Ostrom után, ostrom előtt

Kezdjük a tényekkel. A 2018-as ország­gyűlési választásokon a Fidesz–KDNP országos listája a hazai szavazóktól 2 607 990 szavazatot kapott, ami 47,36 százalékot ért. (Ehhez adódott hozzá a külhoni magyarok kb. 225 000 levélszavazata, amelynek 96,24 százalékát kapta a kormánypárt, így jött ki a 49,27 százalékos végeredmény.) Az ellenzék országos listái összesen 2 488 097 szavazatot szereztek, ami együttesen 43,41 százalékot ért volna, ha összeadódik. Fontos tény, hogy ha 2018-ban is csak egy jelöltet állít az ellenzék, a Fidesz–KDNP képviselői Budapesten egy egyéni körzetben sem nyertek volna, mivel átlagosan csak 39-41 százalékot értek el a fideszes győztesek.

A 2019-es európai parlamenti választáson a Fidesz–KDNP országosan 52,56 százalékot szerzett, de Budapesten csupán 41,17-ot. A számok tehát azt mutatják, hogy 2018 óta máig nem történt érdemi változás, a Fidesz–KDNP a három választás tükrében országosan előbb 50 százalék körüli, majd efölötti támogatást élvez úgy, hogy Budapesten viszont átlag 40 százalékos kisebbségben van.

A Nézőpont Intézet átszámította a mostani önkormányzati választások eredményeit egy feltételezett országgyűlési választásra. A megyei pártlistás, a megyei jogú városok polgármestereire és a főpolgármester-jelöltekre leadott szavazatokat vették figyelembe. Értékelésük szerint „a Fidesz–KDNP jelöltjei egy országgyűlési választáson 78 egyéni választókerületben győztek volna. Egyes megyékben az összes választókerületben kormánypárti győzelem kalkulálható, így Bács-Kiskun megye mind a 6, Békés megye 4, Győr-Moson-Sopron megye 5, Hajdú-Bihar megye 6, Heves megye 3, Jász-Nagykun-Szolnok megye 4, Nógrád megye 2, Somogy megye 4, Tolna megye 3, Vas és Zala megyék 3-3 direkt mandátumát is a Fidesz–KDNP szerezte volna meg. Ugyanakkor a fővárosban az önkormányzati választási adatok átszámításával a kormánypártok egyetlen választókerületi győzelmet sem tudtak volna aratni. Az ellenzék összesen 28 mandátumhoz jutott volna a 106 választókerületből, azaz tizenhárommal több győzelemnek örülhettek volna, mint 2018 áprilisában…” Nem nagy diadal.

Az intézet úgy látja, hogy mivel az önkormányzati választásokon nem vehetett részt az a közel 220 ezer külhoni magyar, akiknek 96 százaléka a Fidesz–KDNP-t támogatja, ezért a kormánypárt velük akár a kétharmados többséget is megszerezhette volna. És bár csak sejtjük, hogyan szavazott az itt élő több mint százezer uniós polgár, egy biztos, ők 2022-ben nem voksolhatnak.

Mi történt tehát? A Fidesz–KDNP az önkormányzati választásokon stratégiai területeken látványos vereséget szenvedett, de úgy, hogy más stratégiai területeken viszont látványosan győzött. A fővárosban és számos megyei jogú nagyvárosban az ellenzék a papírforma szerinti eredményt hozta, mert választóik szavazatai veszteség nélkül összeadódtak. A megyei közgyűlésekben azonban tarolt a kormányoldal, és sikerült megtartani pár budapesti kerületet és megyei jogú nagyvárost is, nem szólva a kisebb településekről. Országosan ezúttal is 50 százalék fölötti jobboldali győzelem született. Összefoglalva: vesztettünk, de győztünk. Győztünk, de vesztettünk.

Mi változott?

A demokratikus berendezkedésű országokban ritka az ötvenszázalékosnál nagyobb arányú győzelem. Magyarországon azonban új helyzet állt elő, amikor a jobboldal, elfoglalván a nemzeti centrumot, 50 százalékosnál is nagyobb támogatottságot ért el. Erre válaszul az ellenzék is létrehozta a maga szövetségét, nem politikai és világnézeti értékek mentén szerveződve meg, hanem ezeket félretéve akciófrontot alapított egy céllal, hogy az Orbán-kormányt megbuktassa. Az akciófront bázisát az a három állítás adta, hogy szerintük Magyarországon diktatúra van, a kormány korrupt, és Orbán Viktor ellopja az adófizetők pénzét, ezért minél előbb le kell váltani. Váratlanul érte a politikai jobboldalt, hogy az ellenzék ezt a saját táborával el is tudta fogadtatni.

Kiderült, hogy az egy nagy ellenséggel szembeni küzdelem idejére – amíg a harc el nem éri a célját – az ellenzék szavazói képesek félretenni ellenérzéseiket. Belvárosi zsidó értelmiségi, új hullámos kisnyilas, liberális világpolgár, külvárosi proli, elszánt kommunista és füvező széplélek gond nélkül képes összefogni. Bár előszeretettel nevezik magukat szivárványkoalíciónak, politikai artikulációjuk, megnyilvánulásaik alapján a győri jobbikosok által adományozott „moslékkoalíció” találóbb megnevezés.

Amíg a politikai jobboldal továbbra is rendületlenül hisz a szeretet és az összefogás erejében, az ellenzéket alapvetően az irigység és a gyűlölet hajtja. Ezt az ellenzéki vezetők látványosan demonstrálták is a választások utáni első parlamenti vitában. Nem kétséges, hogy az önkormányzati választásokon aratott látványos siker hajtani fogja az akciófrontot a 2022-es országgyűlési választásokig, vagyis bizonyosak lehetünk abban, hogy 2022-ben ismét egy akciófront sorakozik fel a jobboldallal szemben, ugyanazzal a céllal: megdönteni Orbán Viktort.

Ostrom alatt

Semmi sem változott, és minden megváltozott. E sorok írója is hajlamos volt a választási sokk hatására azt gondolni, hogy a centrális erőtér megszűnt, és mostantól angolszász mintára kétpólusú lesz a magyar közélet, azonban lehiggadva és a sokkból felocsúdva azt kell látnunk, hogy nem változott semmi. A nemzeti centrum éppen olyan erős, mint eddig volt, csupán annyi történt, hogy a várfalakon kívül ődöngő szabadcsapatok összeálltak egy nagy, mindent eldöntő ostromra. Ha sikerül bevenniük a várat, az Magyarországra nézve végzetes következményekkel járhat, ha azonban a nemzeti centrum visszaveri az ostromot, vagyis az akciófront célja meghiúsul, akkor szétesik, mert nem lesz, ami összetartsa.

A jobboldalt ugyanis egy erős éthosz tartja egyben. Nem csupán az egymás és a haza iránti szeretet, de annak tudata is, hogy a nemzeti létezés folyamatosságának kulcsa a kezében van. Isten, haza, család. Olyan szent alapelvek, amelyekben minden a nemzeti centrumba tartozó ember feltétel nélkül hisz, kiegészítve a többség túlélésének örök parancsával. A baloldalnak nincs ilyen éthosza, sőt semmiféle éthosza nincs. Nem is törekednek erre. Számukra egyelőre elegendő a tagadás. Nem foglalkoznak azzal, hogy mit akarnak, mert úgy vélik, a győzelemhez elég, ha azt tudják, mit nem akarnak. És vitathatatlan, hogy ezt nagy meggyőző erővel képviselték ezen a választáson.

A centrális erőtér ostrom alá került, de ebből nem következik az, hogy bármit is föl kéne adnia eddigi elveiből. Viszont föl kell készülnie az ostromra, mert a barbár moslékkoalíció megismerte saját erejét, és még erősebb akar lenni, hogy sikeres legyen a végső ostrom. A várvédőknek ezért néhány dolgot meg kell tanulniuk.

Béke és háború

Az első lecke az, hogy nem szabad hibázni. Ma már közhelynek is unalmas mondogatni, hogy más a kampány és más az adott régió vezetése. Hiába sikeres egy országvezetés, hiába jók a paraméterek, az ellenzéki szavazókat ez nem érdekli, mert egyrészt ők még többet akarnak, másrészt úgy vélik, ez nekik jár, ráadásul ők jobban csinálnák. Csupán egy dolog számít: az ígéret és az ígéret mögötti garancia. Az ő szavaikkal a zsákmány.

A modern demokráciákban normális esetben két választás között béke van, a kampány viszont háború. Méghozzá totális háború, amit a hihetetlenül erős és mindent behálózó média virtuális tereiben vívnak meg. A háborút pedig az nyeri, akinek a legjobb stratégái, a legképzettebb katonái és a legélesebb szemű felderítői vannak. Az nyeri, aki képes feltárni és tömören megfogalmazni a többség akaratát, majd ezt érvényre tudja juttatni, a választást ugyanis nem a kínálat, hanem a kereslet határozza meg.

Ezúttal a főpolgármester választása kitüntetett terep lett. A tisztség az előcsatározások során szimbolikus jelentőségűvé vált: aki itt nyer, az nyeri a választásokat. Az ellenzék ajánlata így szólt: „Megbuktatjuk a kormányt, és lesz pénz, lesz minden!” A kormányoldal ajánlata pedig így: „Karácsony Gergely alkalmatlan.” A marketingben azonban van egy alapszabály: „Mindegy, hogy mit mondanak, csak beszéljenek róla.” A kormányoldali „karácsonyozás” Karácsony Gergely ismertségét magasba röpítette, ráadásul a túlzásba vitt sulykolás idővel hatástalanná vált, ugyanakkor nem oltotta ki a kormánybuktatási ajánlatot. Ezt a kampány kezdetén még biztosan vezető Tarlós István kezelhette volna egy jól felépített ígérettel: „Miért lesz nektek nagyon jó, ha továbbra is én maradok a főpolgármester?” De Tarlós István kampánya elmaradt, így mindkét oldalon gyakorlatilag Karácsony Gergelyről beszéltek, aki meg is nyerte a versenyt.

Egy másik hiba pedig az volt, hogy a jobboldal elfelejtette, a már ismert korábbi választási adatok alapján az ellenzéki összefogás Budapesten szinte mindent visz, ha a választók is összeállnak, valószínűleg a főpolgármesteri tisztséget is. Hiba volt belemenni abba, hogy Budapest legyen a kiemelt csatamező, és még nagyobb hiba, hogy ezt szociológiai kutatások előre nem derítették fel.

Szeretet és erő

Megmarad-e a centrális erőtér? Igen, az erőtér megmarad, és az akciófront sem lesz képes ezen változtatni. Sok feladat vár a nemzeti centrumra. Meg kell tanulnia a szakszerű politikai elemzés és marketing tudományát. Egészen bizonyos, hogy új szövetségi politikát is ki kell alakítania. Ehhez pedig a lehető legegyszerűbb és legőszintébb szavakkal kell az érintett rétegekhez fordulnia.

Nem igaz, hogy a fiatal generációk kormányellenesek volnának, bár az talán igen, hogy számos egyetemen beásta magát a lejáratódott liberális értelmiség, amelynek erős lehet a befolyása, és az is igaz, hogy a huszonéves fiatalok többsége életkorából fakadóan lázadó. De nem buta, és lehet vele értelmesen beszélni.

Csak egy példa. Elterjedt jobboldali körökben, hogy Niedermüller Péter kocsmában söröztette a nálunk tanuló külföldi diákokat, és győzködte őket arról, milyen rettenetes diktatúra van Magyarországon, lásd CEU. Nem az a kérdés, hogy igaz-e ez az állítás, hanem hogy miért nem akadt pár nyelveket beszélő fiatal jobboldali politikus, aki ugyanezt megteszi, és azt mondja az itt élő külföldi diákoknak: „Fiúk és lányok, nézzetek már körül! Látjátok ezt a gyönyörű Budapestet, ahol nyüzsögnek a turisták, és senkinek semmitől nem kell félnie, még éjszaka sem? Ezt mi építettük föl, és nektek is csináltuk. Segítsetek ezt a szép várost megvédeni! Gyertek, szavazzatok ti is…” Valahogy így.

Beszélni kell a külhoni magyarokkal is. Ők már megmutatták 2018-ban, hogy helyén van a szívük. Most azonban meg kell értetni velük, hogy a ma már egymilliónál is több külhoni állampolgár szavazatai sorsdöntőek. Hát akkor csülökre! Ne 216 ezren szavazzanak, hanem legalább 500 ezren vagy még többen, mert ha ez az itthoni veszett farkasfalka lerombolja a mi közös otthonunkat, az az ő sorsukat is veszélyezteti.

Végül, de nem utolsósorban beszélni kell a hűségesekkel. Nem kell sokat mondani, csak annyit, hogy amíg összetart bennünket a szeretet és a hit egy szebb és boldogabb Magyarországban, addig legyőzhetetlenek vagyunk. Mert ahogy a miniszterelnök mondta október 23-án a Zeneakadémián, „…a hitványság mindig összeadódik, a kérdés csak az, hogy a hazafiak hajlandóak-e összeadódni…”

Ha így van, akkor semmi baj. Mi már bebizonyítottuk nem egyszer, hogy nem csupán hajlandóak vagyunk összeadódni, de szinte ebben vagyunk világbajnokok.