Óriási lesz az össztűz

Magyarországon több százezer civil szervezet működik, valamiért mindig az a néhány tucat akar ezek közül politikai szervezetként működni, amelyiket külföldről finanszíroznak, illetve Soros Györgyhöz kötődik – mondta a Demokratának Lánczi Tamás, a Századvég Alapítvány vezető elemzője, a Politikai Elemzések Központjának igazgatója, akivel a smart powerről, Trump lehetőségeiről és a Momemtum Mozgalomról is beszélgettünk.

– Gyakran előkerült az utóbbi években az a kifejezés, hogy „soft power”. Mit takar ez valójában?

– A fogalom az Egyesült Államokból származik, s elsősorban azt értik rajta, hogy az USA képes nem hatalmi eszközökkel, vagyis nem katonai és nem direkt politikai beavatkozással, hanem „lágy, puha eszközökkel” is befolyásolni egy másik ország belpolitikáját. Tipikusan ilyenek a kulturális eszközök, például a filmek, s ide sorolhatók az NGO-k, a nem kormányzati szervezetek, amelyeket Magyarországon, tévesen, civilnek mondanak, s amelyeknek a fő feladata a politikai és véleményklíma befolyásolása. Az Egyesült Államok a soft powert a hidegháborúban kezdte el alkalmazni, nagyon sikeresen. Miután a hidegháború véget ért, a katonai erő alkalmazása sokkal kevésbé volt igazolható, ezért még nagyobb hangsúly került a „lágy eszközökre”. Tegyük hozzá: ezekkel valamennyi állam él, ám természetesen az USA-nak van messze a legnagyobb ereje, és az Egyesült Államok képes ezzel a leginkább hatást gyakorolni.

– Bár, mint mondta, több évtizede alkalmazott eszközről van szó, mégis, leginkább az utóbbi években hallani róla. Miért?

– Ami az elmúlt évtizedben megváltozott, hogy a soft power alkalmazásának monopóliumát egy bizonyos, az amerikai demokratákhoz kötődő kör kaparintotta meg, és térítette el a maga ízlése, politikai és gazdasági szándékai alapján. Ehhez a körhöz tartozik egyébként Soros György is. Tehát amiről az imént beszéltem a soft power meghatározása kapcsán, az annyiban módosult, hogy ezen eszközök alkalmazása már nem elsősorban az Egyesült Államok, hanem a demokraták érdekeit kezdte el tükrözni. Ezért is érte egyre több kritika a világban. S az is jellemzővé vált, hogy amikor valaki ezt bírálta, akkor rendre megkapta, hogy az Egyesült Államokat kritizálja. Holott a bírálat gyakran a demokratákra, a demokrata hatalomgyakorlásra, ízlésvilágra, üzleti érdekekre vonatkozott.

– Ha a frissen beiktatott Donald Trumpban megvan arra a szándék, hogy ezt az eszközt kivegye a demokrata körök kezéből, akkor ehhez lehet elegendő ereje?

– Azért nehéz kérdés, mert ez a képesség szét van szórva különféle intézményi, félintézményi és nem intézményes szereplők között. Megjelenik az amerikai egyetemeken, az egyetemek kulturális kisugárzó képességében, a pénzzel bőven ellátott magánalapítványok működésében, mint amilyenek például a Soros-alapítványok. Így tehát ezeket az eszközöket az új amerikai elnök sem tudja kicsavarni ezen körök kezéből, ezt az USA politikai kultúrája sem teszi lehetővé, arra viszont adott esetben képes lehet, hogy a kormányzati forrásokat csökkentse, illetve a diplomáciai környezetet megváltoztassa. Az egyetemi világban így vélhetően ugyanúgy demokrata véleménydiktatúra marad, Soros György sem fogja beszüntetni a tevékenységét, ám arra számítok, hogy az ezen szervezeteknek nyújtott morális, politikai, anyagi támogatást a Trump-adminisztráció lecsavarja. Emellett vélhetően meg fognak jelenni a soft powernek más formái, amiket a republikánusok fognak használni, nyilván más értékek mentén. Tehát például a különböző életmódkisebbségek reklámozása helyett mondjuk az amerikai ipar melletti fellépés lesz a jellemző.

– Hogy példákkal is érzékeltessük a soft power működését: mik voltak a legjellemzőbb beavatkozások a különböző országok életébe?

– Általánossá vált, hogy az amerikai demokrata és a vele szövetségben lévő NGO-világ a korrupció tematizálását használta fel a politikai rendszerekbe való beavatkozásra. Erre jó példa Románia, ahol lényegében a teljes politikai életet ledarálták. Érdekességként jegyezzük meg: nálunk most a Jobbik tűzte zászlajára, hogy a románhoz hasonló ügyészségi rendszert kíván felépíteni, ami mindenképp figyelemre méltó, ha azt nézzük, hogy Romániát a jól hangzó korrupcióellenes küzdelemmel sikerült lényegében lebénítani. A korrupció ellen természetesen küzdeni kell, de ha ezt kívülről teszik, nem látható és nem számon kérhető szereplők, akkor ez oda fog vezetni, hogy az adott ország teljesen megbénulhat, és ezzel gyakorlatilag a szuverenitását lehet korlátozni. Ez volt az egyik eszköz, ami tendenciózusan megjelent Csehországban, Szlovákiában, Romániában, Magyarországon, tehát tulajdonképpen az összes közép-európai országban. A másik csapásirány az életmódkisebbségek, elsősorban a szexuális kisebbségek propagálása, előtérbe helyezése, az ő jogaiknak a képviselete. Ez megint szuverenitáskérdés, hiszen minden értelmes állam igyekszik szabályozni, akár már az alkotmányában, mint tekint családnak, mit gondol az emberek legalapvetőbb együttélési formáiról. Tehát amikor valaki kívülről próbálja befolyásolni, hogy egy államban hogyan gondolkodjanak erről a kérdésről, azzal az adott társadalom alapértékeit érinti.

– A soft power párjaként meg szokott jelenni a közbeszédben a hard power is.

– Ez a hagyományos diplomáciai eszközöket és természetesen adott esetben a katonai erőt jelenti, utóbbit nem feltétlenül kell bevetni, csak mint végső fenyegetés ott van a háttérben, fedezetül a diplomáciai lépésekre. Újabban egyébként szoktak beszélni a soft és a hard power keverékéről, a smart powerről is. Ez annyiban hasonlít a soft powerre, hogy mellőzi a katonai fellépést, de a szövetséges, partneri kapcsolatok kiépítéséhez a hagyományos diplomácia eszköztárából is merít.

– A más országok közéletébe való beavatkozás talán legveszélyesebb megnyilvánulása, amikor addig fokozzák a feszültséget például különböző tiltakozó megnyilvánulásokkal, amíg az elégedetlenség forradalomba nem torkollik…

– Valóban, az Egyesült Államok a II. világháború óta több tucat kormányt döntött meg, alapvetően demokráciadeficitre hivatkozva. Mindenki eldöntheti, hogy ez helyes vagy nem, ám az tény: a hidegháború óta a kormányok megbuktatása egyre nehezebben indokolható. Hiszen addig rá lehetett mutatni a Szovjetunióra, az Amerikával nagyjából megegyező erejű szuperhatalomra, amely folyamatosan igyekezett terjeszteni agresszív kommunista nézeteit, és maga is megpróbált kormányokat ültetni országok élére. Az ezzel szemben való fellépés pedig legitim volt. A Szovjetunió bukása után az ilyen jellegű beavatkozások egyre nagyobb morális problémákat váltottak ki, ez látható volt például az iraki háború esetében is, amibe lényegében bele is bukott Angliában a Blair-kormány. Nem mintha az iraki rezsim demokratikus lett volna, de mégiscsak az történt, hogy egy szuverén állam vezetését buktatták meg mondvacsinált indokokkal, ráadásul mindez káoszhoz vezetett. Ezt látjuk Líbiában is, ahol szintén egy diktátort buktattak meg, azonban ami utána következett, az a líbiai nép és a világ számára is sokkal rosszabb minőséget képvisel. A nyugati beavatkozás egy törzsi háborúktól sújtott, terrorizmussal terhelt országot hagyott maga után, mindebben az USA formálisan ugyan nem vett részt, de nem is akadályozta meg. S az illegális migráció formájában ma is megszenvedi Európa a következményeket. De ugyanezt elmondhatjuk például Szíriával kapcsolatban is. Az ilyen beavatkozások ráadásul nagyon költségesek, amit az amerikai társadalom is egyre kevésbé akart megfizetni: az afganisztáni és iraki akcióba aztán bele is buktak a republikánusok. Az Obama-kormány, ebből tanulva, ilyen akciókra nem is vállalkozott, ezzel együtt el is vesztette a Közel-Keletet. Kivonult Afganisztánból, Irakból, elveszítette az irányítást Szíriában, egyre inkább kiszorult a térségből, eltávolodott hagyományos szövetségesétől, Izraeltől, megromlott a viszonya Törökországgal. Azt lehet mondani, hogy az Egyesült Államok most rendelkezik a Közel-Keleten a legkisebb befolyással a hidegháború óta. Ez az Obama-kormány egyik öröksége.

– Visszatérve Magyarországra: az elmúlt hat évben számtalan úgymond civil akciót láthattunk, a diáklázadásoktól az internetadó elleni megmozdulásokon át a Tanítanék Mozgalomig. Ezek mennyire illeszthetők ebbe a soft power kategóriába?

– Különböző típusú és hatású akciókról beszélünk, ám a hátterük elég hasonló. Általában valamilyen meglévő társadalmi elégedetlenségre próbálnak rátelepedni, s az adott társadalmi csoport elégedetlenségét kiterjesztve próbálják felerősíteni a társadalom általános elégedetlenségét, s ezen keresztül befolyásolni a politikai szereplőket. Ez a valóban bevett eszköz szerintem azért volt többnyire sikertelen, mert ellentétben azzal, mint amit az akciók szervezői magukról állítottak, mindig kiderült, hogy nem alulról szerveződő, nem civil és nem spontán megmozdulásokról van szó. Hanem külföldi finanszírozású, külföldi licenc alapján szervezett politikai akciókról. Amelyek valójában nem egy adott szabályozási környezet megváltoztatására irányulnak, nem is egy adott csoport életfeltételeinek javítására, hanem a politikai feszültség felerősítésére.

– S máris itt az újabb jelentkező, a Momentum Mozgalom, amely az olimpiarendezés ellen lép fel…

– Ugyanaz a történet: előre megmondják, hogy korrupt lesz az olimpiaszervezés, és hogy gazdasági válsághoz fog vezetni, ezzel fel akarják kelteni az emberek irigységét, mondván, az olimpiára költött pénzt inkább az egészségügyre, az éhező gyerekekre, a nyugdíjasokra, lélegeztetőgépekre kellene költeni… S a sajtóhírekből egyre inkább körvonalazódik az is, hogy a momentumosok hogy, hogy nem, szintén kötődnek Soros György valamelyik szervezetéhez.

– A NOlimpia-kezdeményezésre több ellenzéki párt is rácsatlakozott, ezúttal még az LMP is. Tagadásra, a nemzet önbizalmának rombolására építve lehet politikai népszerűséget növelni?

– Lassan egy évtizede a baloldal egyetlen politikai terméke az, hogy reménytelenséget árul. Ez korábban is jellemző volt rájuk, de az elmúlt tíz évben tényleg semmi mást nem tudnak felmutatni. Nyilvánvaló, hogy ebből épülni nem lehet. Először is azért, mert az emberek mégiscsak a sorsuk jobbra fordulását akarják látni. Így aztán, akik folyamatosan a reménytelenségről beszélnek, azok egy idő után maguk is reménytelenné válnak az emberek szemében. Ezt láthatjuk az ellenzéki pártok támogatottságán is. A folyamatos, agresszív, hazugságoktól sem mentes kormánykritika azért nem viszi őket előre, mert eközben képtelenek megmutatni, hogy velük miben, miért lenne jobb. A másik, ami az olimpiaellenes kampányban is megfigyelhető: a baloldal képtelen közösséget építeni, sőt, az organikus közösségek szétverésére törekszik. Nézzük meg csak az elmúlt tizenöt évet: 2002 előtt a magyarigazolványok ellen tiltakozva próbálták összeugrasztani a külhoni és az anyaországi magyarokat. Ugyanezt a politikát folytatták a 2004. december ötödikei kettős népszavazás kapcsán. Gyurcsány Ferenc országlása idején jutott a csúcsra ez a politika, amikor majdhogynem polgárháborús helyzetet idézett elő: a retorikája, a politikai megmozdulásai, a szakpolitikai döntései mind-mind a közösségek szétverésére irányultak, a családok vagy a szolidaritás­alapú egészségügy szétverésétől a nemzeti oktatás szétveréséig. És most megint azt látjuk, hogy itt a baloldal, amely megpróbál hátba döfni egy nemzeti ügyet, politikai haszon reményében.

– A kormánypárti politikusok civilekkel kapcsolatos nyilatkozatait, például a Sorossal szembeni fellépést éles kritika éri a balliberális oldalon. Látható, hogy ismét nemzetközi botrányt szeretnének. Van esélye végigvinni a kormánynak ezt a küzdelmet?

– Soros washingtoni pozíciói gyengültek, és más országokban is kritika éri a tevékenységét. Ez a kérdés tehát nem csak hazánkban merül fel, van nemzetközi szövetséges ebben a vitában. Máshol is megkövetelik az átláthatóságot. Ezek a viták lezajlottak Izraelben, Oroszországban, sőt az Egyesült Államokban is, ugyanezeket a külső befolyásolási kísérleteket igyekeztek korlátozni különféle törvényi eszközökkel. Soros György alapítványainak tevékenységét különösen figyelemmel kísérik az említett országokban, és éles kritika éri ezeket a szervezeteket. Az egyik leghangosabb kritikus Izrael, amelynek vezetője úgy tekint Sorosra, mint aki Izrael létét is veszélyezteti. De az Egyesült Államokban is egyre többen látják úgy, hogy Soros szervezetei az amerikai érdekekkel ellentétes tevékenységet folytatnak, zavart, káoszt idéznek elő, társadalmi csoportokat fordítanak egymással szembe. A legjobb példa talán a Black Lives Matter mozgalom, amely gyakorlatilag a nyílt rasszizmusig jutott el: felbujtották a feketéket, hogy a fehéreket gyűlöljék. Aminek semmi más, mint a Demokrata Párt és Hillary Clinton kampánya állt a hátterében. A legfontosabb az, hogy megnézzük, mi a magyar érdek. Szerintem az, hogy akik Magyarországon politikai befolyást akarnak gyakorolni, azok átlátható, transzparens módon végezzék a tevékenységüket. Ez is szuverenitási kérdés. Ha a pártokra szigorú pártfinanszírozási követelmények vonatkoznak, akkor vonatkozzanak ilyenek a szintén politikai tevékenységet folytató, többek között külföldről támogatott NGO-kra. Nem lenne helyes belemenni abba a bújócskába, amit Soros szervezetei játszanak, vagyis miközben politikai tevékenységet végeznek, a civilség álcája mögé bújnak azzal a felkiáltással, hogy nem ér a nevem!

– Szóval a magyar kormány küzdelme nem kilátástalan?

– Biztos, hogy óriási lesz az össztűz, azzal a felkiáltással, hogy a kormányzat veszélyezteti az emberek jogait. Magyarországon több százezer civil szervezet működik, valamiért mindig az a néhány tucat akar ezek közül politikai szervezetként működni, amelyiket külföldről finanszíroznak, illetve Soros Györgyhöz kötődik. De nyilván a balliberális oldal úgy viselkedik majd, mintha a horgász­egyesületektől a hímzőkörökig mindenkit támadás érne. Az biztos, hogy sok bírálat éri majd a kormányt, hevesek lesznek a támadások, még akkor is, ha Soros politikailag is sokat gyengült és anyagilag is bukott az amerikai elnökválasztáson. Ez azonban nem jelenti azt, hogy erőtlenné vált volna.

Bándy Péter