A Katolikus Karitász két évvel ezelőtt indította el kórházmissziós programját, amelyben Ungvár, Munkács és Beregszász gyermekkórházait támogatta gyógyászati segédeszközökkel, valamint segítséget nyújtott az intézmények egyes részlegeinek felújításában is. Idén szeptembertől a program orvosmissziós munkával is kiegészült, amelynek keretében kora ősszel négy főből álló magyar orvoscsoport látogatott a kárpátaljai Gyertyánligetbe. Október végén a misszió újabb határon túli településen, Aknaszlatinán végzett szűrővizsgálatokat.

Szemészorvossal, fogásszal, reumatológussal, nőgyógyásszal, a Katolikus Karitász képviselőivel és a Via et Vita Nagycsaládosok Egyesületének tagjaival, két bőven megrakott kisbusznyi gyógyászati segédeszközzel és több kartondoboznyi adománnyal, összesen tizenegyen indulunk útnak vasárnap dél körül. Úgy tervezzük, hogy nyolcórás utazás után (Románián át) az esti órákban érkezünk majd az ukrán határra.

Dr. Vojcek László, a Budai Irgalmasrendi Kórház nőgyógyász főorvosa, az orvosmisszió vezetője, három évtizede rendszeresen végez ingyenes rákszűrő vizsgálatokat olyan magyarországi falvakban, ahol a lakosok nehezen jutnak el városi klinikákra. Tapasztalata szerint a betegségek megelőzése akkor eredményes, ha az orvos házhoz megy. Részben ez a felismerés indította útjára a gondolatot, hogy az adományozó körutakra orvoscsoport is elkísérje a Katolikus Karitász munkatársait Kárpátaljára.

Az idén ősszel Vojcek László már másodszor teszi meg a több száz kilométeres utat Magyarország és Kárpátalja között.

– Első utam, amely Gyertyánligetre vezetett, megrendítő volt. Én, aki sok évtizedes pályafutásom alatt több embernek is fogtam már le a szemét, kétóránként kivonultam sírni a szűrővizsgálatok alatt. Tragikus volt a helyzet. Ukrajnában a szórványban élő magyar gyermekek rendszeres iskolai orvosi szűrése megoldatlan. Legtöbbjük még soha nem találkozott orvossal. Olykor-olykor ukrán ajkú védőnő jár hozzájuk, akiknek azonban anyanyelvükön nem mondhatják el panaszukat. Az óvodások és iskolások 8-10 százaléka, bár indokolt lenne, nem kap szemüveget. A tanulók 30 százaléka mozgásszervi elváltozásoktól szenved, és nem jut gyógyászati segédeszközökhöz. Nekem az az érzésem, hogy az ukrán kormány lemondott a kárpátaljai magyar gyermekek egészségügyi ellátásáról.

Az egyetemi tanár hangsúlyozza, az orvosmisszió tevékenysége nemcsak a betegségek kiszűrése miatt fontos. A vizsgálatok elvégzése után ugyanis az egészségesnek nyilvánított gyermekek szüleinek nem kell tovább aggódniuk. Egyébként nemcsak a magyarokat, hanem az ukránokat is szívesen megvizsgálják, senkit nem különböztetnek meg származása vagy anyanyelve miatt. A Katolikus Karitász célja három olyan központ létrehozása Kárpátalján, ahol az előre meghirdetett szűrések időpontjában a magyar orvosok rendszeresen várják majd nemcsak az adott településen élő, hanem a környékről odautazó gyermek és felnőtt pácienseket is. A főorvos kiemeli, munkájukkal azt szeretnék tudatosítani a kárpátaljai magyarokban, hogy az anyaország igyekszik gondoskodni róluk, nem hagyja őket magukra, segít cipelni azt a keresztet, melyet határon túli magyarként kénytelenek viselni!

Dr. Győri József Ferenc veszprémi szemészorvos most vesz részt először a missziós munkában.

– Örömmel vállaltam a feladatot, hiszen ahogy az a katolikus egyház óriásplakátjain is olvasható: „Jót tenni jó”! Egy orvosnak erre számos lehetősége nyílik, amellett, hogy úgyszólván munkaköri kötelessége is. Remélem, hogy egészséges és vidám gyerekekkel találkozom majd. Szemészorvosként úgy gondolom, hogy a korai gyermekkorban rendkívül fontos, hogy ha az egyik szem nem jól lát, azt időben elkezdjük szemüveggel korrigálni. Ennek hiányában ugyanis a problémás szem tompalátó marad. A szülők ezt gyakran nem veszik észre, ezért nagyon fontosak a szűrővizsgálatok.

Baltási Klára, a Katolikus Karitász önkéntese a Budapesti Szent Ferenc Kórház intézetvezető főnővéreként vonult nyugdíjba, eddig még nem járt Kárpátalján.

– Tíz éve dolgozom önkéntesként, és mivel nyugdíjasként szabad kapacitással rendelkezem, úgy éreztem, hogy a korábbinál több időt tudnék segítő munkára fordítani. Nagy örömmel vállaltam a misszióban való részvételt, mert ez a szolgálat nekünk magunknak is örömet szerez.

Écsy Gábor atya, a Katolikus Karitász országos igazgatója szerint ma már sajnos kimondható, hogy a határon túli magyarok közül a kárpátaljaiak élnek a legnehezebb körülmények között.

– Nem elég, hogy megfelelő szociális ellátásban nem részesülnek, nincs számukra munkalehetőség, így az alapvető megélhetésük sem biztosított, még anyanyelvhasználatukban is korlátozzák őket! Ezen a vidéken a magyarok mindenben hiányt szenvednek: szükségük van tartós élelmiszerekre, téli ruhára, könyvekre, játékokra, de nemrég például kályhákat vittünk az egyedül élő időseknek. Tavaly egy éven keresztül havi rendszerességgel ötszáz olyan családot támogattunk élelmiszercsomaggal, amelynek tagjai valamilyen formában érintettek voltak a háborúban: vagy katonaként vettek részt a harcokban, vagy életüket veszítették. Akadtak közöttük olyanok is, akik egy ideje már nem tudták fizetni a közüzemi számláikat. Kárpátalján a helyi Karitász sok szegénykonyhát működtet. Mivel nagyon sok az alultáplált ember, erre a segítségre itt nagy szükség van.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Az igazgató örömmel meséli, hogy az anyaország adományozói ismerik a határon túl élő magyarok helyzetét, és sokan kifejezetten Kárpátaljára küldik a természetbeli vagy pénzbeli felajánlásokat. Gábor atya elérzékenyülve beszél arról, hogy mennyire nagyra értékeli a határon túli magyarok lelkierejét és hűségét. Büszkén néz föl azokra az emberekre, akiknek nap mint nap szinte „minden magyar szóért meg kell küzdeniük”. Ez az emberi tartás az önkénteseknek is példát mutat. Amire szükség is van, ugyanis az adományok bejuttatása Ukrajnába rendkívül nehézkes, egy-egy nagyobb szállítmány engedélyeztetése akár hónapokig is eltarthat.

Máramarosszigetnél késő este, zuhogó esőben lépjük át a román–ukrán határt. Az erős sodrású, gyors folyású Tisza fölött itt-ott hiányos szerkezetű rozoga fahíd vezet át. Az átkelés veszélyesnek tűnik, de bízunk abban, hogy mivel az atya vezet, nem érhet minket baj. Az ukrán határőrök anyanyelvünkön köszöntenek bennünket. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen jólesik majd magyar szót hallani a határ túloldalán. Pár perc múlva megérkezünk a kárpátaljai Aknaszlatinára, ahol másnap a helyi magyar óvoda gyermekeit vizsgálják meg az orvosok.

Hétfőn reggel hóesésre és jégdarahullásra ébredünk, majd lassacskán kisüt a nap. A Szent Anna óvodában már türelmetlenül várják érkezésünket. Az intézmény patyolattiszta. A falon magyar zászló lóg. Kifüggesztve pedig a Himnusz és a Szózat szövege olvasható, valamint a következő tanítás: „Neveljétek a gyermekeket igazmondásra, jóságra, becsületre és szeretetre!” A misszió tagjai pillanatok alatt rendelőintézetté változtatják az intézményt. Nagy a sürgés-forgás. A katicabogaras öltözőszekrények előtt orvosi műszerek és adományok sorakoznak. A doktorok mindenkit megvizsgálnak, gyermeket és felnőttet egyaránt. A gyermekek az orvosoktól bátorító ajándékokat kapnak: matricát, csokit, állatfigurákat, fogkefét.

Puliszka Éva, a magyar óvoda vezetője arról számol be, hogy folyamatosan csökken a kilencezer fős településen a magyar ajkú lakosság száma. Az itt élők többsége, mintegy 70 százaléka román nemzetiségű. A magyarok kevesebb mint kétezren lehetnek, ez a lakosság 23 százalékát teszi ki, és csupán 7 százalék a ruszinok aránya. Az óvoda működését a magyar állam finanszírozza, ám fennmaradásukhoz adományokra is szükség van. A segítség rendszeresen érkezik Győrből, Budapestről és Tapolcáról, amelyek Aknaszlatina testvérvárosai.

– A szülők főleg a maguk vásárolta gyógyszerekkel kezelik a gyerekeket, hiszen a településen nincsen szakorvosi ellátás. A legközelebbi nagyváros a 25 kilométerre fekvő Técső, amely egyben járási központ is. Az egykor híres bányatelepülésünkön ma már nem találnak munkát az emberek. A sóbányákat bezárták. A jövedelmek nagyon alacsonyak. A minimálnyugdíj havi 13 ezer forint. Gyakran nincs meleg víz, és rendszeresen akadozik az áramszolgáltatás. Aki továbbtanul és diplomát szerez, nem jön ide vissza. Míg tavaly 52 gyermekünk volt, addig ebben az évben már csak 45-en jelentkeztek. A magyarok folyamatosan asszimilálódnak.

Takár Kornélia fodrászként dolgozik Aknaszlatinán. Kisebbik fia kiscsoportos óvodás. A kisfiú boldogan bontogatja az ajándékba kapott zöld fogkefét, és rögtön el is újságolja, hogy nála az orvosok semmilyen betegséget nem találtak, és a fogai is rendben vannak. Szabolcs szépen beszél magyarul, csakúgy, mint az édesanyja.

– Szerencsések vagyunk, mert a férjemnek is van munkája. Ő szobafestőként dolgozik – meséli Kornélia. – Ha jó szakorvoshoz akarunk menni, Munkácsra utazunk. Az utazás oda-vissza hat órát vesz igénybe, de mivel nekünk nincs autónk, így nem egyszerű megszervezni a vizsgálatot. Egy fogorvosi vizit, amely a kezelést nem tartalmazza, átszámítva 1500 forintba kerül, de az érzéstelenítő injekciót nekünk kell vinni a magánrendelésre. A 30-40 ezer forintos fizetésekhez viszonyítva ez nagyon nagy összeg.

Pántlik Tünde negyedik kisbabáját várja. A magyar orvoscsoport miatt nézett be az óvodába, kíváncsi volt, hogyan dolgoznak. Egy gyermeket már elveszített, ezért is vállalta az újabb kisbabát. Biztos állása nincs, férjével együtt alkalmi munkákat végeznek. Jobb hónapokban ketten együtt megkeresnek 50 ezer forintot is. Tünde aggódik gyermekei jövőjéért.

– Mindenki szökik innen. Magyarok, románok, ukránok egyaránt. Főként Csehországban és Szlovákiában próbálnak szerencsét, ahol tízszer annyit kereshetnek, mint Kárpátalján. Bár a szívünk idehúz, a mi fejünkben is megfordult már, hogy menni kéne. Én többször jártam már Magyarországon, de a férjem még soha nem jutott el oda, pedig kettős állampolgár.

Összefutunk a város polgármesterével is. Uhály Jurij nagyra értékeli mind a magyarországi, mind a helyi Karitász munkáját. Ő ugyan román származású és ortodox vallású, de baráti kapcsolatot ápolt a helyi Karitász fiatalon elhunyt római katolikus vezetőjével, akivel egykor közösen vitték el a Karitász holland adományát nagy szegénységben élő, felekezeten kívüli embereknek. Kérdésünkre, hogy várható-e a településen az orvosi ellátás színvonalának javulása, a polgármester nem ad biztató választ.

– Az egykor híres aknaszlatinai kórház véglegesen nem zárt be, de egyelőre nincs pénz a fejlesztésére. Nincsen szakszerű személyzet, a nővérek takarítóként is dolgoznak. Folyamatosan keressük a pályázati lehetőségeket. Nagy álmom, hogy sikerüljön kialakítani egy olyan részleget is a kórházon belül, ahol ellátást kaphatnának azok a magukra maradt idős lakosok, akiknek családtagjai külföldre mentek munkát vállalni.

A misszió programja nagyon sűrű. Míg a szűrővizsgálatok folynak, stábunk a csoport többi tagjával Gyertyánligetre indul, hogy visszatérjen a szeptemberi misszió helyszínére és átadhassa a helyi Karitász képviselőinek az azóta elkészült szemüvegeket és lúdtalpbetéteket. Az akkor megvizsgált 100 gyermekből ugyanis 44-nek gyógyászati segédeszközre van szüksége. Ruha-, könyv- és játékadományokat természetesen Gyertyánligetre is viszünk.

A kisbuszt ezúttal Scheiling Tamás, a Via et Vita Nagycsaládosok Egyesületének elnöke vezeti. A szervezet tagjai valamennyien a zuglói Páduai Szent Antal-plébániához kapcsolódnak. Az egyesületet tavaly egy baráti társaság alapította azért, hogy adományaikat ők maguk juttathassák el a leginkább rászorulókhoz. Olyan távoli kistelepüléseken élő magyarokat szerettek volna támogatni, akik a nagy segélyszervezetek látókörén kívülre kerültek.

Gyertyánliget éppen ilyen. Az úton mindenhol sártenger, mély gödrök, kátyúk. Az elmúlt évtizedekben valószínűleg egyetlen hrivnyát sem fordítottak errefelé útfejlesztésre, pedig a vidék gyönyörű. Utunkat egy ideig a Tisza kíséri, körülöttünk kárpátaljai havas hegycsúcsok magasodnak. A huszonöt kilométeres utat nagyjából háromnegyed óra alatt tesszük meg.

– Gyertyánligeten már csupán 20 százalék a magyar nemzetiségű lakosság aránya – mondja Scheiling Tamás. – Sok a vegyes házasság. Szeptemberi ottjártunkkor több magyar gyermekkel már nem tudtunk anyanyelvünkön beszélgetni, tolmács segítségét kellett kérnünk. Az én családom nem járt még Kárpátalján, de tervezem, hogy egyszer elhozom őket ide. Szerintem mindenkinek jót tenne, ha látná, hogyan élnek itt az emberek. Úgy vélem, sokan átértékelnék az életüket, és jobban megbecsülnék mindazt, amit otthon kapnak.

Gyertyánligeten, ahol a tervek szerint fél éven belül az első orvosi missziósközpont lesz, a magyar közösség összetartója, Mácsek Szidónia fogad. A helyi Karitász törékeny, 80 év feletti vezetőjének 14 olyan környező településre van rálátása, ahol magyar nemzetiségű lakosság is él. Miközben átadjuk a gyógyászati segédeszközöket és az adományokat, a helybeliek Vojcek Lászlónak, a misszió orvos vezetőjének mesélnek napi gondjaikról. Nemcsak betegségekről esik szó, hanem az anyaország életéről, a külhoni gyerekek továbbtanulási lehetőségeiről, egyszóval mindenről. Ez a jelenet azokat a századfordulós regényeket idézi, amelyekben a városi orvos vidékre érkezik, és a gyógyításon túl friss hírekkel és információkkal is ellátja pácienseit.

Visszatérve Aknaszlatinára dr. Koroknai Anna fogorvos és testvére, dr. Koroknai András reumatológus összesítik a helyi szűrővizsgálat eredményeit. Szerencsére az itteni gyerekek jó egészségi állapotban vannak. Ugyan a doktornő szerint az óvodások között sok a szuvas fogú kisgyermek, de látásukkal és mozgásszerveikkel nincsenek nagyobb bajok. Az orvosmisszió teljesítette vállalt küldetését. Délutánra fordul, amikor elbúcsúzunk a Szent Anna óvodától, de nem hosszú időre. Az önkéntesek ugyanis Mikulásra ajándékokkal térnek vissza. Biztosan eljönnek, hiszen Gábor atya megígérte.

Szabó Judit