Hadnagy András 69 éves fizikatanárt egy 15 éves tanuló az órán vascsővel, ruhafogassal hadonászva megfenyegette. A szörnyű jelenetet az egyik diák a mobiltelefonján rögzítette. A megdöbbentő képsorok láttán tanárok, szülők, önkormányzati képviselők, szociológusok tiltakoztak és egymásnak ellentmondó állítások láttak napvilágot: a történet a média tükrében egyre inkább eltávolodott a valóságtól.

– Be sem tudtam írni a naplót – emlékezett vissza a fizikatanár arra a végzetes órára, amikor néhány perccel a becsengetés után a diákok közül néhányan elhagyták helyüket, és a tanári asztal körül rohangálva, hadonászva lehetetlenné tették, hogy Hadnagy tanár úr megtartsa az órát.

– Hányszor fürdik egy nap? – ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel bombázták, provokálták az osztály fő hangadói a szerencsétlen tanárt.

– Kirúgatom az iskolából – kiáltotta L. Z., majd nem sokkal később krétazápor zúdult az óra anyagát a táblára író öreg tanár fejére. Fegyelmi tárgyalás következett: a tanárát megfenyegető diáknak távoznia kell az iskolából.

A fizikából doktorált nyugdíjas mérnöktanár esete után több hasonló történet is nyilvánosságra került. A közvélemény megismerhette a kaposvári és az újpesti esetet. Lapunk kérdésére több, a neve elhallgatását kérő pedagógus jelezte, hogy nem ritkák a hasonló esetek. Volt, aki arról számolt be, hogy a tanulók kést, bicskát, öngyújtót hoznak magukkal az iskolába, a lányok haját gyújtogatják, egymást szurkálják, lehetetlenné teszik a tanítást, a pad tetején táncolnak, kiabálnak…

Mi az, amit látunk? Generációs probléma? Tanári tekintélyvesztés? Romák és magyarok ellentéte? Vagy alkalmatlanság? Felmerült az is, hogy Hadnagy András sokkal sikeresebb lehetne egyetemi oktatóként… Ahol nem elsősorban pedagógus, hanem fizikusi tapasztalatait kamatoztathatná.

De milyen az a társadalom, amelyik rákényszerít egy idős embert arra, hogy a megélhetésért nyugdíjasként, ötven év munkaviszonnyal és csak néhány évnyi pedagógiai gyakorlattal a háta mögött még mindig dolgozzon? És megfelelő-e ma a pedagógusképzés? Fel vannak-e készítve a pályakezdők a konfliktuskezelésre? Tudja-e ma egy fiatal tanár, hogy mi vár rá, ha a katedrára lép?

– Nem küldhetem ki a teremből. Nem küldhetem haza. Nem adhatok neki egyest azért, mert fegyelmezetlen – sorolják kétségbeesett pedagógusok, hogy mennyire nincs eszköz a kezükben a diákok büntetésére. A szülők és tanárok – a felnőttek – felmondták azt a korábbi szövetséget, amit a fiatalok nevelésére korábban kötöttek.

– Amikor én gyerek voltam és otthon azt mondtam, hogy hülye a tanár, akkor kaptam két óriási pofont. Manapság, ha a tanár azt mondja, hogy hülye a gyerek, akkor a szülő berohan az iskolába és a tanár kap két nagy pofont – állítja egy idősebb pedagógus.

A pedagógusok kezében egyre kevesebb eszköz van, és ezt a diákok jól tudják. Ugyanakkor roppant veszélyes arra nevelni a fiatalokat, hogy a tetteknek nincs semmiféle következményük: az életben ugyanis van. Az, amit látunk, nem egyéb, mint a liberális oktatáspolitika csődje. De mégsem erről cikkeznek a lapok.

Az Erdélyi utcában a Hadnagy tanár urat bántalmazó diák roma származású. Csakhogy nem lehet általánosítani: az az újpesti diák, aki megverte a tanárát és akit emiatt a polgármester kitiltott Újpest összes önkormányzati iskolájából, nem cigány…

Ezt Dercze Tamástól, Újpest polgármesterétől tudtuk meg.

– A diák nem cigány. Viszont túllépett egy határt: megütötte a tanárát. Nekem teljesen mindegy, hogy a tanár üti meg a diákot, vagy a diák a tanárt. Az agresszióhoz egyiküknek sincs joga. Én a gyengébb oldalán állok. Ebben az esetben a tanár volt a szenvedő alany – mondta a Demokratának a polgármester, akinél azóta már megjelentek az Oktatási Központtól, hogy vizsgálatot indítsanak a döntése miatt. (A tanuló egyébként nem lett megfosztva a tanuláshoz fűződő jogától: egy alapítványi iskolában tanulhat tovább.)

Dercze Tamás elmondta, megfelelő differenciálás nélkül nem lehet eredményes oktatást és nevelést megvalósítani.

– Igenis szelektálni kell: a gyengébb tanulóknak nem lesz eredményes a képzésük a zsenik között. Egészen másfajta eszközöket kell alkalmazni a gyengék, a közepesek és a kiváló képességűek esetén. A jelenlegi kormány oktatáspolitikája viszont épp az ellenkező irányba hat: összevonni, megszüntetni, központosítani, ezeket a jelszavakat tűzték a zászlajukra. Más szóval: integrálni. A következmények pedig magukért beszélnek – tette hozzá a polgármester.

De mi a helyzet egy olyan iskolában, ahol a diákok zöme cigány?

Az Erdélyi utcai Általános Iskola és Gimnázium a VIII. kerületben, a Józsefváros mélyén, a Mátyás tértől három percre található. Öt perc múlva kicsöngetnek. A portás megkérdezi, kit keresünk.

– Az igazgatónővel szeretnénk beszélni – lesünk be a portásfülke ablakán. A portás valahová feltelefonál.

– Az igazgatónőnek órája van. Öt perc múlva kicsöngetnek. Ide fog jönni – hangzik a felelet.

Süveges Éva, az iskola igazgatója fiatalos, dinamikus teremtés. Testnevelés szakos. Amikor meghallja, hogy újságírók vagyunk, összeráncolja a homlokát.

– Nem nyilatkozom a sajtónak többé a tanári kar felhatalmazása nélkül – hangzik az elutasító válasz, amit meg is indokol: – Hadnagy tanár úr botrányos fizikaórája után sorra jelentek meg a lapokban valótlan állítások, ezért most már óvatosak vagyunk.

Megértem. Csak annyit szeretnék, engedje meg, hogy órát látogathassak valamelyik osztályban, mondom. Az igazgatónő nem örül a kérésnek, először nem is akar beleegyezni. Végül úgy dönt, ha valaki vállalja a tantestületből, hogy újságíró jelenlétében tart órát, engedélyezi. A kézbesítő kollégát magával viszi a tanáriba, hogy tanú jelenlétében tegye fel a kérdést: vállalja-e valaki, hogy az aznapi második órát egy riporter jelenlétében tartsa meg? Felmennek a tanáriba. A várakozás percei óráknak tűnnek. Nem fűzök sok reményt hozzá, hogy sikerül. A tanárok nem szeretik az ilyesfajta váratlan bemutató órákat. Különösen nem a sajtó jelenlétében. Ám néhány perc múlva fordulat áll be: az igazgatónő egy fiatal roma tanárral érkezik vissza.

– Bemutatom Báder Iván tanár urat. Roma tanár – hangsúlyozza az igazgatónő. – Ötödik osztály, történelemóra. Megfelel?

Felkísérnek a tanáriba. Szép, napos, tágas terembe érkezünk. A tantestület tagjai a második órára készülnek. Az ötödikesek történelemtanára összecsavart térképpel a kezében elindul a tanterem irányába.

– Ókori Róma – közli menet közben. – Ez a mai óra témája.

A tanteremben 11, zömében cigány nebuló várja, hogy becsöngessenek. Csendben, fegyelmezetten, a pad mellett állva várják, hogy a tanár elkezdje az órát. Rendetlenkedésnek, fegyelmezetlenségnek semmi nyoma. Játékos feladatokkal, szerepjátékokkal kezdődik a pedagógiában óra eleji bemelegítésnek nevezett ráhangolódás. Négy gyerek a tábla előtt áll, mindegyikük egy-egy ókori állam képviselője.

– A te országod India, a tied Mezopotámia. Te képviseled Egyiptomot, te Kínát.

A tanár állításokat fogalmaz meg, az országok képviselői felteszik a kezüket, amennyiben az állítás az ő országukra illik. Azután, talán mert úgy érzi, némi magyarázattal tartozik a látogató kilétére vonatkozóan, az osztályhoz fordul.

– A következő játék arról szól, hogy én újságíró vagyok és különböző állításokat fogalmazok meg. Igaz, vagy hamis?

Némi iróniával a hangjában megjegyzi, az újságírók állításai is épp ilyenek. Olykor igazak, olykor nem…

– Igazat mondok, vagy nem, amikor azt állítom, hogy Athénben demokrácia van?

– Igaz! – kiáltja az osztály.

– Legyetek szívesek jelentkezni. Egyszerre csak egy beszéljen – inti a játék hevében magukról kicsit megfeledkező kisdiákokat. – Ne könyökölj, ne játssz a tollal – szól rá a padban izgő-mozgó gyerekre.

A diákok helyesen válaszolnak, sorra megnevezik a spártai királyokat, egy szó, mint száz, korosztályukat és a tananyagot messze meghaladó tudásszintről tesznek tanúbizonyságot. A tanár úr az óra anyagára térve a térképen megmutatja a Római Birodalom határait. A Duna vonalát. A diákok ekkor rádöbbennek, hogy a Római Birodalom határai a mai Magyarország területén húzódtak. Meglepetésüket nem lehet szavakkal leírni. A pillanat varázsát, amikor egy ötödikes előtt feltárulnak az ősi titkok… A tanár a meglepett döbbenet és némi kételkedés láttán megígéri, hogy egy szép tavaszi történelemórán mindezt be is bizonyítja. Elviszi a gyerekeket kirándulni Aquincumba, és megmutatja nekik a rómaiak hagyatékát.

Újra szerepjáték következik. Beleélik magukat abba, hogy valamennyien római polgárok.

– Mik akartok lenni? Patríciusok vagy plebejusok? – teszi fel a kérdést.

Az osztály zöme, noha érti a kérdést, mégis a plebejus sorsot választja magának. Ekkor, és ez volt az egyetlen eset, amikor a tanár a teremben ülő újságíróhoz fordult, megállt egy pillanatra.

– Tessék ezen elgondolkodni. Vajon a roma kisdiákok zöme miért szeretne az ókori Rómában inkább plebejus lenni?

A lebilincselően érdekes, dinamikus óra jutalmazással ér véget. A tanár megnevezi azt a négy kisdiákot, akiket az órai munka alapján jutalmazni javasol. Az osztály demokratikusan, szavazással dönthet arról, hogy a négy diák közül ki érdemli meg az ötöst. Senki sem kap többségi szavazatot, így mind a négy kisdiák két-két piros pontot kap. Az óra nagyon jó hangulatban ér véget.

Olyan órát láttam, amelyet minden tanárképző főiskolán be kellene mutatni. És mindezt ugyanabban az intézményben, amelyben a médiában megjelent állítások szerint nem lehet órát tartani, vagy egyenesen hőstett ide egyáltalán bejönni. Mi volt ennek az órának a titka? Hogy a tanár szereti a diákjait. Hogy a diákok szereik és tisztelik a tanárukat. Romák és nem romák egyaránt.

Az óra után Báder Iván tanár úrral és Süveges Éva igazgatónővel beszélgetünk. Hamarosan kiderül, hogy ez idáig egyedül a Demokrata újságírója vette a fáradságot, hogy eljöjjön az iskolába, és saját tapasztalatokat szerezzen arról, hogy itt milyen munka folyik.

– Kikérjük magunknak a sajtóban megjelenő állításokat arról, hogy itt a pedagógusok „kontraszelektáltak” lennének – mondja az igazgatónő.

– Mindenki megállapította, hogy az, ami az iskolában Hadnagy tanár úrral történt, társadalmi probléma – veszi át a szót Báder Iván –, de senki nem vette a fáradságot, hogy azután ezt a bizonyos társadalmi problémát mélyebben kifejtse – szögezi le.

Báder Iván történelem szakos tanár, szociológus, tanári diplomáját az Egri Tanárképző Főiskolán szerezte. Nyolc éven át roma kisebbségi önkormányzati képviselő volt Heves megyében. Jól ismeri a roma kisebbség problémáit, számos publikációt jelentetett meg, több konferencián tartott előadást. Jelenleg tanít, és nemcsak a VIII. kerületben. Vácott, a Katolikus Főiskolán romológiából tart előadásokat.

A roma értelmiség, és ezen belül a saját küldetését – stílusosan történelmi példával élve – az oroszországi narodnyik mozgalomhoz hasonlítja, amikor a nép egyszerű fiai kiemelkedtek, hogy felemeljék és megváltsák a saját népüket. Elismeréssel szólt az Orbán-kormány romapolitikájáról és leszögezte, hogy a cigányság felemelkedéséhez a tanuláson keresztül vezet az út.

– Itt, a VIII. kerületben és általában Józsefvárosban a roma lakosság reprezentáltabb, mint a környező kerületekben. Úgy is mondhatnánk, hogy spontán elkülönülés révén jött létre a népesség ilyen összetétele. Nálunk az általános iskolában a tanulók kilencven százaléka cigánygyerek. A gimnáziumban már mások az arányok: a tanulóknak csak a negyven százaléka roma származású – tudom meg.

– A liberális oktatáspolitika az integrációt sürgeti. Számomra is az lenne az ideális, ha az integráció megvalósulna, azonban ezt nem lehet erőltetni. Az erőltetett, kívülről és felülről ránk kényszerített programok tantestületi szinten is burkolt ellenállásba ütköznek. Ott, ahol a cigány tanulók aránya reprezentáltabb, pedagógiai szempontból sokkal eredményesebb, ha roma, vagy a romák által elfogadott pedagógusok, kiváló szakemberek tanítanak – szögezi le. – Ám az önmagában még nem elegendő, hogy az illető roma. Jó pedagógusnak, kiváló szakembernek is kell lennie – teszi hozzá.

Báder Iván szerint nem kell szemérmesen lesütni a szemünket akkor, ha cigány sorsról, cigány politikáról esik szó.

– Nevén kell nevezni a dolgokat. Nem lehet mindent összemosni. Hátrányos helyzetűek? Nem. Mondjuk ki, hogy cigányok. Ugyanígy a támogatások esetén is mondja ki a kormány, hogy ezt a forrást, pályázati pénzt igenis a cigányok kapják. Ennek van egyedül motivációs ereje – szögezi le.

Sokat tanultunk Báder Iván óráján. Megtanultuk, hogy az integráció csak spontán módon, egy magasabb szellemi-lelki szinten következhet be, nem kényszerű, erőltetett programokkal.

Az egyébként mindenki által kívánatos integrációhoz tehát épp a természetes szegregáción, a képesség szerinti differenciáláson és az identitás tudatosításán keresztül vezet az út. A kényszerű, erőltetett integráció kifejezetten káros, komoly ellenállást, szélsőséges esetben agressziót szül. Az identitás elvesztése gyökértelen, sodródó, depressziós generációt eredményez. Ezzel szemben az identitásával, hovatartozásával tisztában lévő, azt elfogadó nemzedék egy magasabb lelki szinten mások befogadására is nyitottá válik, mert a lelki tartalékaiból merítő egyén sokkal empatikusabb. Ha ilyen nemzedéket nevelünk, az integráció spontán módon létrejön a mások iránt is megértő, befogadó emberek közösségében.

Hernádi Zsuzsa