Hirdetés

Identitásunk meghatározó része keleti származásunk, hagyományaink, életszemléletünk, küldetésünk – köszöntötte Kásler Miklós a Magyarságkutató Intézet Világhódító hunok Európában és Ázsiában című tudományos konferenciáját (amelynek népes hallgatóságában az őszi szünet ellenére örömteli módon sok általános és középiskolás, valamint egyetemista fiatal foglalt helyet). Az Emberi Erőforrások Minisztériumának tárcavezetője videóüzenetében arra emlékeztetett, hogy krónikáink a hunok bejöveteléhez kötik a Kárpát-medencei magyar jelenlétet, Árpád honfoglalását pedig visszatérésnek nevezik. E felfogást ma már korszerű hazai és nemzetközi tudományos eredmények bizonyítják.

Erdene Bátar, az Ulánbátori Egyetem Régészeti Tanszékének kutatója arról számolt be, hogy a hun előkelők sírjaiból gazdag leletanyag kerül elő, többek között napkultuszra utaló tárgyak, mitikus állatábrázolások, arany- és ezüstdíszek, méltóságjelvények, edények, lószerszámok, más használati eszközök. Az egyik leggyakrabban felbukkanó tárgy a jellegzetes hun üst, ami európai, így magyarországi hun sírokból is előkerült. A díszítő motívumok igen hasonlóak a magyar mintakincshez.

Gelegdordzs Eregzen, a Mongol Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársa a legújabb mongóliai eredményekről szólva azt mondta, az Ulánbátor melletti beleki sír feltárása a Magyarságkutató Intézettel együttműködésben zajlik a legkorszerűbb módszerekkel. Az ázsiai hun nemesi sírok nagyok és bonyolult szerkezetűek, a legtöbbet Mongólia és az oroszországi Burjátföld területén találták. A leggyakrabban visszatérő kultikus motívum a nap és a hold – ami a magyar műveltségnek, közelebbről a székely mintakincsnek is szerves része. A leletek azt is bizonyítják, hogy a hunok sajátos, rétegzett államiság keretei között éltek, birodalmuk összekötötte Ázsiát és Európát, és fejlett ipari központjaik voltak kerámiaműhelyekkel, vaskohókkal.

A Magyarságkutató Intézet Régészeti Kutatóközpontjának igazgatója a legújabb, immár az Uráltól keletre is zajló feltárásokból kirajzolódó kutatási eredmények alapján leszögezte, az ázsiai és az európai hunok vitathatatlanul egy népet alkottak, és mindannyian a szkíta kultúrkörhöz tartoztak, amit meghatározó méltóságjelző díszítések, temetkezési szokások és más néprajzi adatok is bizonyítanak.

Korábban írtuk

Makoldi Miklós kifejtette: a sztyeppei népek nem biliárdgolyóként lökdösték egymást a hatalmas eurázsiai térben, hanem magas fokú civilizációt alkottak. Az is bizonyos ma már, hogy a hunok jellemzően europid típusú emberek voltak, a Kárpát-medence lakossága pedig a különböző, többek között szkíta népek megjelenése ellenére alig cserélődött.

A külföldi kutatók tollából a nemzetközi szakirodalomban megjelent, több mint 70 hun genetikai minta elemzését közlő archeogenetikai publikációk is azt bizonyítják, hogy az ázsiai és az európai hunok egyazon népcsoport. A késő bronzkorra az europid típusú szkíta, úgynevezett andronovói kultúra keleti és déli irányban az egész sztyeppevidéken elterjedt, Mongólia kivételével, ahol egyedi északkelet-ázsiai genetikájú népesség élt, derült ki Török Tibornak, a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontja kutatójának elő­adásából.

A professzor elmondta, hogy a két, markánsan elkülönülő genetikai állományú népesség életformája nagyon hasonló volt, így keveredtek egymással, illetve egy, a bronzkortól folyamatosan a térségbe áramló iráni embertípussal. A késői hun korban ez a keveredés még intenzívebbé vált, és a mai Mongólia területén meghatározóvá vált a szkíta típus, de már megjelent a szarmata vonal is.

A vaskor közepétől, főleg a hun kor után az addig nyugatról kelet felé irányuló népvándorlás megfordult, és keletről nyugat felé kezdett áramlani a népesség. Az ázsiai hun birodalom testvérharcoktól sem mentes felbomlása után a nyugat felé áramló hun népesség, mint azt Szergej Botalov orosz régészprofesszor feltárta, kulturálisan és politikailag magába olvasztotta a szarmatákat. Sokatmondó tény továbbá, hogy a Kárpát-medencéből előkerült hun minták, például a maros­szentgyörgyi lelet genetikai profilja megegyezik távoli, többek között a Tien-san területéről származó hun minták genetikai profiljával.

Ez a profil egyértelműen kimutatható az Árpád-ház, más néven a Turul-dinasztia genetikájában – erről Neparáczki Endre számolt be. A Magyarságkutató Intézet Archeo­genetikai Kutatóközpontjának igazgatója egyértelművé tette, hogy a Turul-nemzetség és a honfoglalónak nevezett magyarság belső-ázsiai genetikai kapcsolatokat mutat. Az Árpádok férfiági genetikáját III. Béla király földi maradványaiból sikerült kinyerni, majd ebből fejtették vissza a szakemberek a nemzetség eredetét. E genetikai nyomon haladva pedig más, eddig azonosítatlanul nyugvó Árpád-házi királyok is azonosíthatók.

Az azonosított gén nyomán megállapítható, hogy az Árpád-ház etnogenezise mintegy 4500 évvel ezelőttre, a mai Afganisztán területén létezett Baktria területére vezethető vissza, külföldi archeogenetikusok pedig bebizonyították, hogy a dinasztia rokon az ázsiai hunokkal. De a honfoglaló köznépesség genetikai vonala is mintegy 30 százalékban Belső-Ázsia felé mutat, őseink eredete a rendelkezésre álló adatok alapján valószínűsíthetően az ázsiai hunoktól az ázsiai szkítákon, az európai hunokon, a baskírokon, a volgai tatárokon és az avarokon át ível az Árpád-korig.

Attila halála után birodalma két táborra oszlott, szétesett. Attila legkisebb fia, Csaba 15 ezer hunnal kelet felé indult. Egyes feljegyzések szerint a mai Erdélybe vonultak vissza, a Képes Krónika a székelyeket a hunok utódainak tartja – elevenítette fel a hagyományt Obrusánszky Borbála orientalista, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának adjunktusa. A hazánk ulánbátori nagyköveti tisztét is betöltő szakember a kései hun államról szólva elmondta, hogy az Al-Duna térségébe is szétszóródtak. Iordanes gót történetíró arról számol be, hogy Attila fiai nem törődtek bele a birodalom szétesésébe, hanem pannóniai hadjáratokkal próbálták helyreállítani azt, a Balaton környékén csatákat is vívtak a gótok ellen. Végül 455 körül egy bizonyos Nedao folyó mentén (melynek mai megfelelőjét nem sikerült megtalálni) végső vereséget szenvedtek a gepidáktól. Utóbbiak elfoglalták a hunoktól Dáciát – fontos, hogy ez viszont nem Erdélyben, hanem, mint megint csak Iordanestől tudjuk, 280 óta a Dunától délre volt található.

Annyi bizonyos, hogy egy nép nem tűnik el csak úgy, még idegen fennhatóság alatt sem, ahogy Attila 453-ban bekövetkezett halála után sem történt így, hiszen Közép-Ázsiában, a Kaukázusban, Kelet-Európában és a Dunántúlon gepida uralom alatt, de továbbra is éltek hunok, amit régészeti leletek sokasága bizonyít. Figyelemre méltó egyébként, hogy Meroving-források már ebben az időben hungarusokat is említenek ugyanezen a vidéken.

115 év múlva, 568-ban pedig az avarok vették birtokba a Kárpát-medencét, itt hozva létre birodalmuk központját. A hun és az avar jelenlét tehát térben és időben összeér. Ezt támasztotta alá Kovács Attila, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának munkatársa is, rámutatva arra, hogy a hasonló kultúrájú sztyeppei népeknél az egyes népcsoportokról való leszakadás, a másokba való betagozódás és a gyors alkalmazkodás, egyszersmind a nyugati krónikákban új néven való felbukkanás dinamikus folyamat volt a hunoktól egészen a kunokig.