Ősök hajlékában

Nagyapja, Károlyi József főispán az egyik legharcosabb legitimista politikus volt, így adja magát a kérdés, járt-e itt IV. Károly király? – tudakoljuk Károlyi György gróf volt párizsi nagykövettől, aki a fehérvárcsurgói kastély bejáratánál fogad minket. Nem lepődik meg, mosolyogva feleli, hogy „majdnem!”. Amikor a királyt Tatáról Tihanyba szállították fogságba, a csurgói állomáson a gróf nagyapja és nagyanyja megállították a vonatot, beszálltak, és meleg ruhát, eledelt vittek a királyi családnak. Nagyapja akkor határozta el, hogy a szolgálatába áll, majd Madeirára is elutazott, ahol egyetlen magyarként szemtanúja volt a felség haláltusájának. Ő volt a kastély utolsó tényleges tulajdonosa, ezért nevezték el róla az alapítványukat, amelynek végül Habsburg Ottó lett a tiszteletbeli elnöke – és ő is megfordult a kastélyban.

„Királypárti”

Amikor először idejöttek, érzett egyfajta jóvátételt, meséli a gróf.

– Itt vagyok, azon a helyen ahol édesapám született, ahol a nagyszüleim éltek, mondtam magamban. Ám most már az előttünk álló hatalmas feladatokra, a jelenre és a jövőre igyekszem figyelni, hogy a kastély az ország javára váljon.

Az épület korábban az ország szégyenére vált, hisz volt már benne minden: német, majd orosz hadikórház, a kommunizmusban gyermekotthont működtettek benne, majd olyannyira beázott, hogy jó szoci módon bezárták, és sorsára hagyták. Amikor a gróf először járt itt, ’84-ben, az épületet ellepte a könnyező házigomba, ablakait beverték, teteje beomlott. Mindez csak elszántabbá tette, és a rendszerváltás után nekilátott a lehetetlen küldetésnek, a kastély felújításának.

– Fontos leszögezni, hogy mi nem vagyunk tulajdonosok. A műemlékegyüttes a magyar államé, ráadásul ez tartós állami tulajdonban tartandó műemlék. Vagyonkezelők vagyunk, a Károlyi József Alapítvány 99 éves szerződést kötött az állammal, a vagyonkezelési jog ellenértékének feltételével, mégpedig azzal, hogy a felújítást záros határidőben elvégezzük, és egy kulturális találkozóközpontot hozunk létre benne, szállodai, éttermi részleggel. Bérleti díjat nem fizetünk, mert a feltételeket teljesítettük – mondja a gróf, majd körbevezet a kastélyban. Károlyi György a bal oldalszárnyban lakik a feleségével, a földszinten működik az étterem, valamint a szállodai szobák egy része, és szerencsére évente általában 30 ezer látogatójuk van. Károlyi György célja már a 90-es években az volt, hogy egy európai kulturális találkozópont jöjjön itt létre.

– Amikor befejeződött párizsi küldetésem, többen megkérdezték, hogy mit fogok csinálni. Azt válaszoltam: ugyanazt, amit eddig, Magyarország jó hírnevét ápoljuk és népszerűsítjük. Évente európai előadókat hívunk meg, konferenciákat szervezünk, jövőre azon vitatkozunk, hogyan lehet a gyermekekből jó polgárt csinálni.

Felmegyünk az emeleti, múzeumként működő termekbe, s a gróf már a lépcsőn elmondja, hogy az eredeti berendezésből szinte semmi sem maradt meg, minden bútort, festményt pályázati pénzből vettek, vagy letétbe kaptak múzeumoktól. Ám akadnak családi relikviák is, amelyeket egykor mindennapi tárgyként használtak, például a vitrinben őrzött, monogramos tejkiöntő kancsó, cigarettatárca, sótartó vagy papírvágó kés – ezeket Károlyi gróf is használta gyermekkorában, Párizsban. 1946-ban született, és egy év múlva már el is hagyták az országot, amikor éppen Károlyi Mihály volt a párizsi nagykövetünk.

– Neki köszönhetjük, hogy kulturált körülmények között mehettünk el, ő szerezte meg a vízumunkat. Trianon után hazaárulásért elítélték, és el akarták kobozni vagyonát, ekkor nagyapám perbe szállt, hisz Mihály birtoka hitbizomány, tehát az egész családot illette. Megnyerte a pert, és a kártérítésért kapott pénzt úgy fektette be, hogy a haszon a Mihályé legyen, ha netalán hazatér, akkor vissza kell szolgáltatni neki. Emiatt a mi águnk tartotta vele a kapcsolatot, s mikor hazajött, édesapám elszámolt vele, valamint megkérte, hogy legyen a keresztapám. Egy közös fényképünk van, de semmi másra nem emlékszem vele kapcsolatban – mondja Károlyi gróf. Ahogy végigjárjuk a patinás termeket, megkérdezzük tőle, bánja-e, hogy nem tulajdonos.

– Egyáltalán nem, hisz nem vagyok milliárdos, nem tudnék egy ilyen épületegyüttest fenntartani. Jó, hogy az államé, mert így kötelessége megóvni, ráadásul ez sokat segít a pályázatok megszerzésében. Mi adjuk a tartalmat, és az elején a saját pénzünket is belefektettük, majd a kastélyprogram része lett. 1844-ben kezdték el építeni, 101 év után elvették. Mi 99 évre vagyunk itt; hogy azután mi lesz, azt majd az unokáink döntik el. Itt most élet van, ez nem múzeum, amit reggel megnyitnak, este bezárnak, és ezt sokan méltányolják. Ez a legnagyobb megelégedés számomra.

„Reformkastély”

Az egy mérges kígyó, mondja Károlyi László gróf.

– A kávéültetvényen csíptem el – teszi hozzá; egy régi fényképet nézek a fóti Károlyi-kastély emeleti szalonjában, ahol fogad minket. Igazi háziúr, a falon értékes festmények, körös-körül relikviák sorakoznak: díszmagyaros férfiak, történelmi személyiségek, ám itt „csak” családtagok. László gróf 1931-ben született, itt töltötte a gyermekkorát, majd Nyugat-Európába menekült, onnan huszonévesen Dél-Amerikába utazott, hogy világot lásson. Peruban évekig „dzsungelezett”, kávét termelt és adott el, később lovassportot is űzött, ám amikor a szocializmusban egyszer hazafújta a szél, a kastélyába nem jutott be, hisz akkor már a Gyermekváros működött benne. A kapu zárva maradt.

– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd újra itt ülök, és mégis itt vagyunk, mert soha nem adtuk fel – mondta a gróf. Mivel Magyarországon nem volt restitúció, a grófék kénytelenek voltak saját kastélyuknak egy részét bérelni az államtól, és saját pénzükből kezdték el rendbe tenni a lakrészüket meg a leendő múzeum szobáit, fokról fokra (a fóti, füzérradványi kastélyért, budapesti palotájukért alig pár millió forint „jóvátételt” kaptak). Ők itt „szolgálatban vannak”, hisz fogadják és végigkalauzolják a termeken a turistákat, látnivaló pedig bőven van, például az a kereszt és korpusz, amely előtt aláírták a szatmári békét 1711-ben. Az épület az államé, ám az emeleten vannak kiadó, ízlésesen berendezett vendégszobáik, amelyeket ők kezelnek. Az alattuk működő étteremhez nincs közük, azt egy cég a Gyermekvárostól bérli. Ittlétük első húsz évében bérleti díjat fizettek, ám öt éve már nem „sárgacsekkeznek”, hisz elvégre nyitva tartják a nagyközönségnek a lakosztályukat is, és mindenkit szeretettel fogadnak (no, valljuk meg, mikor nézhetünk be ennyire egy arisztokrata család kulisszatitkai mögé?), de a rezsit ők állják, és bizony tartanak a téltől.

– Azért harcolunk, hogy a múzeumokba letétbe helyezett családi műkincseinket visszaszerezzük; nem adják készségesen, mert azt mondják, hogy akkor nem lenne mit kiállítaniuk. Például Benczúr Gyula festett nagyanyámról, Apponyi Franciskáról egy portrét, annak is itt volna a helye a kastélyban – meséli a gróf, hisz a saját családi tulajdonáról van szó. Ám, mint mondja, a Károlyiakat sosem a nyereségvágy, hanem a szolgálat vezérelte, s erről elmeséli egy gyermekkori emlékét: amikor nagyapja, Windisch-Graetz herceg a front közeledtével az apjának elmondta, hogy van egy vonat, amellyel a kincseiket kivihetik az országból, apja elsápadt, és kijelentette, hogy arról szó sem lehet.

– Az volt a kívánsága, hogy a kincsek Magyarországon maradjanak, mert a magyarokéi. Amikor gyerekként a birtokainkon jártunk, azt hittem, hogy a fél ország az enyém, és megkérdeztem, ez mind az enyém lesz egyszer? Apám szigorúan rám nézett, és magázva azt mondta, hogy „először meg kell tanulnia áldozni, utáni szolgálni, egyetemre kell járnia, azután átveheti a birtokokat, de csak adminisztrálhatja őket!”.

Míg beszélgetünk, kint az angolparkot ellepik a gyermekcsoportok, közétkeztetésre viszik az iskolásokat a kastélyban működő étterembe. A gróf elmondja, hogy bizony jobb lett volna, ha övék a kastély, mert tudtak volna pályázni a felújítására.

– Milliárdokat kellene belefektetni, és kissé mérges vagyok, hogy ennyire elhanyagolják Fótot, sajnos a kastélyt nem válogatták bele a kastélyprogramba – mondja dálnoki Kenyeres Elisabeth, a gróf felesége. Az erdélyi nemesi családból származó hölgy élettörténete is megér egy misét, és úgy tudjuk, hogy vele is készül egy ugyanolyan interjúkötet, mint nemrég a férjével. Általában ő kalauzolja végig a turistákat a termeken, és mindig más történeteket mesél, igazi élmény hallgatni kedves anekdotáit. Elmondja, hogy később kaptak állami segítséget, abból tették rendbe a lépcsőházat és a vendégszobákat, és mivel „nyitott házban” élnek, vigyázniuk kell, mert a turisták sokszor szeretnek szuveníreket magukkal vinni. Az épületre pedig bizonyára ráférne egy alapos restaurálás.

A Kastélyok kora összeállítás további cikkei ide kattintva olvashatók.