Orwelli világban élünk

– Európa példátlan válság előtt áll, a II. világháború óta nem látott háború dúl keleten. Mit érez egy történész, amikor a szeme láttára bontakozik ki a történelem? Elemez vagy kivár?

– Elemezni nincs mit. A történész forrásokkal dolgozik, ezekből kiolvasható tényeket és adatokat elemez, de most nincsenek hiteles forrásaink. Tényként is legfeljebb annyit lehet leszögezni, hogy háború van, ugyanakkor még az sem világos, hogy kik a hadviselő felek. Azt persze tudjuk, hogy február 24-én Oroszország lerohanta Ukrajnát, de a háború nem ekkor kezdődött, 2014 óta folyamatos fegyveres konfliktusban áll a két ország. A Szovjetunió felbomlása óta biztonságpolitikai szempontból az Ukrajnához tartozó területek semlegessége kiemelt kérdés az oroszok számára. Ennek figyelmen kívül hagyása politikai analfabetizmus vagy tudatos provokáció. Gyanítható, hogy Amerika esetében inkább ez utóbbiról van szó, ám akkor nem orosz–ukrán, hanem orosz–amerikai konfliktus áll a háttérben.

– Tehát folytatódik a hidegháború?

– Azt mondják, hogy a történelem ismétli önmagát, és ez így is van, hiszen a történelmet emberek csinálják, az emberi természet pedig nem változik: a hatalom és a pénz a legfőbb motiváció. Történészként és család­anyaként is megriaszt a jelenlegi helyzet. Azt emlegetik, hogy a kubai rakétaválság óta nem állt ilyen közel a világ egy atomháborúhoz. Szerintem ez az analógia sántít. 1962-ben a feleknek volt hova hátrálniuk, arcvesztés nélkül visszavonulniuk. A kétpólusú világban „le voltak osztva” a befolyási területek, egyik nagyhatalomnak sem állt érdekében felrúgni a status quót, a kialakult világrend mindkettőnek megfelelt. Most viszont nincs egyensúlyi helyzet, nem világosak az erőviszonyok. Mindkét birodalom kénytelen volt pozíciókat feladni, így frusztráltak, gazdasági nehézségekkel küzdenek, növekednek a belső társadalmi feszültségek, és ilyenkor a nagyhatalmak hajlamosak arra, hogy figyelemelterelésként, a feszültségek levezetéseként háborúzzanak egyet. És a ráció is egyre kevésbé tapintható ki, nemcsak a nagypolitikában, hanem az élet minden területén. Ideológiai megfontolások és érzelmek határozzák meg a politikusi megnyilatkozásokat a realitások helyett.

– Pedig úgy tartják, hogy az atomfegyverek elterjedése akadályozta meg a harmadik világháború kitörését, ám ön azt írja A hálózat embereiben, az új könyvében, hogy a kereskedelmi hálózatok meglepően burjánzó rendszere is védte az 1945 után kialakuló erőegyensúly fenntartását. Tehát a kereskedés folyamatossága fősodrú politikai tényező lehetett?

– Ezt az összefüggést inkább lehetőségként vetem fel a könyvben. A hálózatkutatással foglalkozó nemzetközi szakirodalomban elfogadott állítás, hogy a kereskedelmi hálózatoknak pacifikáló erejük van. Logikus elgondolás, hiszen egy adott terület gazdasága akkor prosperál, ha az ott élők békés viszonyok között kedvükre kereskedhetnek a távolabb élőkkel. Ha már kialakult és működő üzleti partnerhálózatom van, bejáratott piacaim, akkor nem érdekem elveszíteni őket. Ezért az üzleti élet szereplői általában a békés megoldások felé terelik a politikát. Persze a hadiipari vállalatoknál már komplexebb ez a kérdés, a feltörekvő gazdasági szereplők pedig, akik a piacok újrafelosztásában érdekeltek, szintén árnyalják a kiinduló megállapítást. A hidegháború tényleges hatalmi erőegyensúlyon alapuló időszak volt, amelyben a két világrend közötti kereskedelem és a tőkeáramlás egyik biztosítéka Magyarország lett, így széles külgazdasági kapcsolatainkkal hozzájárulhattunk a békés egymás mellett éléshez. Jelenleg azonban más a helyzet, nincs egyensúly, felborultak az erőviszonyok, és béke sincs. A piacok felosztásába beleszólt Kína, Amerika folyamatosan szorul ki minden földrészről, lassan már csak Európában lesz meghatározó szerepe, és ehhez foggal-körömmel ragaszkodni fog. Az Európai Uniónak pedig nincs érdekérvényesítő képessége, a racionalitás kiveszett a politikai döntésekből. Nemhogy a békés kereskedelmi kapcsolatok védelme nem számít, de alapvető stratégiai megfontolások sem játszanak szerepet akkor, amikor az unió embargó alá helyezi a saját energiaellátását, ezzel gyengítve gazdasági versenyképességét és veszélyeztetve az emberek életkörülményeinek minőségét. Az egész olyan, mint egy rossz komédia.

– Ezek a változások egy új korszak kezdetét jelezhetik? Sokan a szabadságjogok egyre szűkülő köréről, a kínai társadalmi kreditrendszer vonzóvá válásáról beszélnek, egy új arcú totalitarizmus megjelenését várják.

– Mindenképpen, de a változás nem most kezdődött, csak a technika fejlődésének következtében végzetesen felgyorsult, és talán a végkifejlet küszöbére értünk. Néha úgy érzem, hogy a kommunista rendszer elzárt világa egy keltetőüzem volt, egy kísérlet, hogy mit, mennyit és miképpen lehet megvalósítani. Ha lehántjuk a kommunizmusról az ideológiai maszlagot, akkor pusztán gazdasági elmélet marad, amelynek a központi eleme a tőke- és vagyonkoncentráció. Pont, mint a globális kapitalizmusban, csak amíg a bolsevikok által kiépített rendszerben a tőkebirtokos egy maroknyi legfelsőbb pártvezető volt, a globális kapitalizmusban egy maroknyi üzletember játssza ugyanezt a szerepet. A tőkekoncentráció viszont felvet társadalomszervezési kérdéseket, a kifosztott és jogfosztott tömeget valahogy kezelni kell. A totális kontrollt a huszadik században még terrorbrigádokkal és besúgóhálózattal lehetett megvalósítani, ma már elég hozzá egy arcfelismerő kamerarendszer és digitálisan juttatott szociális büntetőpontok.

– Tehát máris egy orwelli világban élünk?

– Úgy tűnik, igen, ráadásul ez a mostani sokkal orwellibb, mint az 1984-ben volt. A közbeszédben szélsőségességig fokozott politikai korrektség a „duplagondol” disztópiáját is meghaladta. Kérdésként már az is felmerült bennem, hogy vajon tényleg az USA nyerte-e meg a hidegháborút, hiszen a kommunista totalitárius eszmerendszer láthatóan tovább élt, és nemcsak a nyugati kultúrát, de a közéletet és a politikát is megfertőzte. A Szovjetunió szétesett ugyan, de a mögötte meghúzódó világfelfogás nemhogy elhalt volna, hanem erőteljesebb lett, mint valaha. Talán azért, mert az ellenséges tömb megszűnésével a Nyugatnak nem kellett tovább démonizálnia azt. A vasfüggöny leomlásával a bolsevik ideológia kiszabadult, mint a szellem a palackból. Ezáltal érhetett be a szovjetek évtizedeken át folytatott konspiratív munkája, amellyel „fellazították” a nyugati társadalmakat.

– E „fellazításban” hazánknak főszerep jutott, hisz rajtunk keresztül juttatták az aknamunkára szánt pénzt Nyugatra. A hálózat pénze című könyvében bemutatta, hogy a hidegháborút nem szabad feketén-fehéren értelmeznünk, hisz a magyar kommunista gazdasági szereplők exnáci üzletemberekkel, politikusokkal kötöttek üzleteket – a szovjetek áldásával.

– A hidegháborút általában leegyszerűsítve szemléljük: a jó és a rossz harcaként, a kapitalizmus és a szocializmus szembenállásaként. Valójában a szocializmus nem volt más, mint a kapitalizmus eddigi legszélsőségesebb formája, harc pedig csak a felszínen folyt. A világot felosztotta egymás között két nagyhatalom, és egyik sem szándékozta megsérteni a másik felségterületét. Ezt mi 1956-ban a saját bőrünkön is megtapasztaltuk. Kölcsönösen előnyös üzleteket kötöttek egymással, az ideológia és az szenteskedő erkölcsi megfontolás csak szemfényvesztés volt, a „nép marxista ópiuma”. Nem számított, hogy náci, kommunista vagy „demokrata”-e valaki, ha megfelelően profitált az együttműködés. Mindennek tükrében keserű mosollyal szemlélem a jelenlegi „energiaválságot” is. Miközben a média a jó és a rossz küzdelmeként mutatja be az ukrajnai háborút, érkeznek olyan hírek, hogy balti kikötőkben fejtik át az orosz kőolajat egyéb felségjelzésű hajókra, tengerjárókon indítják a cseppfolyósított orosz gázt nyugat-európai városok felé. Persze jóval nagyobb áron, és ilyenkor még a környezetszennyezés sem számít. Vajon mennyiben más ez a helyzet, mint a nyolcvanas években, amikor az embargó alá helyezett iráni olajat Magyarországon keresztül vásárolták meg az amerikaiak, ráadásul úgy, hogy olcsóbban jutottak hozzá, mintha közvetlenül vették volna meg? Akkor az embargó árát a magyar gazdaság fizette meg, dollárszázmilliók úsztak el ezzel az egyetlen üzlettel hazánkból, miközben a két érintett fél, Irán és Amerika is jól járt. A mostani embargó árát ki fogja megfizetni?

– Az Északi Áramlat felrobbantásával végképp tönkre akarták tenni a német–orosz együttműködést. George Friedman 2015-ben arról beszélt egy konferencián: Amerika ősi félelme, hogy a német tőke és technika összefonódik az orosz nyersanyagtartalékokkal, valamit a humán erőforrással.

– A német–orosz gazdasági együttműködés mindig is szálka volt a világ szemében. A német ipar és az orosz erőforrások egymásra találása olyan erőteret hozhatna létre, ami lényegesen átrendezné a világgazdasági viszonyokat. Eleinte a britek és a franciák tettek meg mindent azért, hogy a németeket lenyomják, ma Amerikáé ez a feladat. A német és az orosz fél tudja, hogy világok mozdulnak meg azért, hogy őket elszigeteljék egymástól, így a saját érdekeik szerint nyíltan nem cselekedhetnek, együttműködésüket mindig is álcázniuk kellett. A saját kutatásaim eredményeit is ebben a keretrendszerben tudom értelmezni: az egykori náci tisztekkel kötött kereskedelmi szerződések, amelyek a kommunista párt vezetőinek utasítására születtek meg, valójában egy német–orosz együttműködést akartak elfedni. Magyarország volt a szovjet birodalom strómanja ebben a kapcsolatban. Vagyis még a hidegháborús szembenállás idején is igyekezett a két ország támaszkodni egymásra, még a fékevesztett sztálinizmus sem hagyta figyelmen kívül ezt a kézenfekvő realitást. Az Északi Áramlat megépítése ennek a törekvésnek a bizonyítéka… De túlzottan nyílt, és eddig sem volt kétséges, hogy komoly érdekeket sért. A jelenlegi helyzet szerintem a hidegháborúnál is bonyolultabb: az egykori fő riválisok – Franciaország és Anglia – egy gazdasági közösséget alkotnak Németországgal, még akkor is, ha az angolok nemrég kiléptek az EU-ból. A történelmi beidegződéseket, sérelmeket azonban nem lehet egyik napról a másikra kiiktatni, és Amerika remekül használja az oszd meg és uralkodj taktikáját, nemcsak a vezető államokkal szemben, de még a térségünkben is.

– A németek és szovjetek közötti kereskedelmet hazánkban egy ön által „külkereskedelmi lobbicsoportnak” nevezett társaság bonyolította le. Tagjai sokszor befolyásosabbak voltak az államvezetés legfelsőbb szintjein lévő hatalmasságoknál is. Új könyvéből kiderül, hogy még a gyilkosságtól sem riadtak vissza, ha üzleti érdekeiket veszélyben érezték. A kommunista Magyarország „bűnözőállam” volt?

– A kommunizmus jogfosztással, jogtiprással, emberiesség elleni bűncselekményekkel járt és jár együtt az egész világon, így minden kommunista ország tulajdonképpen „bűnözőállam”. A könyvemben leírt szisztéma nem más, mint a moralitás hiányának egyik következménye. Jött egy újabb nemzedék, akik – Márait idézve – már nem az ideológiát, hanem a zsákmányt védték. Ezeket az embereket nem vakította el a marxista szemlélet, nem érdekelte őket a „lenini út”, nem hittek hagymázas eszmékben, viszont felmérték, hogy miképpen lehet saját hasznukra fordítani a rendszer erősségeit és hogyan használhatják ki a gyenge pontjait. A kereskedelem állami monopólium volt, teljes ellenőrzés alatt álltak a piacok, de ez nem kötötte meg a kezüket, hanem privilégiumot adott nekik. Konkurencia nélkül építhették ki korrupciós lekötelezettségeken alapuló kapcsolatrendszerüket, és ha ezt valaki akadályozni próbálta, annak nem kegyelmeztek. Már a hetvenes években nyugati nagyvállalatok adták számukra az igazodási pontot, nem Moszkva. Hazai viszonylatban hatalmas vagyont halmoztak fel, de az igazi profit mégsem náluk landolt, hanem nemzetközi nagyvállalatoknál, pénzintézeteknél. A rendszerváltás felé közeledve ezek a kapcsolatrendszerek egyre fontosabbak lettek, és befolyásolták a politikai mozgásteret is. Egyértelmű volt a cél: úgy bontani le a párt­állami hierarchiát, hogy a pénzügyi hálózatok ne sérüljenek. Sikerült.

– Történészként hogyan látja hazánk helyzetét a mostani viharos időszakban?

– Magyarország gazdasága sebezhető – részben az előbb említett hálózatok miatt is –, függünk az uniótól és elsősorban Németországtól. Történelmi tapasztalatunk, hogy földrajzi szempontból stratégiailag fontos hely a Kárpát-medence, ezért soha nem maradhattunk ki a konfliktusokból, ráadásul Kárpátalja miatt közvetlenül is érinti hazánkat a háború. Magyarország ahhoz jelentéktelen, hogy érdemben befolyásolja a nagypolitikát, ugyanakkor olyan helyen vagyunk, ahol elszenvedünk minden következményt. Úgy látom, hogy egyetlen esélyünk egy közép-európai összefogás lehet, aminek szintén jelentős történelmi előképei vannak, de azt is tudjuk, hogy a mindenkori birodalmak folyton kijátsszák egymás ellen az itt élő népeket. Ez az összefogás ugyanolyan veszélyes a nagyhatalmak szemszögéből, mint a német–orosz együttműködés! A könyveimben leírt hálózatok azt bizonyítják, hogy hazánk a kétpólusú világban egyfajta közvetítő szerepet töltött be. Ennek következtében kirabolták ugyan az országot, de mi lenne akkor, ha ezt a módszert a saját javunkra fordítanánk? A jövő kérdése az, hogy fel lehetne-e építeni egy ilyen hálózatot, de a nemzeti érdekek javára.