Rúgják ki a portást!

Kercsó Alpár

Talán emlékeznek: 2003. július 3-án a szegedi városi kórház egyik beteghordója, a 2008. november 6-án meghozott jogerős bírósági ítélet indoklása szerint, megszegve a szakma írott és íratlan szabályait, kellő azonosítás nélkül vitt egy beteget CT vizsgálatra. Az idős beteg kommunikációra nem volt képes. A vizsgálat koponyán belüli vérzést állapított meg, mivel azonban a dokumentáción nem az ő neve szerepelt, egy hasonló korú kisteleki ápolt került az idegsebészeti klinikára, akit ott meg is műtöttek. A férfi a műtét következtében fellépő vérzés miatt néhány nap múlva elhunyt. Az „igazi” beteget több órával később megműtötték. Ő, a vizsgálatok szerint a betegségétől függetlenül, 2004 szeptember végén elhunyt.

A tévedésből operált beteg esetében a szakértő megállapította, hogy a halálát okozó vérzés, egy ilyen műtét esetében, a legnagyobb gondosság mellett is felléphet. Más kérdés, hogy nem is őt kellett volna műteni… A bíróság jogerős ítélete kizárólag a beteghordót marasztalja el, őt nyolchónapnyi, egy év próbaidőre felfüggesztett fogházra ítéli.

Talán arra is emlékeznek, mekkora sajtóvisszhangot váltott ki az ügy akkoriban, amikor éppen a lelki és testi üdvözülésünk érdekében, pártunk és kormányunk éppen sokadik egészségügyi reformját gyömöszölgette lefelé az illetékes intézmények és a társadalom torkán. Mint utólag kiderült, a tőlük megszokott csekély sikerrel, viszont nem csekély káoszt és rombolást hozó következményekkel. Talán meglehetősen meredek lenne a vázolt eset mögött politikumot sejteni, nem is teszem azt. De óhatatlanul felmerül egy, Magyarországon két évtizede állandósult jelenség: a felelősség problematikája. ’90 előtt, a „boldog” pártállami időkben, a káderek csak párt-atyuskának vagy éppen valamelyik moszkvai elvtársnak tartoztak beszámolni cselekedeteikről. Állítólag azonban ezt a, mifelénk gulyásillatú, vagy inkább szagú érát valamiféle rendszerváltozás követte. Demokratikus országgá avanzsáltunk, annak megfelelő állami berendezkedéssel. Állítólag… És a nép onnan kezdve közvetlenül és kimondottan tartotta és tartja el az őt kiszolgálni hivatott politikai, közigazgatási vagy éppen szociális struktúrákat, melyek, mint minden „eltartott”, elvileg felelősséggel tartoznának eltartójuk irányában. Azt pontosan tudjuk, hogy az elmúlt húsz esztendőben sem politikus, sem állami cégvezető, sem állami bankár, sem nem rebegett mea culpa-t, midőn súlyos hibái vagy bűnös magatartása miatt a társadalomnak kellett megfizetnie az általa okozott horribilis károkat. Sem vallomástétel, sem elmarasztalás nem „jutalmazta” tettét. Sőt, rendszerint a jó káder, legyen bár a politikai színskála bármely spektrumában, rendszerint ma is felfelé bukik. Mert az elvtárs, polgártárs túl sokat tud, be kell hát tömnő zsebét s száját. És, akár a kissé szerencsésebb sorsú, ám rohadó nyugati, kizsákmányoló, kapitalista országokból a szenny és a rossz, úgy gyűrűzik befelé a roskadozó magyar piramisban a fej bűze. Ha ott fent nem kell senkinek a hátát tartania, bármit is tett, ugyan miért kellene cipőorrhoz illeszkednie bármely ülepnek itt lent.

Amikor a szegedi klinikán nem a megfelelő beteg koponyáját nyitották fel, egyetlen gondolatom támadt: majd kirúgják a portást! Nem, nem voltam és ma sem vagyok látnok, de mifelénk már csak így szokás.

Súlyos milliárdokat elsikkasztó bankárok büntetlenül élvezhetik ma is a napsütötte spanyol partokon betegesen kövérre hízlalt vagyonukat, az országnak nyilvánvalóan irtózatos károkat és romlást hozók ma is ránk vigyoroghatnak minden utcasarkon. Fehérgallérosok tespedhetnek bársonyszékeken, s ugyanolyan határozott, elvtársias karmozdulattal mutatják nekünk a „helyes” irányt, mint amivel bőszen hárították el a bármikori felelősségre vonás ötletét is.

Ugyan, miért vállalná tette következményét az idegsebész, aki rossz koponyát lékel, a szívsebész, aki tampont felejt a szívburokban, a magzat végtagjainak hiányát a terhesség kilencedik hónapjában sem észlelő szülész.

Persze, ha már ők, ott fent, kenyeret nem adnak a népnek, sőt azt a néhány morzsát is elveszik tőle, ami még ott maradt nála a párt lankadó figyelme miatt, néha egy kis cirkuszt mégis rendezni kell. Így ülhetnek kispisták a vádlottak padján azok helyett, akik milliárdokat koptak, bevallottan szocialista módszerrel, az emberek pénzéből. És így hallgathatja ijedten egy szerencsétlen beteghordó saját ítéletét, miközben életében szikét sem látott.

A bölcs és vitán felül pártatlan magyar bíróság, mindössze négy szűk esztendő alatt, igazságot szolgáltatott. Vagy csak jogot? Netán pusztán cirkuszt? Sokadik olyan eset ez, amikor az átlagmagyar csak kapkodja a fejét. Nem érti a dolgot, nem ért semmit. És talán egyre kevésbé nyugtatja a tudat, hogy neki mindezt nem is kell értenie.

Nagyon remélem, hogy egyre kevésbé!

Gyurcsány nyaral

Bujdosó János, Lajosmizse

Múltkor voltunk Párizsiban. Mikor a franciák meglátták a páncélautómat, azt mondták: merci. Mondom nekik: nem merci, audi. Erre hülyén néztek. Utána voltunk a Sárkányközinél. Tudod, hogy hívják a házát? Elizél palota. Jó, én is elszúrtam, nade nem hívnám a házamat elkúrtam palotának. Aztán végigmentünk egy utcán. Tudod, hogy hívták? Sanzel izé. Nincs is normális neve. Az izé utca végén volt az ív. Azt mondta az idegenvezető, hogy egy naplopó építette, mert győzött. Ekkor ötletem támadt. Nekem is kell ilyen a Parlament elé. Kétrészről: 1. ne tudjanak a fasiszták tüntetni 2. mindenki lássa, hogy levertem a jobboldalt. Végül felmentünk a tejfel toronyba.

Vélemény egy koncertről – Jean Michel Jarre

Kovács Gabriella

Életem legjobb koncertjét éltem meg tíz évvel ezelőtt, amikor Jean Michel Jarre Magyarországon lépett fel. Amikor nyáron megtudtam, hogy november 12-én újra színpadra lép a Sportarénában, minden ismerősömet buzdítottam, hogy felejthetetlen élményt szerezhessen magának. A művész különböző interjúiban mindenkit biztosított arról, hogy különleges hang– és fénytechnikával készült, ami feledtette, hogy a jegy ára 13.900 Ft. Végül életem legrosszabb koncertjét sikerült megélnem. Gyatra hang, egyszerű, színes háttérfények, néhány dal, és egyórás előadás. A kiváló művész, silánytudású angoltolmácsával azt tudatta velünk, hogy ideje megújítani a Földet. Inkább önmagán kellene dolgoznia Jarre-nak. Senki nem tapsolta vissza, a tömeg csendesen morogva hagyta el a Sportarénát.

Nincs hétvége Slota nélkül

Kercsó Alpár

„Nem múlhat el hétvége Jan Slota nélkül!” – mondja hétfő reggel a királyi magyar rádió szlovákiai tudósítója. A nemzeti radikálisként nyilvántartott, és ezzel a jelzővel nyilván a kizárólag a szalonképesség miatt illetett szlovák pártvezér, mellesleg koalíciós partner a szlovák kormányban, egy borgőzös beszédére utal a tudósító. Az elhangzott mondatok ősi jelképünket, a turult, papagájként jeleníti meg, külügyminiszterünk „szegény, szerencsétlen”… Minő meglepetés! Vagy Slota találékonysága, szókincse mégsem oly csodálatra méltó? Volt már államalapító királyunk lovas bandita, legalábbis szerinte, hát miért ne lehetnénk most mi mongolok?

A sol bor, kedves Slota (mert úrnak azért mégsem nevezhetjük, nem feltétlenül jó tanácsadó. Láthatta volna, kedves Slota, ha nézegette volna a mi mongol, sztyeppei tévéinket, mit tett a hegy leve kitűnő hadügyminiszterünkkel, midőn az éppen frissen beszerzett vadászgépeket kellett volna üdvözlő szavakkal fogadnia, s a kissé megemelkedett véralkohol-szint súlyosan akadályozta őt nyelvtörő mongol/tatár szavaink megformálásában. Vagy tanulmányozhatta volna szépemlékű Horn ex-miniszterelnökünket, aki saját születésnapi ünnepségén botladozó beszédképző szervével hősies küzdelmet folytatva igyekezett „nénikézni”. S közben, miután szegénykém pártgyűlésen hitte magát, kedves mosollyal metakommunikálta, hogy a „nénike” helyett, ahová politikai ellenfeleit címezte, természetesen sokkal közérthetőbb helyszín illene. De hát, egy ilyen tapasztalt diplomata, mint ő, vulgáris kifejezésektől óvakodik, akkor is, amikor a rögtönzött színpadon már csak a mikrofonállvány maradt az egyetlen támasz.

Slota, a rettentő magyar nacionalizmus káros hatásainak kiküszöbölésére a NATO-t és az EU-t véli alkalmasnak. Majd a nagy testvér, testvérek rendet tesznek házunk táján, ha mi, mongolok, nem férünk a bőrünkbe. És olyan példátlan baromságokkal ostorozzuk a legendásan européer szlovákokat, miszerint tessék magyarul oktatni a szlovákiai magyar iskolákban, tessék ugyanannyival támogatni ezeket a tanintézményeket, mint a szlovák iskolákat, tessék már, legalább apró betűvel, odaírni Bratislava mellé eredeti nevét is: Pozsony. És hadd tudhassa a szlovákokhoz apportált több százezer magyar azt, hogy II. Rákóczi Ferenc nemcsak Kosice-ben, de Kassán is nyugszik.

Ismerjük be, ez tényleg felháborító! Nem csoda, hogy nemzeti jelképeinket állatkerti hasonlatokkal illeti a nagy szlovák államférfi. Mint ahogyan az sem volt csoda, amikor tankokkal akarta elfoglalni Budapestet. Meg az sem lephet meg, hogy ide-oda felállított kettős keresztekkel jelölné meg az ősi szlovák földet, nehogy egy délről érkező mongol betörés elrabolja azt tőle. Azt a földet, mely majdnem teljesen egyezik a világháborúkat lezáró békeszerződések által Szlovákiának adományozott Felvidékkel.

Ja, kedves Slota, a területtel emberek is jutottak önöknek. Ezt akkor is tudhatták, mégsem tiltakoztak az ajándék ellen. Mint ahogyan most is pontosan ráébredhetne arra, némi kijózanodás után, hogy a jelenlegi magyar külügyminiszteri tiltakozás valószínűleg minden további következmény nélkül enyészik majd el. Kár lenne és fölösleges akár a NATO-t, akár az éppen hitelválságban lubickoló uniót ezzel zaklatni. Annak ellenére, kedves Slota, hogy önt láthatóan kedvelik Brüsszelben, hiszen, ellentétben a Jörg Haider demokratikus megválasztása utáni össznépi felhördüléssel és Ausztria elleni szankciókkal, az ön szalonképtelen politikai jelenlétét egészen jól viselik a demokrácia európai bajnokai. Ugyanúgy, mint viselték a hasonlóan nagy román hazafi, Funar évekig elhúzódó kocsmaszintű szónoklatait. Csak mifelénk találnak lépten-nyomon fajgyűlöletet, antiszemitizmust, kártékony nacionalizmust…

Talán mégis Brüsszelnek van igaza? Talán önnek van igaza, kedves Slota? Talán csak mi keveredtünk ismét rossz társaságba? Talán nekünk is borral kellene stimulálnunk agysejtjeinket, mondjuk, szlovák tokajival (ősi szlovák ital, kettős keresztet neki!), hogy az önök nemzeti jelképeiben ne igen rövidkére sikeredett történelmüket, hanem, mondjuk, békát lássunk. Talán, miután paripáink már régen elfogytak, vadiúj vadászgépeinkkel ijeszthetnénk rá az önök fővárosunkat elfoglalni készülő tankjaira. Persze, ha akad hadügyminiszterünknek egy világos pillanata, mikor kiadhatja a felszállási parancsot.

A legbölcsebb mégis az lenne, ha egyáltalán nem figyelnénk önre, kedves Slota. Észre sem vennénk porszemnyi létét, részeg kuruttyolását.

Csakhogy, Slota, az ön fél évszázada megrajzolt birodalmában testvéreink élnek. Testvéreink, akik birtokolták és építették azt a földet már akkor is, amikor ön még egy kósza álom sem volt a história nászágyában. Testvéreink, akiktől házaik, földjeik, múltjuk után most anyanyelvüket is el akarják rabolni. A szláv tenger kis pocsolyájában gonosz békák kuruttyolnak manapság, kedves Slota. Hasznos lenne, és szörnyen európai, ha megtanulná elviselni halk és ritka kelepelésünket.

Megoldás

Bujdosó János, Lajosmizse

Gyurcsány Ferenc és Veres János beszélget:

– Te Jani,tőlünk már az Isten is elpártolt.

– Lefejeljem?

Horváth Ágnes elintézte

Málnási Csizmadia Balázs

A felháborodásom, végtelen dühöm indít arra, hogy írjak. Ha cikket szeretnék írni, Horváth Ágnes elintézte címet adnám. Amit írok, nem vélemény, nem lázítás, csak egy hétköznapi ember megtapasztalása a mai magyar helyzetről. Mégpedig az egészségügy helyzetéről.

Nagymamám 96 éves és mint egy afféle 96 éves ember tengeti hétköznapjait. Még különbséget tud tenni jó és rossz valamint erkölcstelen és erkölcsös között. Májusban sajnos combnyak törése lett. Minden jól alakult, de újra elesett, ismét műteni kellett. Ma mehetett volna haza… Az új műtét miatt az egyik lába 7 centivel lett rövidebb, mint a másik, ezért kértük a mentőszolgálatot segítsenek, hogy a legkevesebb fájdalommal érjen HAZA és az otthon melegében lábadozhasson. Ez de. 9.30-kor történt. „Megkaptuk…” Most, amikor ezt a levelet írom 19.30 van. A nagymamám az ágyon fekve gyerekét hangosan hívja, aki otthonában várja édesanyját. Engedjék meg, hogy ezt a részt ne folytassam, mert csak naturális módon tudnék fogalmazni. A nővérkék, nyugodt szívvel vették tudomásul az egészet, egy kedves szó, minden nélkül.

Összegezve, tudom mindenkinek a maga dolga a legfontosabb, de lássuk be ez igen csak az embertelenség határait súrolja. Kiveszett belőlünk az emberség? Kiölték belőlünk? Mi akartuk? Vagy csak hagytuk? A választ mindenki tudja, de néha jó emlékeztetni magunkat, nem késő változtatni.

Kórházmentes üdvözlettel, egy hétköznapi polgár.

Lehallgatás

Bujdosó János, Lajosmizse

Gergényi Péter beszámol:

– Azt a feladatot kaptuk, hogy hallgassuk le az Orbán Viktort. Ki is megyünk, de egész nap semmi. Másnap a Gézát küldöm, minek üljek ott feleslegesen. Egyszer csak jelenti, hogy óriási üvöltés, őrjöngés, Orbán Viktor veri a feleségét. Kimegyünk nagy erőkkel, visszük a Népszabadságot és az RTL KLUB-ot, de végül nem lett hír belőle.

– Miért?

– Mert az a hülye a Gyurcsány-villát hallgatta le.

Az MSZP-IMF koalíció ára

Lőrincz Miklós

Titoktartási nyilatkozatot írattak alá a költségvetési bizottság tagjaival, akik hétfőn zárt ülésen tájékozódtak a pénzügyminisztertől a 25,1 milliárd dollár összegű pénzügyi mentőcsomag részleteiről.

„Gyurcsány Ferenc hangsúlyozta: a valutaalap mindössze két ésszerű dolgot kért. Egyrészt azt, hogy csak annyi kiadást vállaljon az ország, amire pesszimista forgatókönyv esetén is biztosan van pénz. Másrészt ne vállaljon olyan kötelezettséget, amellyel a költségvetés bevételeit csökkentené. A megállapodás nem növeli Magyarország hitelterheit – szögezte le a kormányfő.”

Olvassunk a sorok között! Ha az IMF csak ezt a két dolgot kérte a kormánytól, akkor ezt miért szükséges titkosítani? Mi is a különbség a demokrácia és a diktatúra között? Állítólag egy demokráciának kevés titka van. Nem tudom, de valahogy szkeptikus vagyok a két egyszerű dolog iránt. Mibe is fog ez kerülni? Mert ha nem kért semmit az IMF, akkor azt nem kell titkosítani. Mert saját háztartásomban is addig nyújtózkodhatom, amíg a takaró ér.

A két egyszerű dolog lehet az is, hogy a kb. 800 ezer köztisztviselő és közalkalmazott 50%-át el kell bocsájtani öt éven belül. A másik egyszerű dolog lehet a nyugdíj rendszer reformja. Ami azt jelentheti, hogy a rokkant, vagy az előrehozott nyugdíjasok helyzetét felül kell vizsgálni, s legalább 50%-át ki kell szórni a rendszerből. Az öt év azért, mert ennek a kormánynak bő másfél éve van.

A két egyszerű dolog meg is van. Miért nem a pártfinanszírozást, a képviselői költségtérítéseket függesztik fel? Ha már egyenlő a közteherviselés. Mert a képviselők nem felelősek azért, hogy idáig jutott az ország?

Miért nem a szolgálati gépkocsik, mobil telefonok számát korlátozzák? Miért nem határoznak meg egy kvótát, hogy ki az a 3-4 legfőbb közjogi méltóság akit ez megillet? A többiek miért nem járnak saját kocsin, vagy tömegközlekedési eszközön? Miért nem a saját mobiltelefonjukat használják?

A pártfinanszírozás reformja, a kampánypénzek átvilágítása a közbeszerzés átalakítása elkerülhetetlen. Ha 2010-ben is „trükközött” pénzből tetszenek elmondani, hogyan építünk egy új Magyarországot, meg üvegzsebet, akkor szomorú leszek. 2002-ben az országgyűlési választások után az akkori SZDSZ elnök azt mondta kormányváltó hangulat volt. Most meg elitváltó hangulat van.

2008. november 13-ra a miniszterelnök újabb csúcsot hívott össze. Most gazdaságit. A Nemzeti Csúcson nem kért sem négypárti, sem társadalmi felhatalmazást az IMF 25 milliárd dollárjára. Ezek után nem értem, hogy a miniszterelnök miért mondja, hogy fogjanak össze a pártok. Majd a felelősségrevonásnál az ellenzéket hibáztatja, miért nem szólt, hogy ne írta volna alá a hitelt. Mint ahogy most is teszi. Mindenki hibás, csak ő nem. Még titkosan sem.

Az MSZP-IMF koalíciónak nagy ára lesz. Hogy mekkora, azt jövő ilyenkor már sejteni fogjuk. Teljes valójában meg a kormányváltás után tapasztaljuk meg.

Kirándulás a Halász Bástyához, avagy némi üröm az örömben

Udvardy Zsolt

Családi kirándulás Budapestre. Röviden ennyi. A szokásos beállások. Két napra ruha és minden más. Hatéves fiam természetesen egy külön rákészülés. Ezekkel a dolgokkal, azon kívül, hogy egy halom pénzbe kerül, semmi baj nincsen. Egy viszonylag jó állapotú autó és könnyekkel küszködő tankolás. Magam részéről a fiam számára próbálom emlékezetessé tenni a kirándulást, ahogy ez normális családokban való.

Bár az utóbbi pár év kivételével viszonylag gyakran meglátogattam a budai várat, így nekem a szépsége mellett egyéb részletek is előtérbe kerültek. A budapesti viszonyokra nem térek ki. A fővárosban komoly türelem kell, főként a tapasztalatokkal nem rendelkező kirándulóknak kell rendelkezni evvel a jeles tulajdonsággal. Ilyen és kész.

A parkolás szokásos erőfeszítései és a parkoló jegykiadó automatánál kicsengetett „apró” után irány a vár. Ahogy felér a kiránduló, azt várná, hogy a magyar történelem ráomlik az ember fejére. Hát, ha az nem is, de renoválás összes kosza és pora, az igen. Mivel sem építész se kőműves nem vagyok, így nem tudom megítélni ezt a helyzetet, de azt tudom, hogy nekem nagyon ritkán sikerült úgy látnom a Halász bástyát vagy a Mátyás templomot, hogy azt ne foltozgatták volna. Néha olyan érzésem van, hogy ez amúgy így néz ki. A Halász bástya fele lezárva, a Mátyás templom teljesen felállványozva. Hát nem tudom. Mivel most fő szezon van, biztos itt az ideje ennek?

Igazából kettő dolog zavart úgy istenigazából. Az előzőekben említett „budapesti viszonyok”, bármely ország, bármely nagyvárosában általános általánosnak mondhatóak. Az azonban, hogy fizetnem kellett azért, hogy a Mátyás templomba bejuthassak, már nem igazán illett a képbe. Tény, hogy bent elfelejti az ember az összes bosszúságát, mert olyan szép. Persze utólag belegondoltam, jó, hát a fenntartási költségek, az alkalmazottak bére biztos nem kis pénz. Valahogy a realitások végiglapozgatása után sem akar helyére kerülni a dolog bennem. Amolyan puszta, amúgy gyönyörű, építészeti látványossággá silányulhat, ha már beléptekor megállítják, és pénzt kérnek az emberfiától. Jézus egyszer már rendet tett köztük, ha jól emlékszem. Semmi probléma, tévedhetek.

Ami elképesztő volt és már nem kellett semmit sem végiglapozgatnom, hogy a Halász bástya felső ívét lezárták. Egyrészt a felújítási munkák miatt, az alsó felét, ami még csak megmagyarázható. Aztán, az hogy a felvezető lépcsőt és a levezető lépcsősort forgókapuval lezárták, az már szánalmasan hatott. A következőképpen néz ki a bemutatandó alkotás. A forgókaput lefúrták a kövezetbe és hasonló barátságos módon az érzékelő eszközt is. Szembe elhelyeztek kettő automatát, amely négyszáz forint ellenében, gondolom, valami jegyet ad, amit majd az érzékelőbe téve elengedi a forgó kaput. A felvezető lépcsősor cirka méter széles. Képzelheted, hogy törtem a fejem azon, hogy hogyan játszhatnám ki a „robotokat” és felszökhessek a felső részre. Ami kiegészítette a történetet, hogy egy, azaz egy ember sétált a „fizetős” részén a Halász bástyának, lent pedig a több száz látogató. A külföldiek nem is értették, mit akarnak tőlük. A kapunál ketten őrködtek. Őrizték a bástyákat tőlem? A pár tíz méteres bástya rész ára. Közvetlen mellette van az illemhely. Rendben, valamiért már csak hadd fizessek! Ez egy pici helyiség. Erről ennyit, de amin már nevetni sem tudtam, hogy abba az egyfalat helyiségbe is forgókapukat tettek be. Most már biztos voltam benne, hogy én gondolom rosszul, bennem van a hiba. Ahol ennyi helyszínen „igény” és szükség van ezekre a kapukra, ott én mit csodálkozom?!

Hála Istennek, a fiamnak nem tűntek fel ezek az „apró” bosszúságok, mivel két középkori kosztümökbe öltözött, madarász ember egy egerész ölyvvel és egy réti sassal, káprázatta el. A madarat, jelen esetben az ölyvet, rátette a fiam karjára és fényképeket lehetett készíteni róluk. Ezért a produkcióért szívesen fizettem.

Érdekes, hogy a tulajdonképpeni fő látványosságoktól eltekintve, remek program volt a Szentháromság tér megtekintése. Ahol rend volt, ott utánozhatatlan hangulata volt. A fiamnak is tetszett. Emlegeti is a kirándulást, ami persze egyéb programokat is tartalmazott még neki. Nagyon bízom benne, hogy egyszer végre elkészül a teljes Szentháromság tér és az igazi királyi pompájában, tisztelhetem a magyar történelmet és ez a számomra taszító kufárkodást sikerül végleg elűzni róla.