A Pénzügyminisztérium Kreatív Főosztálya részére

Kercsó Alpár

Nagy örömmel, de némi aggodalommal értesültem legújabb adókivetési javaslataikat. Örömöm arra vonatkozott, hogy az új jogcímeken beszedett pénzek hozzájárulhatnak az önök verejtékes igyekezete ellenére jócskán hiányos magyar költségvetés gigászi lyukainak betöméséhez, s ezáltal mérsékelhetik a maradék értékeinket is kiszívó huzat süvöltését. Aggodalmam pedig ama gyanúból fakad, miszerint a minisztérium kreatív főosztálya és a zsírosan jutalmazott szakértők, tanulmányírók hada, valószínűleg a tavaszi fáradtság okán, ötletelapadásban szenved. Mivel úgy gondolom, hogy a vérszegényen pöfögő magyar gazdaság rendbetétele s a költségvetés egyensúlya mindnyájunk érdeke, s ezért mindenkinek hozzá is kell járulnia ehhez, nekem is, elküldöm önöknek azon tippek kivonatát, melyek a büdzsé bevételi oldalát erősíthetik. A kiadásit önök olyan remekül adminisztrálják, hogy annak jobbításához az én elmebeli képességeim igen csekélynek minősülnek.

Támogatom az internetadó bevezetését, hiszen a XXI. Századi hazai állapotok közepette luxus ennek a romlott kapitalista, kizsákmányoló találmánynak a használata. Támogatom azon, Magyarországon még a szomszéd országokhoz viszonyítottan is terjedelmes népréteg további hízlalását, mely nem rendelkezik világhálós hozzáféréssel. Azalatt az idő alatt, míg értelmetlenül szörfözgetnek a bájthullámokon, a társadalom számára hasznos munkát végezhetnek, mely után adót és járulékot fizethetnek. Ha valakinek mégis maradna ideje és pénze számítógépre és internetre, igenis adózzon utána. Keveslem a javasolt mértéket és semmiképpen nem tartom helyesnek a multinacionális és nálunk példátlan extraprofitot összetarháló telekommunikációs társaságok további terhelését, ezért kötelező módon a végfogyasztóval kell az adót megfizettetni. Az átalánnyal szemben a bájtonkénti fizetést javaslom. A forgalmazott adatmennyiség tekintetében kizárólag ama műszer adatai elfogadhatóak, melyeket a minisztérium bármely korifeusának valamely hozzátartozója, esetleg kampányfinanszírozója forgalmaz, s amely minden internethasználó által kötelezően megvásárlandó. Ez önmagában ugyan költségvetési bevételt nem növel, de a visszaáramló kenőpénzek emelhetik a minisztérium dolgozóinak lelki motivációs szintjét, megmozgathatják senyvedő fantáziájukat, s így újabb és újabb adónemeket találhatnak ki.

Megszüntetném az elektronikus ügyintézésre bíztató kormánypropagandát, egyedül az elektronikus adóbevallást őrizném meg, de a befizetendő jövedelemadó nem lenne csökkenthető az internetadó összegével.

Környezetvédelmi szempontból, a globális felmelegedés csökkentése érdekében külön adót vetnék ki azokra a renitensekre, akik hagyományos asztali számítógépen használják az internetet, hiszen fokozott energiafogyasztásukkal nemcsak az áramszolgáltató mesés profitját alapozzák meg, de hozzájárulnak bolygónk sarki jégsapkájának olvadásához. Ráadásul, ha a felmelegedés folytatódik, előbb-utóbb kevesebbet kell majd fűteni, ezáltal a nagy gázimportőr, nemzeti szent tehén olajtársaság „pénzhozama” is visszaeshet, ami nemcsak a bennfentes körök részvényeinek árfolyamát és a kapott osztalékot veszélyezteti, de a költségvetés áfabevételeit is zsugorítja. Az így kieső bevételeket kompenzálhatná az internetadó és az Internet különadó, valamint az e-mail különadó. Micsoda reakciós magatartás! Dróton levelezni??? Amikor ott van a remek magyar posta. A bevasalt postai díjak után a költségvetés is pénzhez jut, tessék hát papíron irkálni, méregdrága bélyeget ragasztani! Sőt, közép-európai régiónk is gazdagodhat, hiszen csodálatos, határon átnyúló együttműködés keretében újabb szlovén kerékpárok érkezhetnek postásaink számára, a négyet fizet-egyet kap szerződés szerint. Azaz, négyet fizet, egyet kap a posta, egyet a lobbycég, egyet az üzletet összehozó ügynök, egyet a rendelést jóváhagyó vezető.

Aki, ahogy modernkori menedzserhez illik, a nagy fekete autóhoz márkás nyakkendőt visel. Ahá! A nyakkendő, mely kulturális értéket hordoz. Kultúrát, szellemet, mely után mégiscsak illene adót fizetni, melyből más, a szegényebb kultúrfogyasztók által igénybevett szolgáltatások finanszírozhatók. Például a mindenki postaládájába ingyenesen bedobott kormányzati propaganda.

Javaslom, az egyenlő teherviselés jegyében, vezessék be a gatyaadót is. Azt, vélhetően, többen hordanak, mint luxusnyakravalót. Annak ellenére, hogy semmilyen jogszabály nem írja azt elő, s mint ismeretes, a törvényen kívüli allűrök káoszt okoznak. A zűrzavar nem kedvez a gazdaságnak, igaz. Sőt, micsoda példátlan pazarlás ebben a nehéz helyzetben az, hogy két zoknit koptatunk, mosunk, stoppolunk… Egy zokni éppen elég, tehát a kettőt viselők fizessenek lábtyűadót. Aztán bevezethetnénk a műsoradót, természetesen csak a tévéadó visszaállítása után, melyet mindazon megnézett programok után kellene fizetni, ahol nem a kormány valamelyik tagja nyilatkozik. Lehetne légtérfoglalási adó is, hiszen testünk, térfogatának függvényében, szép kis helyet foglal el hazánk levegőjéből. Ezt egészítené ki az éjszakai légzési adó, mert a természeti erőforrásokkal való visszaélés akkor is szuszogni, amikor nem végzünk hasznos munkát a társadalom részére.

Nem folytatom. Persze, ha igénylik, állok továbbra is a szakértő kreatív főosztály rendelkezésére. Ötleteim tárháza gyakorlatilag kifogyhatatlan.

A többletbevételek egy részét szociális kiadásokra fordítanám, például a budapesti Andrássy úti bérlakásokban sínylődők lakbérterheinek csökkentésére vagy a miniszterelnök úr tengődő vállalkozásai energiaköltségeinek támogatására. Most sietek, hogy elküldhessem e-mailben levelem, amíg még adómentesen megtehetem.

További szíves használatra…

A hencegő kiskirályné

Letnay Velmira

Valahol Tonyaságban él egy kiskirály, aki élet-halál ura. Legalábbis ő ezt állítja magáról. Nem győzi mondogatni, hogy nélküle a tonyaiak semmire se mennének, megállna az élet, ha ő nem létezne. Hű alattvalói ezt el is hiszik neki, mert úgy tartják, könnyebb ingyen alamizsnán élni, mint megdolgozni a jussért. A kiskirály pedig mindent el is követ annak érdekében, hogy népének semmi más jövedelme ne legyen, csak az, amit ő odavet nekik. Na de nem ám amolyan hübele módjára! Á, dehogy! Hanem csak és kizárólag kiskirályválasztáskor osztogatja a könyöradományt! Olyankor aztán van ám tejjel-mézzel folyó kánaán! A kiskirály két kézzel szórja alattvalóinak az anyagi javakat. Sőt! Ekkor még köszönni is szokott szolganépének. Mindenkit megsimogat, mindenkinek mindent megígér, és mindig elmondja, hogy mindenki őt akarja, ne maradjon hát le senki. Az alattvalók pedig – miután összeszedegették a Tonya filléreket – egy emberként kiáltják: éljen a kiskirály! A koronázási ünnepségek után azonban a tonyaiak ugyanolyan szegénységben tengetik életüket, mint a kiskirályválasztás előtt. De! Vigasztalásul a kiskirály gyakran elmagyarázza a pórnépnek, hogy mennyire jó lesz nekik, ha ő, a kiskirály gátlástalanul gazdagodik, mert csak így tud majd osztogatni. A pórnép pedig boldog és büszke az őket kizsákmányoló kiskirályukra.

Na, ennek a kiskirálynak családja is van. Két rút, semmirekellő, buta, és végtelenül lusta gyereke, akiket a kiskirály nem tud megregulázni, így aztán inkább csippent nekik a vagyonából, nehogy a pórnép sorsára jussanak. A két rút, semmirekellő kisherceg pöffeszkedik is dölyfösen a munka nélkül ölükbe hullott vagyonban. Na de ez mind semmi ahhoz képest, amilyen feleséggel verte meg a sors a kiskirályt. A kiskirályné rusnyaságánál, aljasságánál már csak az

ostobasága nagyobb. Messzeföldön híres műveletlenségéről, tudatlanságáról, tyúkeszéről.

Liszt Ferencről azt hiszi, hogy valami búzaégető volt. Tonyaságról pedig csak annyit tud, hogy párjával ők ott a kiskirályok. Mondogatja is szaporán kiskirály urának: lopjon még férjem uram, mert csillogni-villogni akarok. No, egyikben sincs hiány. Férje ura nem győz gazdagodni, a kiskirályné meg dicsekedni. Hogy ő tudós asszonyság ám, nem afféle faragatlan bunkó. Mindenek tudója, mert ő csak hozzájuk hasonló kiskirályokkal érintkezik, és tőlük rengeteg bölcsességet hall. Nem akárki ő, hisz még a nagykirály is vendége volt. Az ám!

És olyan, de olyan gazdag, hogy még külön háza is van. Méltóságához nem érhet fel a szegénység bűze, kezeit nem koszolhatja össze holmi munkával. Fuj! Még hogy dolgozni! Neki külön cselédei vannak, akiknek kénye-kedve szerint parancsolgat. Ha pedig nem tetszik a cselédek munkája, akkor le is út, fel is út, fizetség nélkül. Miheztartás végett el is szokta nekik mesélni, hogy hatalmánál fogva kiket hogyan vert át, amin a hű alattvalók jó nagyokat szoktak nevetni. És ha őket a kiskirályné volt kegyes nem átverni, akkor kezet csókolva köszönik meg, hogy éjt nappallá téve dolgozhattak. Alamizsnáért. Éljen a kiskirályné! Meg a kiskirály! Alamizsnán. De ezt már nem teszik hozzá, mert Tonyaságban ilyesmire még gondolni se szabad. Nem is gondolnak. A hű alattvalók csendben tűrnek, alázattal elfogadják a könyöradományt, és várják a legközelebbi kiskirály választási osztogatást.

A tonyasági kiskirálypár életében van azonban egy sötét felleg. A kiskirály rettenetesen szégyelli a buta és lustaságában elhájasodott kiskirályasszonyát. Soha sehova nem viszi magával, nem győzi rejtegetni, még azt is röstelli kimondani, hogy valaha párjának választotta. Inkább elutaztatja asszonyát a messzeföldön lévő házába, vagy ő maga bujdokol el a szégyenletes kiskirálynéja mellől. Hírlik, hogy ágyasokat tart, mert a kiskirálynéra ráfanyalodni se tud.

Inkább pénzért vesz szépasszonyt. De csak azt. Mert boldogságot nem lehet venni. Még egy kiskirálynak sem. A pénz, a vagyon, a hatalom szeretet nélkül nem boldogít. A kiskirály és a kiskirályné titokban boldogtalan is. Alattvalóik csak a pénzükért szeretik őket. Kettejük kiskirályházasságát pedig megmérgezte a harácsolás. Aki nem hiszi, járjon utána.

Rémálom

Ungvári Csaba

Gyurcsány Ferenc hatalmi aberrációja már csak azon pár ezer honfitársunk igényének kielégítése, akik számára történhet bármi, ők az egész ország, sőt a világ összes problémájának okozóját, magát a sátánt Orbán Viktorban látják. Néhány ilyen, épelméjűnek egyáltalán nem nevezhető véleményét összegyűjtve körvonalazódott számomra, fantáziájukban milyen rémálom, valóságos thriller forgatókönyve bontakozik ki. Az, hogy ez a film most pereg és mi borzongunk a történeten, az más kérdés. Miért kell mindenáron megakadályozni, hogy OV visszatérjen? – Teszik fel magukban a kérdést, és gondolataikban indul a horror!

Elképzelem ahogy, Kovács Béla hithű „baloldali” szavazó egyik éjszaka, egy gyomrának megterhelő vacsora után, izzadságtól átázott pizsamájában a következőket vizionálja:

– 2008 ősz. Előrehozott választások.

– Első parlamenti ülés után Magyarország új államformája királyság, s rögtön másnap OV királlyá koronáztatja magát.

– 2008. december. A nyugdíjasok nem kapnak 13. havi nyugdíjat, és már az sem biztos, hogy kapnak-e egyáltalán, mert OV újabb szőlőket vásárol az adófizetők pénzén Kaliforniában, valamint kastélyt a Loire völgyében.

– A szerinte jogtalanul méltatlankodók elől kordonnal körbezárja a Kossuth teret, majd bíróság elé citálja azokat az MSZP-s politikusokat, akik a demokrácia sárba tiprását megakadályozva megpróbálják lebontani.

– Teljesen új, eddig ismeretlen fogalom a korrupció, oly méreteket kezd el ölteni hazánkban, mely példátlan Európa történelmében. Olyan politikusokat nevez ki a király, akiket rovott múltuk miatt a politika közelébe sem szabadna engedni.

– Gazdasági koncepciók, és reformok hiányában a lakossági ellátás több területén már komoly hiányosságok mutatkoznak. Pánik még nincs, de a válság jelei már egyértelműen látszanak. Az előző kormány reformjainak befagyasztása és a Fidesz több éves aknamunkájának „eredménye” már jól érzékelhető.

– 2009 tavasz. A magyarok királyával már egyetlen európai vezető politikus sem áll szóba, mert szalonképtelen és állandóan cinikusan vigyorog.

– 2009 nyár. Miután OV király hazatér dél-afrikai nyaralásából (ahol leellenőrizte rendesen dolgoznak-e rabszolgái a gyémántbányájában), hadat üzenünk három szomszédos országnak terület revíziós célokból.

– Miután az Unió többszöri felszólítása ellenére sem hagytuk abba a földi, és légi offenzívákat, melyeket elsősorban Pozsony és Bukarest vonatkozásában hajtottunk végre, leállították a több milliárd eurós támogatásokat, melyeket a korábbi miniszterelnök áldozatos munkájának köszönhetően a megfelelő önrész prezentálása nélkül is folyósítottak. Sorra szakítják meg Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatokat a világ normális, demokratikus országai. A hátrahagyott követségi villaépületeket közbeszerzési pályázatokon értékesítik, melyek után a Happy End Kft. zsebszerződések után fillérekért, vezető Fideszes politikusoknak játszik át.

– 2009 ősz. A Népszava oknyomozó riporterei birtokába jut egy olyan hangfelvétel, melyből kiderül, Orbán Viktor a hatalom érdekében évek óta folyamatosan hazudott, megtévesztve az ország lakosságát. Beigazolódott, semmilyen elvtelen eszköz felhasználásától sem riadt vissza, minden téren egy tehetségtelen lúzer, ráadásul már a Felcsút öregfiúk csapatába sem fér be.

– 2009 tél. Már csak jegyre lehet vásárolni, a hazánkból kivonult multik árván hagyott áruházai előtt kígyózó sorok fagyoskodva várják, hogy megérkezzenek a baráti Észak-Koreából a segélyszállítmányok.

– A karácsonyi ünnepeket beárnyékolja, hogy a nyíltan fasiszta eszméket hirdető Magyar Gárda provokálja Újlipótváros polgárait, a házakra árpádsávos zászlókat tűznek ki, majd kihirdetik azoknak a névsorát, akiket azonnali hatállyal a Dunába lőnek, mert hosszú esztendőkön keresztül a demokratikus bal-lib koalícióra szavaztak.

– 2010 tavasz. A végtelenségig elkeseredett, és feldühödött tömeg az utcára vonul, azonnali változásokat követelve, valamint petíciót fogalmaznak meg, melyben követelik, hogy Gyurcsány Ferenc azonnal térjen vissza (Gazprom képviseletét hátra hagyva) a politika élére, de a diktátor király rendőrei kegyetlenül leszámolnak velük, bevetve a legújabb kubai vízágyúkat, és szomáliai könnygázokat.

Ekkor megszólalt a vekker, Kovács úr megkönnyebbülve sóhajtott fel, és indult a WC felé.

Jönnek

Tarnóczy Szabolcs (Egy szomorú-fűzfa-poéta)

Most olvastam a hálón Bencsik úr, Lovas úrral készült riportját, melyben szóba kerül Spiro nevezetes anti-magyar verse. Nekem is készült egy válasz változatom jó fél éve, mely a hálón a „www.magyarokvasarnapja.com” honlapon meg is jelent:

„Jönnek”

(a spirók, a vámspirók)

Jönnek: A kiválasztott, magasröptű varjak,

metélt, entellektüel, csepűrágó nomádok.

Zsivaj van. – Mind zsibong. – Hiába várok,

nem jutok tőlük szóhoz. – Ezért kell sz.rjak

nagy ívben rájuk: Gyilkost kiáltó gyilkosok!

Nem csak, „ha tehetnék”! – Ők tehetik, s teszik!

Nem „Trianonért”! – Palesztin vért szopik

„erecért” a torkos, nyeldeklő torok!

Féltek a fájdalmunktól? – Nem csoda:

Tudatalatti bűntudat! – „Szégyen”? – Igen, szégyen ér,

ha „kuss”-ról, s félelemről beszél itt oly sok ordító egér!

A magyar szó téged sem tesz még magyarrá! – Hiába

csámpálsz Kun Béla, s Rákosi pajtás nyomába!

S hogy ki a „szemét”: Hagyjuk az ítéletet Krisztusra!

Mi lehet a kormányválság kiváltó oka?

I. A.

Valószínűleg az SZDSZ elkönnyelműsködte. A küldöttek helyettesítését már megoldották, és csak egy lépésre voltak már a virtuális küldötti státusztól, amikor hiba csúszott be. Ez végzetesnek bizonyult, mert a legbelsőbb körökig ért, vagyis inkább onnan indult. Tehát biztossá vált Kóka bukása. Az MSZP felismerte, hogy 3-4 hónapon túl nem tudja tovább takargatni a legitimációs válságát a koalíciós partnere, és az őszödi forgatókönyv mintájára megelőző lépést tett. Látványos intézkedéssel port hintett a saját tábora szemébe is, ezáltal cselekvési teret adva a sarokba szorított Kókának. Gyurcsány és Kóka most ismét a cselekvőképes harcos szerepben tetszeleghetnek. Miután megsemmisítő vereséget szenvedtek el a népszavazáson, így a Fidesz mint ellenfél nem jöhet szóba, de mint mindenre elszánt hadvezérek, most a saját szövetségesüket vették tűz alá, ezáltal felrázva és harcra késztetve a saját táborukat. Az őszödi esetben Gyurcsány megelőző csapásként vezényelt már tüzet a saját védvonalára is, és azt a csatát meg is nyerte.

A bukás most már elkerülhetetlen, az elterelő hadmozdulat már a következő kampány előkészítéseként zajlik. Ha így folytatják, akkor a kampány az SZDSZ-t is, és az MSZP-t is mozgásban találja. Ki-ki a saját fegyverével küzdhet. Kóka lobogtathatja a harcos liberális zászlót a reformok frontján, Gyurcsány pedig sorompóba állíthatja a szétszéledni látszott táborát. Kellő pillanatban együttes erővel fognak ismét a közös ellenfél ellen fordulni, aki útját állja a reformoknak és gátja a fejlődésnek. Kóka a harcos liberalizmust tűzi majd zászlajára, Gyurcsány pedig a nyugdíjasokat szedi elő.

Vége a megingásnak, amit a népszavazás okozott, vagy talán nem is volt. A valódi kérdés, hogy a Fidesz meg tudja-e nyerni a békét, mert a csatát az ellenfelei elvesztették. A Fidesz ismét lassan mozdul. Gyámoltalan volt a sikerben is, de a mostani tétlenkedés, ha a vesztét nem is, de jelentős károkat okozhat. Persze mindez csak elmélet, okoskodás vagy okumálás. Hogy mi az igazság, azt tudják egynéhányan, de hogy kiderül-e, azt az idő dönti el.

Száznapos leltár

Kercsó Alpár

Ma van az év 101. napja. Eltelt tehát 2008-ból 100 nap, hátravan még 265. Mielőtt bárki valamiféle matematikai zsenialitást vélne felfedezni bennem, be kell vallanom, hogy már a középiskolában igen halovány teljesítményt mutattam a reáliák terén, néha, talán kis túlzással, azt szoktam mondani, hogy csak azért nem buktattak meg a számok tárgyából, mert a tanár bácsi ismerte apámat. Pedig időnként megérdemeltem volna…

Néhány éve megismerhettük és „megszerethettük” a száznapos programokat Magyarországon. Ezek olyan, utólag rendkívül megalapozatlannak, hatásaikban káros intézkedési csomagok voltak, melyek a konkrét eredmények helyett a politikai népszerűséget, egy-két párt táborának hízlalását voltak hivatottak szolgálni, nem feledkezve meg természetesen azon üzleti és érdekkörök gyors jóllakatásáról, melyek ezen programok kitalálóit bársonyszékbe segítették.

Nos, talán beláthatóbb időben száz nap, mint évek hosszú sora, és kézzelfoghatóbbak az eredmények, bármilyen előjelűek is lennének azok. Ráadásul száznaponta újabb frenetikus bejelentéseket lehet tenni, sűrűn kattogó fényképezőgépek és keservesen nyújtózó mikrofonok előtt, figyelmet követelve az emberektől, újabb és újabb gumicsontokat kínálva sajtónak, közvéleménynek egyaránt.

Megpróbálhatunk, csak úgy, emlékezetből, leltárt készíteni az elmúlt száz napról. Kissé megerőltetve memóriánkat, felidézhetjük a január-februári égigérő gázszámlákat, villanyszámlákat. A már régen köztudatba s életünkbe ivódott év eleji áremeléseket. Az alig vastagodó bérborítékot, melyből egyre többet kell kikaparnunk kenyérre, tejre, húsra, cipőre, nadrágra, buszra, vonatra, vízre, tévére, újságra…

Végeláthatatlanul hosszú a sor. És felrémlenek a folyton érkező, „lelkesítő” hírek a gazdaság stagnálásáról, a munkanélküliség növekedéséről, a fojtogatón gyarapodó inflációról, miközben szomszédaink felől ugyanezen témákban számunkra elképzelhetetlen adatok érkeznek. Találkozhattunk a külföldi munkára igyekvő magyar melósokkal és vállalkozókkal. A szomszéd utca házait felvásárló idegenekkel. Az egyre szaporodó kátyúkat kerülgetve méregdrágán tankolhattunk öregedő autónkba, miközben állami, tehát a mi adónk által beszedett, százmilliárdok elsikkasztásáról hallhattunk. A felelősök megbüntetése, mint eddig majdnem minden esetben, természetesen elmaradt, hiába keresnénk nevüket a kék hírekben.

Népnevelők álltak élünkre, akik arra oktatták a buta népi nebulót, hogy mindenért legalább kétszer kell fizetnünk, akkor is, ha nem kapunk viszonzásképp semmit. Aztán a tanító néni pezsgővel és pezsgőfürdővel ünnepelte a párttársai által rábízott sarctörvény elfogadását.

Végiggurulhattunk Európa legdrágább autópályáin s megnézhettük a tömegesnek egyáltalán nem nevezhető tüntetéseket márciusi nemzeti ünnepünkön, sokezer odavezényelt rendőr háta mögül, százmilliókért importált vízágyúk árnyékából. Mindössze egy héttel előtte, már tényleg tömegesen, fenéken billenthettük „szakértő és szociálisan érzékeny” kormányunkat, aki megrázkódott ugyan, de sajgó ülepét azóta is vigyorogva takarja előlünk.

Majd menthetetlenül jött a tavasz, sztrájkokkal fűszerezve, s a derűs, napsütéses égből kicsit fakón, kicsit magyarosan lezúgott a hír: kormányzó párosunk válni készül. Öröm és remény rügyezett gondolataink kertjébe, mert azt hittük, ennyi borús év után már csak jobb, szebb jöhet. Találgattuk, mi lehetett valamelyik fél számára elviselhetetlen a korábban, a boldog és küldetéstudattól átitatott esküvőn kötött vagyonjogi szerződésben. Agyonismert arcok fordítottak hátat korábbi önmaguknak s legalább olyan meggyőződéssel érveltek előző véleményei ellen, mint anno azok mellett.

Később, mikor felébredtünk, láthattuk, hogy lényegében semmi nem változott, a felhők maradtak, sőt vastagodta, s hiába a sok eső, napfény hiányában az új hajtások nem fejlődnek. Irigyelhetjük tovább a szomszéd virágzó gyümölcsfáit.

Kicsit távolabb tőlünk egy kitartó népcsoport bebizonyította, hogy a történelem és az igazságtalan békeszerződések betűi nincsenek kőbe vésve, átírhatók, csak kitartás és igazukban gyökerező hit szükséges hozzá: Rigómező független lett. Arrafelé is irigykedhetünk? Vagy inkább tanulhatnánk?

De tanulhatnánk hasznos trükköket méltóságainktól arra nézve, hogyan úszhatjuk meg a ránk uszított adóhivatal vagyonosodási vizsgálatait, legintimebb magánéletünkben való gátlástalan turkálását. Hiszen ők mindig, mindenből patyolattisztán kerülnek ki. Nyilván, bennünk van a hiba. Talán el kellene végre döntenünk, mit is akarunk valójában. Élvezni a friss kikelet napfényét vagy ködös délutánonként gyéren megvilágított szobácskákban gubbasztani.

Talán mi is hadműveleteket indíthatnánk. Persze nem csillagszórót vagy kikeletet, ezek a nevek már foglaltak, bár inkább hajtóvadászatot takarnak… Természetesen, kizárólag a mi érdekünkben! Meg egy iciri-picirit az állam zsebébe (messze nem üvegzsebébe) vándorló bírság-milliárdokért.

Tűzhetnénk ki jól hangzó célokat magunk elé, például a munka ünnepén (és a bukófélben agonizáló kormány új programja kihirdetésének napján) az utóbbi száz napban is borsosodó árú virsli hústartalmának megnövelését. Ha már ilyen hosszú számot mutat a bolti pénztárgép, legalább ne műanyagba gyömöszölt csont-bőr-lábpépet csúsztassunk óvatosan a világpiaci áron megváltott, nulla fűtőértékű gázzal felforralt, lassan aranyárban mért vízbe.

Aztán a milliárdokért megvásárolt vizitdíj-automatákat átalakíthatnánk félkarú rablókká. A rablás szoftver már eddig is bennük volt. És lehetne egy össznépi kaszinó az egész ország. A pénztárban kameraöklelő fináncminiszterünk osztogatná az értéktelen zsetonokat, forint for ever felirattal. Esetleges veszteségeink által okozott neurotikus rohamainkat a kultuszminiszterből helyettesítő egészségügyi miniszterré átigazoló, sokoldalúan fejlett Pösze Pista enyhíthetné a társadalombiztosítás által nem támogatott gyógyszerekkel. A fő üzemeltető természetesen maradna a jelenlegi Ferenc, nemcsak a politikai stabilitás és a külföldi befektetők bizalmának megőrzése végett, de azért, mert a nyerőgépek üzemeltetéséhez szükséges áramot ő tudja a legolcsóbban beszerezni. Az időnként fura alakokkal koccintgató, kisiskolákban is büszkén kampányoló szociális miniszter ügyelne arra, hogy a biztonsági személyzet munkaszerződései rendben legyenek, a polihisztor igazságügyminiszter hatékonyabb és, pénzügyi vénájának hála, olcsóbb könnygáz-gránátokkal látná el őket. S ha netán egy játékos felháborodna, mert csaláson éri a folyton csicsergő, fejét öntudatosan emelgető, kivasalt arcú krupié-hölgyet, azonnal gumibotokkal és maró füsttel lehetne helyreállítani a rendet. Az üzemeltető rendjét. A pénztáros rendjét. Az egész személyzet rendjét.

A sűrű szmogban már úgysem látszik sem a kivert szem, sem a zsonglőrködő játékmesterek keze. Sem a pénztárból hatalmas batyuval kiosonó sötét árnyék… Az utóbbi száznapos borúra legalább száznapos derűt kívánok mindenkinek. Igaz, ha beteljesül óhajom, száz nap múlva talán unalmasabb leltár készülhet. Nem baj, imádnám azt az unalmat.

Abszurdisztán

Varga Miklós

Minden bizonnyal ez lehetne hazánk neve, ha nem Magyarországnak hívnák. Csak egy ilyen országban fordulhat az elő, hogy egy csőd szélén tántorgó cég, nevezetesen a BKV vezérigazgatója, miután korrupció gyanúja merült fel a nevével kapcsolatosan és ezt nyilvánosságra merte hozni néhány lap, ő ezen először megsértődik. Azután második felháborodásában beadja a felmondását. És ezzel még nincs vége. Még mindig nem kattan kezén a bilincs, hanem bejelenti igényét 60 millió (!) forint végkielégítésre! Az az ember, aki havi másfél millió forint fizetést és kb. két és félmillió forint havi prémiumot (!) visz haza!! Egy totális csőd előtt álló cég hogyan tud kitermelni prémiumot akkor, amikor sztrájkokkal tiltakoznak a dolgozóik, a leendő elbocsátások ellen? Micsoda közgazdasági nonszensz! És most azt hallom, hogy ez a vezérigazgató, akit például Kínában bilincsbe verve vezetnének el, most alkut ajánl, miszerint megelégszik azzal is végkielégítés helyett, ha még évekig folyósítanák neki a fizetését, természetesen munka nélkül. Megáll az ész! A budapesti városházán pedig egy láthatóan jól táplált bürokrata arról próbál meggyőzni bennünket, hogy ez így természetes, örüljünk, hogy „csak” ennyibe fog kerülni a „kiváló” szakember távozása. Most már nemcsak megáll az ész, hanem földbe is gyökerezik. És csodálkozunk azon, hogy 2008. év áprilisában az ország kerül lassan csőd közeli helyzetbe?!

Emlékek a jövőről

Pusztai Endre

1959-ben írtam ezt a verset, pusztán a poén kedvéért. „Őrület” volt a címe, ám mára más értelmet nyert.

El/s/ő ember

– Kiirtok minden fát! –

Harsogta az őrült,

S levágott egy ágat,

Pont amelyen ő ült!

1974-ben, gyermekeimnek ajánlva, Aesopus után, állatmesét kreáltam, mely azóta emberivé vált.

Koalíció

Medve cipel hátán

Gonosz, ravasz rókát,

Izzadva viszi már

Két-három órán át.

– Miért viszlek komám,

Hisz’ nekem fáj a lábam? –

Szólt a róka: No lám,

Mert hülyébb vagy nálam!

Végül: Egészségügy (Molnár-Horváth team)

– Felöltözhet Uram!

Semmi az egész!

Ön laikus, kérem,

Én vagyok a sebész!

Ámbár….

Tudományom eddig

Még nem mondott csődöt!

… A hullafoltokra?

Kap majd egy kenőcsöt!