2005 elején volt MIÉP-tagok álltak össze azzal a céllal, hogy a „nemzeti összefogás” zászlaja alá egy táborba tereljenek mindenkit. A Magyar Önvédelmi Mozgalom (MÖM) azonban halva született: gyakorlatilag kétszemélyes szervezet maradt (elnöke Kakuk Attila, tiszteletbeli elnöke Kovács Géza). Tulajdonképpen csak az önjáróvá vált korábbi HVIM-elnök Toroczkai Lászlóval és Budaházy Györggyel karöltve tudott megszólítani pár ezer embert, az általuk szervezett megmozdulások azonban gyakorta fulladtak erőszakba. Az őszödi beszédet követő spontán tüntetés Toroczkai feltűnése után torkollott tévéostromba, majd három napon át tartó zavargásokba, 2007. október 22-én a Szabadság téren, majd idén március 15-én a Blaha Lujza téren a MÖM-rendezvények szinte forgatókönyv szerint zajlottak: néhány ezer tüntető, lázító szónoklatok, végül pedig pár száz maszkos, előre felfegyverzett fiatal összecsapott a rendőrséggel. Budaházyék ezerfős menete tavaly az Operaházat, idén a Művészetek Palotáját vette célba, de a rendőrsorfal útjukat állta. Repültek a kövek, a Molotov-koktélok, másnap pedig a közlemények, amelyben mindenért a rendőrséget tették felelőssé.

Nézeteltérések

A Gyurcsány Ferenc politikai túlélését szolgáló Magyar Demokratikus Charta eredetileg idén szeptember 6-án tartotta volna alakuló demonstrációját, amire a MÖM ellentüntetést szervezett. Miután azonban Daróczi Dávid kormányszóvivő bejelentette, hogy szeptember 6-án csak alakuló ülést tart a szervezet, és majd 20-án tartják a gyűlést, a nemzeti radikálisok győzelemként értékelték Gyurcsány „megfutamodását”. Talán ez volt az utolsó, amiben egyetértettek, majd tanakodni kezdtek, mi legyen a már beharangozott rendezvényükkel.

A megtartása mellett az szólt, hogy szeptember 6-án rendezték Budapesten a Magyarország–Dánia vb-selejtező mérkőzést, így számítottak több ezer futballszurkoló és huligán jelenlétére, akikkel együtt ki lehet állni egy nagyobb létszámú tömeggel. Ezt bizonyítja Pöri kiáltványa, aki a Ferencvárosi Szurkolók Szövetségének nevében felszólított „minden szurkolói csoportot, ultrát, huligánt, legyen csapatának színe zöld, lila, piros, kék, sárga vagy fekete stb., álljon a Magyar Önvédelmi Mozgalom mellé 2008. szeptember 6-án, jöjjön ki a Hősök terére, mintegy előhangolásként az esti válogatott meccsre, és mutassuk meg elmebeteg Fletónak és bandájának, hogy mi vagyunk a nemzeti önvédelem! Ha már az MSZP meghátrált, váljék ez a nap a Nemzeti Összefogás napjává!”

Toroczkai László és Budaházy György inkább amellett érvelt, hogy halasszák el a demonstrációt, mert értelmét vesztette. Közös közleményükben így fogalmaztak: „[…] a kihívó berezelt, visszalépett és áttette a kihívás időpontját későbbre. A mi véleményünk szerint ebben az esetben kár összetrombitálni a „sereget”, és költséges gyűlést rendezni.”

Kifogásolták, hogy a szervezők a megkérdezésük nélkül továbbra is a résztvevők között tüntették fel nevüket, és úgy jellemezték a rendezvényt, hogy az „feltörekvő egyéniségek politikai ambícióinak a kiélése.”

Egyértelműen a rendezvény ellen foglalt állást Dósa István, a Magyar Gárda országos főkapitánya, aki érzékeny pontra tapintott. „[…] a szervezők olyan réteget szólítottak meg, amely kódolja a konfliktust. Szerintünk ennek így semmi értelme, hacsak az nem, hogy tálcán szállítjuk Draskovicsnak a peranyagot, egy 15 perces ütközetben feláldozva mindazt, amit a gárdisták önerejükből az elmúlt egy évben létrehoztak.”

Dósa megtiltotta a gárdistáknak az egyenruhás részvételt, akit Kovács Géza tiszteletbeli MÖM-elnök erre „megélhetési fideszesnek” nevezett, végül bejelentette, hogy a rendezvényt 6-án nem tartják meg.

A széthúzást tovább erősítette az ultrák virtuális központjában, a kuruc.infón szeptember 10-én megjelent írás, amelyből kiderül, Kovács Gézát Budai Attila fedőnéven 1987-ben, Esztergomban beszervezték a megyei rendőr-főkapitányság III/III-as osztályába. Ezt Kovács egy vele készült interjúban mesélte el 1990-ben, a helyi Dolgozók Lapja Magazinjában. Erről írt egy korábbi közleményében Meggyes Tamás, Esztergom fideszes polgármestere is. „Kovács Géza a rendszerváltáskor lelepleződött: a kommunista uralom besúgója volt. Azóta, hogy a megyei újságnak ezt beismerte, ritkán hallottunk róla. Ma már igazolást lobogtat arról, hogy nem esik az ügynöktörvény hatálya alá, ám ez legfeljebb jelentéktelenségét bizonyítja. Minden ürügyet, minden alkalmat megragad, az esztergomi MSZP-s vezetőkkel egyeztetve, hogy rátámadjon önkormányzatunkra, hogy személyesen engem támadjon.”

Csőbe húzva

„A sorainkba beférkőzött gazember árulók előbb fognak lógni, mint Gyurcsány” – ezt már a MÖM elnöke, Kakuk Attila üzente a vádakra a végül szeptember 20-ra, a Gyurcsány-féle Charta-gyűlés napjára időzített a HVIM–MÖM–Jobbik-demonstráción a Hősök terén. Az elsőként felszólaló Kakuk belső viszályról beszélt, de miután a szubkultúra belső berkeiben nem járatos tudósítók nem értették, miről van szó, a tudósításokból le is maradt a beszéde. Az elnök a szervezet honlapján így írt a rendezvény után „Kaftánosok, spiclik, titkosszolgálatok a kuruc.info mögött” címmel: „Információink szerint 2001-ben Novák Elődöt megkeresték a Nemzetbiztonsági Hivatal részéről, hogy ajánljon jó eszű, tehetséges fiatalokat a szolgálatnak, mert úgyis »nemzeti« kormány van hatalmon. Akkoriban kapott jelentős összegű állami támogatást Novák fantomszervezete, az Ifjú Magyarok Egyesülete cd-kiadásra.” Kakuk szerint Novák áll a kuruc.info mögött és „az MSZP a Fidesszel összefogva” támadást indított a MÖM ellen, mert „Kovács Géza olyat próbált tenni, amit eddig soha senki. Megpróbálta összehangolni a nemzeti radikálisokat és az utcai harcosokat, elsősorban a futballszurkolókat.”

Vona Gábor, a Jobbik elnöke is kitért beszédében a belső széthúzásra.

– Egy olyan pillanathoz érkeztünk el, amikor még belülről szétverhetőek vagyunk. Megpróbálják a Jobbikot, a Hatvannégy Vármegyét, a MÖM-öt, a Magyar Gárdát belülről szétverni és egymás ellen fordítani – mondta a Magyar Gárda Egyesület elnöke. Az egyenruhás gárdisták a Hősök terén Dósa tiltása ellenére mégis megjelentek. Néhány órával később kiderült, miért: Dósa már szeptember 14-én lemondott főkapitányi tisztségéről, de ezt a sajtóval csak a szombati események után közölte. Lemondását úgy indokolta, hogy ő egy pártok feletti Gárdára esküdött fel, ezzel szemben a Gárda szerinte a Jobbik „párthadserege” lett.

„Dósa István az eltelt egy évben a rá nehezedő felelősség súlya alatt megroppant” – fogalmazott Vona közleményében, amelyben szintén terítékre került az ügynökösködés: „Most, amikor a nemzeti oldal végre magára talált, folyamatos erősödésünk nyilvánvalóan irritálja a jelenlegi hatalmat, amely nem riad vissza a titkosszolgálati zavarkeltéstől és szalámizástól sem.” Mégsem a személyeskedő nyilatkozatok és az üzengetések robbantották fel a nemzeti radikálisok táborát, hanem a nyilvánvalóan értelmetlen erőszakba fulladt, csekély tömeget mozgató tüntetés.

A Szent Korona rádió internetes oldala két nappal a tüntetés után szavazást indított „Használt-e huszadika a nemzeti oldalnak?” kérdéssel. Pár nap alatt több mint ezren szavaztak. A többség véleménye szerint (45 százalék) nem, és csak 31 százalék szerint igen. Rögtön a szavazás állása alatt egy hozzászólás olvasható: „Hónapok óta beszélgetek a barátommal, aki igazi nemzeti, de fideszes. Kezdte megérteni mit mért teszünk. Nem győzködtem, csak felvilágosítottam. Mindez sikerrel kecsegtetett 20-ig. A kívülről látható, esztelennek tűnő erőszak (ami egy csapdába való besétálás volt) után a barátom megint fideszes lett és teljesen elítél minket. Erre volt jó 20-a.”

A kuruc.infón előbb Budaházy György, majd Toroczkai László magyarázta közleményben az események ilyetén fordulatát. Mindketten sikeresnek értékelték a demonstrációt. „A rendezvényünk pedig erőt és elszántságot sugárzott, senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy ha a néhány száz forintért felszállított, szerencsétlen, alultáplált cigányok, vagy a chartás nyugdíjas, fogatlan partizánok elénk álltak volna, ízekre téptük volna őket” – fogalmaz Toroczkai. A harsányan agresszív mondatot olvasva elbizonytalanodik a szemlélő. Akkor most mit is akar valójában a színpadról símaszkokat osztogató Budaházy és az „Igen, fegyverbe!” jelszót megadó Toroczkai? Kiket szólít fegyverbe? Békés, erőt sugárzó tüntetőknek minek a símaszk? Hogy kerülnek rendre Molotov-koktélok az általuk szervezett megmozdulások résztvevőihez?

Vándorkomédiások

A tüntetés másnapján a volt magyarfórumos G. Kirkovits István által jegyzett Hunhir. hu-n megjelent névtelen nyílt levél ezt a kérdést szegezi Budaházynak és Toroczkainak: „Nézzék, lehet forradalmasdit játszani, csakhogy ezzel rengeteg kárt okoznak. Az igazi forradalomban élessel lőnek, mint ’56-ban. Tudom, én ott voltam, és rengeteg halottunk volt, sikereink viszont csak átmenetiek. Ha önök forradalmat akarnak, partizán háborút kell indítani, és majd ha a nép Önök mellé áll, akkor győz a forradalom. De tudni kell, hogy ott élessel lőnek vissza. […] Uraim, én nem tudom, hogy amit tesznek, azt csak hevületből, tapasztalatlanságból teszik vagy provokálnak (majd az utókor eldönti), de kérem Önöket, ha csak erre képesek, akkor ne akarják vezetni a nemzeti oldalt! Álljanak félre, mert én Önöktől még megvalósítható, jó programot nem hallottam.” Pedig valójában semmifél újdonságot nem láthattunk: a MÖM által összecsődített és Budaházyék által feltüzelt radikálisok csak a szokásos katonásdit játszották.

Mégis, hirtelen többek számára is tisztulni kezdett a kép. „[…] A mai nap nagyon-nagyon komoly erkölcsi kárt okozott a nemzeti radikalizmusnak. […] Tetszik-e vagy sem: Kolompár Orbán fényes győzelmet aratott a Budaházy-Toroczkai duón” – írta blogjában a radikálisok egyik emblematikus alakja, Polgár Tamás, ismertebb nevén Tomcat, aki ugyanakkor kijelentette, mindez nem a jóhiszemű szervezők hibája.

Kínos helyzetbe került Vona Gábor Jobbik-elnök és a párt EP-listavezetője, Morvai Krisztina. Miután a Jobbik jó előre közleményekben tudatta, hogy csatlakozik a Budaházy–Torockai-féle tüntetéshez, a feltűnően csekély érdeklődés a magát a nemzeti radikalizmus vezérhajójának tartó párt kudarca is lett. És bár a Jobbik vezetői az utóbbi hónapokban nem egyszer 8-10 százalékos támogatottságról nyilatkoztak, nem árt emlékezni, hogy az országos szervezeti hálóval, saját, akkoriban nagy példányszámú hetilappal rendelkező MIÉP 1998-ban alacsony választási részvétel mellett úgy került be éppen hogy csak a parlamentbe, hogy előtte két éven át rendre 80–150 ezres nagygyűlésekre tudta összehívni híveit Csurka István.

Szeptember 20-a egyik nagy kérdése tehát, hogy hol van az a negyedmillió Jobbikszavazó, akik alaphangon szükségesek az öt százalék eléréséhez? Azokra a fiatalokra, akik sorban álltak símaszkért, nem lehet számítani az urnáknál – tudja ezt egyébként Vona Gábor is, aki egyelőre nem túl ügyesen próbál lavírozni a nemzeti radikalizmus és a vállalhatatlan szélsőjobboldal között. Morvai Krisztina politikai karrierje szempontjából pedig aligha szerencsés, hogy Jobbikos listavezetőként elmondott első beszédét követően hallgatóságának egy része símaszkban, horogkeresztes karszalaggal felszerelve dobálta meg Molotov-koktélokkal a rendőröket.

Sok a kérdés és egyelőre kevés a válasz az úgynevezett nemzeti radikalizmus jövőjét illetően. Azt a több százezres tábort, amelyet részben Csurka István tudott mozgósítani, ma mintha senki sem tudná megszólítani. A Fidesz túlontúl el van foglalva a „politikailag korrekt” manőverek végrehajtásával, hogy ne legyenek külpolitikai akadályai kormányra kerülésének, a MIÉP szép csendben jobblétre szenderült, a radikális zászlót továbbvinni akaró Jobbik pedig csapdába került: verbális radikalizmusát a társadalom egy jelentős része a szombatihoz hasonló balhék okán elfogadhatatlannak tartja, miközben a kődobálós, kukaborogatós utcai radikalizmustól való húzódozása miatt elvesztette az ultrák támogatását.

A Szekfű Gyula által „nemzeti romantikusoknak” nevezett, alapvetően érzelmi kötődésű embereket a polgári körök nagyrészt magukhoz vonzották, de a polgári körök az évek során elporladtak. Nem lángoló kukákra, kivert ablakú rendőrautókra, hanem új zászlóra, új üzenetre, új toborzóra várnak.

Szeptember 20-a bizonyos értelemben vízválasztót jelent: komoly belső erjedés indulhat el a radikális-romantikus táboron belül. Ami szeptember 20-án történt, fakuló ismétlése volt egy korábban, 2006 szeptemberében már előadott tragikomédiának.

Változatlan szereposztásban, ugyanolyan jelmezekkel, azonos díszletek előtt, csak épp közönségsiker nélkül. Az idő és a közízlés ugyanis közben megváltozott. A romantikusok népének már nem vándorkomédiások kellenek.

Lass Gábor