. Azt is felrótták neki, hogy a fia külföldre menekült és kényszerítették, hogy hívja haza. Természetesen nem tette meg, mert a saját bőrén érezte, hogy mi várna rá.

Ettől kezdve megpecsételődött családunk sorsa, mint a hasonló értékrendet valló, többi polgári családé is. Édesapámat elbocsátották az állásából, a szolgálati lakást el kellett hagynunk, számomra az egyetem hiú ábránd lett, bár végül újbóli „örökbefogadással” és kiváló felvételivel bejutottam az ELTE biológia-kémia szakára. Azt természetesen titkolni kellett, hogy egy testvérem nemzetőr volt és külhonban él.

Mindezt azért adom közre, hogy az 1956 óta felnőtt generációknak némi fogalma legyen arról, hogy mit élt át egy tinédzser lány azokban a tündöklő, majd véres napokban, hónapokban. A családokat szétszakították, a családfőket megalázták, az anyát kétségbeesésbe kergették, a gyerekek korábban lettek éretté, mint kellett volna. És mindez egy egyszerű polgári családdal történt, minden előzetes bűn nélkül.

Emlékezzünk erre, és újra fogadjuk meg, hogy ez soha többé nem fordulhat elő. Mert nem engedjük, mert legyőzhetetlenek vagyunk, ha összefogunk, mint 1956 októberének világrengető napjaiban.

Hankó Ildikó


Emlékezetes október 23-ák

1988. október 23-án még lovas rendőrök zavarták el a rákoskeresztúri Újköztemető 301-es parcellájába érkezőket, akik az ’56-os forradalom hősei, halottjai előtt szerettek volna fejet hajtani. Egy évvel később, 1989-ben a Szovjetunió több tagállamában is megbukott a kommunista rendszer, Magyarországon október 23-án Szűrös Mátyás, az Országgyűlés akkori elnöke kikiáltotta a köztársaságot. Aznap már országszerte tartottak ’56-os megemlékezéseket, az esti Kossuth téri nagygyűlésen csaknem 200 ezer ember vett részt. A diktatúra megszűnésével azonban felszínre kerültek a közel ötven évig elnyomásban tartott magyar emberek elfojtott érzelmei, amik emlékezetessé tettek egy-két október 23-i ünnepséget.

1991-ben több száz ember gyűlt össze a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete előtt. A szervezők megkoszorúzták a rádiónál elesettek emléktábláját, majd felolvasták az 1956-os Forradalmi Emlékbizottság által megfogalmazott tizenhat pontos követelésüket. A pontok között szerepelt az ország romlásáért felelős bűnösök megbüntetése, új, magyar szellemű bírók, ügyészek, rendőrök, honvédparancsnokok és vállalatvezetők kinevezése a még akkor dolgozók helyett, illetve a meghurcoltak anyagi és erkölcsi elégtétele. A tüntetők követelték, hogy kutassák fel az eltűnt pártvagyont, és szerezzék vissza azt. Egy háromtagú delegáció átadta a tizenhat pontot, kérve, hogy olvassák be a rádióba. Az egybegyűltek elénekelték a Himnuszt, hat órakor pedig az Esti Krónikában meghallgatták a tizenhat pont részletes ismertetését. Az emlékezés tehát tüntetéssé alakult át, atrocitásra viszont szerencsére nem került sor, pedig a pontok átadásakor a tüntetők közül húsz-harminc személy engedély nélkül lépett be a Magyar Rádió épületébe.

Rákövetkező évben, 1992-ben történt a következő incidens, amikor a Parlament előtti ünnepélyen korábbi forradalmárok egy csoportja megakadályozta az akkori köztársasági elnököt, Göncz Árpádot beszéde elmondásában. A rendőrség nem lépett fel a bekiabálókkal szemben, ám Göncz nem jelent meg azon az operaházi rendezvényen, amelynek szónoka Antall József miniszterelnök volt, a televízió pedig egy árpád-sávos lobogót lengető bőrfejűről készült felvételt mutatott a fütty alatt, heteken át tartó „fasisztaügyet” kreálva az egykori rabtársak politikai tiltakozásából. A történteket (pontosabban annak a média által interpretált formáját) akkor szinte mindenki elítélte, így Ábrahám Dezső, Tőkés László magyarországi képviselője, Orbán Viktor, a Fidesz akkori frak­ció­vezetője, és Boross Péter belügyminiszter is, aki az üggyel kapcsolatban azt mondta, nem tudott provokációs szándékról, és nem hibáztatja a rendőrséget, hiszen nekik a fizikai biztonság garantálása volt a feladatuk. Szekeres Imre – aki 1992-ben az MSZP ügyvezető alelnökeként tevékenykedett – az események után úgy gondolta, a rendbontás nemcsak az ünnephez, hanem a Magyar Köztársasághoz is méltatlan, és szerinte minden jóérzésű emberből felháborodást váltott ki. Az SZDSZ testületének akkori állásfoglalása szerint Göncz Árpád az ’56-os forradalom hőse, köztársasági elnökként a nemzet egységének a jelképe, ezért teljes mértékben elítélendő, amit ellene tettek.

1993-ban különösebb incidens nélkül zajlottak le az október 23-i ünnepségek, bár az október 25-i Magyar Nemzet azt írta, hogy még Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén – 1989. június 16-án – sem volt annyi rendőr kivezényelve, mint aznap, az egybegyűltek pedig rendkívül szigorú kordonok mögé kényszerítve nézhették végig a műsort. Békés megyében ugyanakkor tojással dobálták meg az emlékbeszédet mondó Pető Ivánt, mivel a hallgatóság kifogásolta a politikus szüleinek ÁVH-s múltját.

1994-ben az Országgyűlés elnöke, Gál Zoltán a nemzeti megbékélésre hívta fel a figyelmet ünnepi beszédében, ám őt is megzavarták bekiabálásokkal, szitkokkal. Ebben az évben már együtt koszorúzott Nagy Imre sírjánál Göncz Árpád – akit a Bibó-per vádlottjaként életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek 1958-ban – Horn Gyulával, aki pedig az ’56-os forradalom alatt a pufajkás karhatalmi őrszolgálatnál tevékenykedett, állítása szerint „nemzetőrként”.

1995-ben október 23-a előestéjén a MIÉP nagyszabású kormányellenes tüntetést szervezett a budapesti Szabadság térre. Talán ez volt az első olyan megemlékezés, amelyre százezer ember vonult ki, s amely politikai tiltakozássá érett. S ez volt a legelső nagygyűlés, amely a baloldal ilyen események előtti rémületkeltését, gyűlölködését elindította. Bár az esemény rendben zajlott le, a média – melyen keresztül kormánypárti politikusok is kifejtették nemtetszésüket – napokon keresztül riogatta a magyar lakosságot azzal, hogy 22-én valami borzalmas, náci ideológiával átszőtt rendezvény fog lezajlani, aminek nem lehet előre látni a következményeit. Debreczeni József például az „alkotmányos rend elleni erőszakos szervezkedésnek” titulálta az esemény előkészületeit, s feljelentést tett.

1997-ben több jobboldali felszólaló is kifogásolta, hogy olyan politikus áll a kormány élén, aki a forradalom leverésén munkálkodott, ezért az 56-os Felkelők Magyarországi Szövetségének ’56-os Rabparlamentje feljelentette Horn Gyulát. 1998-ban azonban már nem volt ilyenre szükség, ugyanis az Operaházban rendezett díszünnepségen Orbán Viktor mint miniszterelnök szólalt fel.

2001-ben a Magyar Szocialista Párt a 301-es parcellában tartott megemlékezést, ahol két volt MSZMP-s pártkatona, Kovács László és Medgyessy Péter koszorúzta meg az ’56-os emlékművet. Medgyessy beszédében azt mondta, az MSZP büszkén vállalja 1956 örökségét, mivel az baloldali forradalom volt. Ezen kijelentését azonban nem díjazták a jelenlévők, ugyanis hangosan pfujoltak és kifütyülték a két politikust.

A 2002-es tavaszi választások eredménye meglátszódott az október 23-i Fidesz-rendezvény részvevőinek számán. Közel negyedmillióan vettek részt az Erzsébet téren tartott megemlékezésen. Rendbontás nem történt. A következő évben a kormánypárti politikusokat sorra kifütyülték minden eseményen, Medgyessy Péter miniszterelnök pedig érezvén, nem túl jó ötlet pártrendezvényt tartani a 301-es parcellában, egyedül osont ki hajnalban a temetőbe, s sebtiben „lerótta kegyeletét” a hősök előtt.

2004-ben több ezer ember jelenlétében mindenféle incidens nélkül avatták fel a II. kerületi Veronika parkban elhelyezett, a Sajtóklub kezdeményezésére felállított Mansfeld-szobrot, 2005-ben pedig szintén méltóságteljesen emlékezett meg az a közel 150 ezer ember, aki a Fidesz által a Műegyetem elé szervezett rendezvényen vett részt. Aztán jött a tavalyi, 2006-os megemlékezés az Astoriánál, amikor is Gyurcsány Ferenc rendőrsége egy néhány száz fős szélsőséges csoport provokációját használva ürügyként vérbe fojtotta az ünnepséget.

Szencz Dóra