Országvesztés a lelkekben

– A trianoni békediktátumot sorscsapásként élte meg az ország. Hogyan hatott a hazavesztés a nemzet lelki állapotára?

– Amikor egy embert valamilyen trauma ér, megbetegszik, és nincs ez másként a nemzet közösségével sem. A társadalom, a nemzet számára a gyógyulás csak akkor lehetséges, ha a traumát még ugyanabban a generációban sikerül feldolgozni. Ha ez elmarad, hatása generációkon keresztül öröklődik, ezt nevezik transzgenerációs sérülésnek: az ükunokák, dédunokák, vagyis a további generációk is megbetegedhetnek miatta.

– Hogyan és hol őrződnek a traumatikus emlékek, és hogyan öröklődnek tovább a következő nemzedékekre?

– Ma már ismert tény, hogy az információk tárolása a DNS mellett a testen kívül is lehetséges. Minderre a modern fizika próbál választ adni: Rupert Sheldrake szerint az emlékeket a morfikus mezők őrzik. Ezek egyfajta kapcsolatot teremtenek téren és időn át, az agy pedig veszi és olvassa ezeket az információkat. A kvantumfizikusok úgy vélik, a természetben lévő időkapcsolatokat és emlékeket egyfajta holografikus adattárolás őrzi meg. László Ervin pszi-mező-elmélete szerint a DNS-en kívüli pszi-mezőkben tárolódnak az információk, az agy pedig képes ezeket később is olvasni. Én úgy gondolom, e modern fizikai elméletek minden bizonnyal összefüggenek a jungi kollektív tudattalannal.

– Vagyis egy nemzetet ért trauma a kollektív tudattalanban éppúgy hat, mint az egyén szintjén?

– Így van. Egy tágabb értelemben vett közösség, a nemzet emlékei a nemzet kollektív tudattalanjában őrződnek meg, éppen úgy, ahogyan az egyes ember emlékei az egyéni tudattalanban: ez utóbbi hipnózis útján felszínre hozható, ám a nemzetet ért traumák hatását csak közvetett módon tudjuk vizsgálni. Carl Gustav Jung mondta, hogy a földön élő összemberiségnek van kollektív tudattalanja, ennek része a legkisebb közösség, a családi tudattalan éppúgy, mint a nemzeti. A trauma hatása pedig emlékek formájában öröklődik.

– Hogyan hat az egyén életére egy traumatikus esemény?

– Sokféleképpen sérülhetünk. Az egyén akár egy súlyos balesettől, egy szeretett családtag elvesztésétől is traumatizálódhat, és idesorolható az is, ha egy diktatórikus rendszer igazságtalan meghurcoltatását kell elszenvednie, ahogy maradandó sebeket okoz a gulágon, a koncentrációs táborban elszenvedett trauma vagy az olyan súlyos megrázkódtatás, mint Trianonban a haza elvesztésének veszélye. Ezt a tünetcsoportot poszttraumás­stressz-betegségnek nevezzük, amit önálló entitásként Horowitz sorolt be elsőként 1980-ban az amerikai pszichiátriai rendszertan struktúrájába. Ez az állapot egy normális ember reakciója egy abnormális helyzetben. A traumatizáló esemény hatása néha olyan erős, hogy a személy szinte bénultnak érzi magát, sokkot kap, képtelen reagálni, megszólalni. E tünetek jelentkezhetnek azonnal vagy hónapok, egyes szerzők szerint évek múltán is, és idegesség, nyugtalanság, szorongás, alvászavarok hatására fokozódhatnak, vagy attól is, hogy a traumatikus eseményt az illető álmában és ébren is újraéli. Akár depresszióba, öngyilkossági kísérletbe is sodorhatja, agresszívvá teheti, esetleg alkohol- vagy a drogfüggővé.

– A trianoni események traumatizáló hatása hogyan mutatkozhat meg a jelenlegi társadalomban?

– A haza elvesztésének veszélye óriási fájdalmat okozott a korabeli magyar társadalomban, súlyos hatása volt a néplélekre, és transzgenerációs hatás formájában a mai társadalomban kognitív szinten okoz komoly pszichés problémákat, anélkül hogy az egyének tisztában lennének betegségük valóságos okaival. A rengeteg pánikbetegség, a depressziós esetek nagy száma ennek következménye is lehet. Ráadásul a XX. századi történelmünkben számos traumatizáló hatású esemény történt, elég csak a világháború borzalmaira, a kommunista diktatúra kegyetlenkedéseire, a padlássöprésekre, az internálótáborokra, az ÁVH kínzásaira gondolni, vagy éppen az ’56-os forradalom leverésére. És említhetném a gulágokat, a holokausztot is: a zsidóság körében azonban már tudatosult, hogy a nagyszülőket érő trauma az unokákat is megbetegítheti.

– Nem csak a XX. században fordultak elő a nemzet szempontjából tragikus kimenetelű történelmi események: elég a tatárjárás, a mohácsi vész, a Rákóczi-féle szabadságharc bukása, a százötven éves török uralom vagy a ’48–49-es forradalom és szabadságharc leverésére gondolni. Mindez ötszáz év tragikus anamnézise: lehet mindennek halmazati hatása a néplélekre vagy a nemzettudatra?

– Valóban rengeteg tragédia történt a magyar történelem során, de ne felejtsük el, hogy kivétel nélkül minden trauma után talpra állt a nemzet, és ennek rendkívüli jelentősége van: ez a magyarság küldetését, lelkierejét bizonyítja.

– Volt-e bármiféle hatása a békediktátumnak Magyarország feldarabolásának haszonélvezőire?

– Azoknak az államoknak a társadalma, amelyek országrészeket nyertek el tőlünk, a lelkük mélyén tudta-tudja, hogy a békediktátum igazságtalan volt. Ez társadalom-lélektani szempontból is leírható folyamatot indított el: a mélyben megbúvó lelkiismeret-furdalással, bűntudattal magyarázható az utódállamokban megjelenő magyargyűlölet, ami sokszor fizikai bántalmazásokig vezet.

– Mi kell ahhoz, hogy elinduljon a társadalmunkban, a nemzetben a gyógyulás?

– A jungi gondolkozás alapján úgy vélem, a nemzet spirituális egység, ennek pedig nincsenek határai. Ami egy magyarral történik valahol, az mindannyiunkkal történik. A trianoni trauma azért is súlyosbodhatott, mert évtizedeken át nem lehetett róla beszélni. Most azonban konferencia- és előadás-sorozatok dolgozzák fel az 1920-as békediktátum okait és következményeit, az akkori történelmi eseményeket, és csupán az, hogy minderről lehet beszélni és gondolkodni, önmagában gyógyító erővel bír. Hiszen az egyén szintjén is ez működik: ha a beteg eltemeti magában a traumát okozó eseményt, ha nem beszél róla, a mélyben elindul a rombolás, és felőrölheti a szervezet ellenállási képességét. A gyógyulás az egyén szempontjából persze sok mindentől függ: a pszichológiai hátterétől, a családi közegétől, a neveltetésétől, az istenhitétől és a megküzdési stratégiáitól. Ezek mind fontos tényezői lehetnek a felépülésnek, ám a traumatikus esemény kibeszélése hordozza magában a gyógyulás lehetőségét. Önmagában az a politikai szemlélet, amely úgy tartja, hogy a nemzet spirituális egység, hogy az országnak van, de a nemzetnek nincs határa, a lehető legtöbbet teheti e sokat szenvedett nemzet gyógyulásáért. De reményre ad okot a szlovák miniszterelnök legutóbbi megnyilvánulása is, amikor közös történelmünkről beszélt: ez fontos, hiszen a másik oldal is elindult a gyógyulás útján. Mindez mélylélektani szempontból hat, mindebből pedig egyenesen következik, hogy a spirituális értékeket, vagyis a szeretet, a hit, a haza, a nemzet, a család, a közösség fontosságát vissza kell építeni a lelkekbe. És ismétlem, csak a titkok kibeszélése és az igazság kimondása indíthatja be a megtisztulást és a megbékélést. Ha pedig az elszakított nemzetrészek megélhetik magyarságukat, a nemzet spirituális egységét, és ezzel az egész magyarság megtapasztalhatja a nemzeti összetartozás élményét, az elhozhatja a gyógyulást. Évszázados történelmünk során mindig bebizonyosodott, hogy a képesek vagyunk újra és újra talpra állni: ez adhatja a legnagyobb reményt a jövőre nézve.