Reformnak álcázott többszintű politikai ámokfutás az egészségügyben

Ellenőrizhető, méltányos és igazságos ellátórendszer kialakítása a célja az egészségügyi reformnak. Ezt mondja legalábbis Molnár Lajos egészségügyi miniszter. Négyszintű egészségügyi ellátás, kiemelt kórházak, ágyszámleépítés, ápolási osztályok, kapacitásirányítás. Ilyen, és ezekhez hasonló új fogalmak jelentek meg, amelyek hallatán viszont a beteg egyre kétségbeesettebben teszi fel a kérdést: ha ellátásra szorul, lesz-e, aki meggyógyítja, idejében érkezik-e a segítség, lesz-e elég orvos, gyógyszer, és ha balesetet szenved, hova viszi vajon a mentő? Az egészségügyi reform fenyegető rémképei közepette az orvosi ellátás akadozásáról hallunk. Közben nincs lassan már olyan orvosszakma, amelyet ne csapott volna meg a reform szele. Az olykor viharrá növekvő feszültségek magukkal sodorhatják az egészségügyi ellátás sokat szidott, ám valahogy mégiscsak működő eddigi rendszerét.

Zsúfolt kórtermek, ütött-kopott csempe, a zuhanyzó a folyosó végén. A parányi éjjeli szekrényen a bögrétől a lázmérőig, a vacsora maradványától a szappanig ott sorakoznak a legfontosabb használati tárgyak: így azután szinte valamennyi kórházban valami furcsa, jellegzetes kórházszag terjeng, ami a betegek testéből, a gyógyszerek és vegyszerek szagából és a kórteremben megrekedt szellőzetlen levegő elegyéből áll öszsze, semmi mással össze nem téveszthető módon. Az egyik beteg köhög, a másik horkol, így azután ébren forgolódik ágyában az ember. Eljön a reggel, előbb, mint a nap első sugarai: hatalmas csörömpöléssel, lázmérővel köszönt be, amikor a beteg végre elaludna… Ki ne álmodott volna ettől színvonalasabb ellátásról, egy- vagy kétágyas, barátságos szobákról, zuhanyzóról, finom ebédről, amit sajnos a legtöbb magyar beteg csak hírből ismer? Az egészségügy valóban reformra szorul. A zsúfoltság ellenére ugyanis valóban túl sok a kórházi ágy, így azután a legtöbb intézmény vezetése abban érdekelt, hogy a meglévő kapacitást ki is használja: olyan betegséggel is befektetik a kórházba az embert, amelyet egyébként ambulánsan is kezelni lehetne. Az egészségbiztosító az elvégzett beavatkozások után fizet, ellenőrzésre azonban csak hébe-hóba futja, így gyakori, hogy a beavatkozást csak papíron végzik el, a valóságban pedig erről a beteg nem is tud. Statisztikák szerint minden ötödik kórházban fekvő beteget meg lehetne úgy is gyógyítani, hogy bemegy a rendelőintézetbe, vagy a kórházi szakrendelésre, a kezelést követően pedig hazamegy. Az is tény, hogy sok belgyógyászati osztályt az idős emberek gondozására használnak, holott ezeknek az embereknek valójában idősgondozóban lenne a helyük. Amikor azonban azt halljuk, hogy az aktív kórházi ágyak száma 17-20 ezerrel, az egészségügyben dolgozók száma pedig 15-20 ezerrel csökken, sokan attól tartanak, hogy a radikális reform vihara kidöntheti a magyar egészségügyi ellátás gerincét is.

Négy szinten Az orvosszakma képviselői a megszorításokat, összevonásokat, ágycsökkentéseket túlzónak, a leépítések tervezett mértékét drasztikusnak, magukat az intézkedéseket pedig átgondolatlannak, elhamarkodottnak és a végletekig leegyszerűsítettnek, más szóval, szakszerűtlennek ítélik meg. Molnár Lajos egészségügyi miniszter bejelentette, az új ellátórendszer négy szintre épül. Az első szint a háziorvosi ellátás. Ha köhögés, hasmenés vagy torokgyulladás kínoz minket, a háziorvoshoz fordulunk. Ha a háziorvos úgy ítéli, hogy a tünetek mögött egy súlyosabb betegség lappang, akkor beutalja a beteget a szakrendelésre. Ez a második szint, a járóbeteg-ellátás szintje. A tervezhető műtétek, sebészeti beavatkozások kórházi ellátása a harmadik szint, ha pedig súlyos balesetet szenvedünk, daganatot fedeznek fel a szervezetünkben, vagy olyan speciális műtétre szorulunk, amelynek kezelése fejlett diagnosztika ellátást, összetett műtéti beavatkozást igényel, akkor az ellátás legfelső, a negyedik szintjére kerülünk. Molnár Lajos azzal érvel, hogy a betegeknek az az érdekük, hogy a súlyosabb betegségeket ott gyógyítsák, ahol erre megfelelő szakmai tapasztalat és műszerezettség áll rendelkezésre. A kiemelt kórház, amelyekből a tervek szerint mindössze 27 működne az országban, valamint további négy a fővárosban, ilyen kiválóan felszerelt szakintézmény lenne. A területi kórházakban, az ellátás eggyel alacsonyabb szintjén végeznék a rutinműtétek nagy részét, amelyet a járóbeteg-szakellátás követ, a betegek húsz kilométeres körzetében. Az alapellátást pedig a háziorvos biztosítja. A földrajzi távolságok áthidalására mindenhol egyformán elérhetővé teszik a mentést és a légi mentést. De mi az új ebben a struktúrában? Hisz a fent felsorolt négy szint eddig is megvolt, méghozzá többé-kevésbé a fent részletezett felépítés szerint. Az elképzelés szerint az új egészségügyi rendszer a feladatok pontos körülhatárolásával és az ennek megfelelő területi hálózat kialakításával valósulna meg: húsz kilométerenként légvonalban járóbeteg-szakrendelések, 30 kilométerenként területi kórházak, 50-55 kilométerenként kiemelt kórházak működnének. Fontos része a programnak a mentőszolgálat fejlesztése is, a cél, hogy a mentő 15 percen belül mindenhova odaérjen… A reformtervezet bírálói azonban úgy látják, hogy az új kórházi struktúra egy mechanikus, körzővel és vonalzóval megrajzolt térkép, amivel az a legnagyobb baj, hogy nélkülözi a valóság minden elemét és nem ad választ számtalan kérdésre. Mert mi történik akkor, ha a rutinműtétnek induló beavatkozás során kiderül, hogy az eset a legfejlettebb diagnosztikai és műszerellátottság, valamint a különböző orvosszakmák összehangolt csapatmunkáját igényli? Átszállítják a beteget a kiemelt kórházba? Mert a területi kórház nem tudja ellátni. Vagy mi történik azzal az infarktusos beteggel, aki rosszul lesz a járóbeteg-szakrendelésen? Mennyi idő alatt ér oda a mentő, hogy beszállítsa a kiemelt kórházba? Hogyan jut el a hófúvásban egy kis faluból a húsz kilométerre fekvő járóbeteg-szakrendelésre az az idős beteg, aki eddig a saját településén is hozzájutott az ellátáshoz? Lesz-e vajon elegendő mentő, amikor a Mentőszolgálatnál leépítésekről és elbocsátásokról hallunk, a beígért fejlesztések helyett? Miközben a légi mentés fejlesztéséről beszél a szakminiszter, arról mélyen hallhat, hogy ma Magyarországon a mentőhelikopterek száma jelenleg egy darab…

Körző és vonalzó Sokan már a legfelső szint, a sürgősségi ellátás jövőjét is veszélyben látják. Nem szerepelnek ugyanis a nagyobb traumatológiai osztállyal rendelkező budapesti kórházak a kiemelt kórházak között, miközben a négy fővárosi kiemelt kórház között egy sincs olyan, amelyikben jelentősebb traumatológiai osztály működne. A budapesti kiemelt kórházak közé sorolt Semmelweis Egyetem, az Országos Kardiológiai Intézet, az Országos Onkológiai Intézet, valamint a BM-, MÁV-, a Honvéd Kórház és az Országos Gyógyintézeti Központ összevonásából létrejövő intézmény közül egyedül a Honvéd Kórházban működik egy 70 ágyas traumatológiai osztály! Hol működik majd a sürgősségi, és mekkora kapacitással? Aggodalmuknak adtak hangot a vérzékenységben szenvedő betegek is, akik szerint már a sürgősségi ellátás sem biztosítható Magyarországon. Betegségük gyógyíthatatlan, de gyógyszeres kezeléssel életminőségük javítható. Ám évről évre kevesebb a gyógyszer. – Jelenleg annyira kevés, hogy a sürgősségi ellátási szint sem biztosítható – állítja Csuja László, a Hemofíliások Baráti Körének alelnöke, aki szerint augusztustól kezdve egyre kevesebb oltóanyag áll a betegek rendelkezésére, októberben pedig már a szükséges 6 millió egység helyett csak két és fél milliót osztott szét az OEP. És mi lesz a gerincsérültekkel, az idegsebészeti beavatkozásra szoruló betegekkel? Magyarország legnagyobb idegsebészeti kórháza, az Amerikai úti idegsebészet átalakítás előtt áll. Nyár óta az intézményben végzett gyógyító munkáért havonta mintegy 40-50 millió forinttal kevesebbet fizet az egészségbiztosító. Az intézmény egyre növekvő anyagi gondokkal küzd, miközben cáfolatlan hírek keltek életre az intézmény bezárásáról. De semmivel sem jobb a helyzet az onkológia terén. Dr. Cseh József, a Magyar Onkológusok Társaságának elnöke hosszas várólistákról számol be. – A vérző, akut onkológiai betegeknek sehol sem kell várakozniuk, mert sürgősségivel ellátják őket. A krónikus tumoros betegek esetében azonban gyakori a két hónapos várakozási idő, ami már csak a betegségtudat pszichés következményei okán sem elfogadható. A közép-dunántúli régióban ötszázezerre (!) tehető azoknak a tumoros betegeknek a száma, akik akár két hónapot is kénytelenek várni, hogy a lakóhelyüktől jóval távolabb, a regionális sugárterápiás központban megkaphassák a megfelelő kezeléseket. És mi lesz a rákdiagnosztika sorsa? Az összeomlás szélére került a Szent János kórház patológiai osztálya. A múlt héten kilenc patológus közül nyolcan távoztak. Így azután a hatékony daganatellenes kezeléshez szükséges szövettani vizsgálatok jelentős része egyelőre finanszírozás hiányában elmarad. A sorozatos felmondások után a szükséges tizenegy helyett csak két asszisztens marad azon az osztályon, ahol 10-12 ezer szövetmintát dolgoznak fel évente. Nem mellékes, hogy éves szinten 60 ezerre tehető az újonnan felfedezett rákbetegek száma. Bodó Miklós, a kórház patológiai osztályának távozó osztályvezető főorvosa szerint a sorozatos felmondásokra azért került sor, mert óriási gondok vannak a fizetésekkel, a kialakult lehetetlen helyzetben pedig maga is úgy döntött, nem vállalja tovább a felelősséget az osztály munkájáért. Ha nincs szövettan, nincs rákdiagnosztika sem, csak szép szavak a korai felismerés fontosságáról… Eközben elkeserítő a rákstatisztika Magyarországon. Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint a világon Magyarországon növekedett a legnagyobb mértékben a daganatos megbetegedések miatti halálozás aránya: míg az 1920-as években 5400-an haltak meg daganatos megbetegedésekben hazánkban, addig ez a szám 1941-ben már több mint tízezer, 2004-ben pedig már 33 ezren estek a rettegett betegség áldozatául… Mitől várunk javulást?

Szűk keresztmetszet Az ellátás csúcsára tehát csak az kerül, akinek az állapota ezt indokolja, a kevésbé súlyos esetekkel a járóbeteg-ellátást kell igénybe venni. Ahol viszont a várakozási idő soha nem látott mértékben megnőtt: már idén ősszel is több hónapos várakozáshoz vezettek a pénzügyi korlátozások a Budai Gyermekkórház szakrendelésein. Az intézmény az októberi állami finanszírozásból már a dolgozók bérét sem tudta fedezni… Úgy tűnik, a helyzet itt még drámaibb. A kórházi ágyak számának drasztikus csökkentése tehát a várakozási idő megsokszorozódásához vezet a szakrendeléseken, az ágyszámcsökkentés révén torlódás alakul ki az alacsonyabb szinteken. Amit egy júliusi rendelet tovább fokoz. Júliusban ugyanis mennyiségi korlátot vezettek be a szakrendeléseken. Hiába a hivatástudat, az orvosok nem láthatnak el mindenkit: ha túllépik a volumenkorlátot, azzal csak intézményük veszteségeit növelik, ugyanis az egészségbiztosító csak egyelőre meghatározott kezelésszámot finanszíroz. A hosszas várólisták miatt a gyulladásos, szív- és érrendszeri vagy primer daganatos esetek súlyosbodhatnak… Marad tehát a háziorvos. Akinek viszont a megnövekvő adminisztrációs terhek miatt feleannyi ideje marad csak a gyógyításra. Egy átlagos vizsgálat ugyanis öt-tíz percet vesz igénybe, a hozzá kapcsolódó adminisztráció pedig ugyanennyit. A háziorvosnak betegforgalmi statisztikát, különböző jelentéseket kell készítenie, februártól pedig a vizitdíjat is bizonylatolnia kell. A háziorvosok többsége nem engedheti meg magának, hogy növelje a rendelőben az adminisztratív dolgozók létszámát, így azután a munka jelentős részét maga végzi. A gyógyítómunka terhére. A beteg pedig leszokik arról, hogy orvoshoz járjon. Helyette vesz majd néhány, tüneti kezelésre szolgáló patikaszert, amelyhez a bevásárlóközpontban is hozzájuthat. Azután nyílnak majd magánkórházak, és magánklinikák, és lesznek olyanok is, akik majd meg tudják fizetni a szolgáltatásait. Ők nem fognak hónapokig várni egy laboreredményre. De mi lesz a többiekkel? Ellátatlanul, kezeletlenül, betegen bolyonganak majd a „szintek” között. Órákig várnak a rendelőben, hogy azután megtudják, nem is oda tartoznak. Hetekig várnak a vizsgálatra, hónapokig a kezelésre. Állapotuk egyre romlik. Rajtuk már csak dr. Jóisten segít. Hernádi Zsuzsa